Filológiai Közlöny – XXI. évfolyam – 1975.

1. szám - Tanulmányok - Király Gyula: A prózapoétika ismeretelméleti és ontológiai kérdései

TANULMÁNYOK A prózapoétika ismeretelméleti és ontológiai kérdései KIRÁLY GYULA A prózai művek epikus strukturáltságának elemzésével kapcsolatos mód­szertani probléma abban fogalmazható meg, hogy szemben a lírai művekkel, de még a verses epikával szemben is, a prózai epikus struktúrák nehezen meg­közelíthetők jellemző, de kiszakított szövegrészek alapján. A poétikai elemzés itt feltételezi az egésznek alávetett rész (szint, réteg stb.) funkcionális meghatá­rozását. A meghatározáshoz az epikai szó viselkedését illetően a legáltaláno­sabb szintektől a legkonkrétabb, de még tipológiailag megragadható szintekig kell újrafölvetnünk az ismert fogalmak és kategóriák kérdését, újravizsgál­nunk mibenlétüket, és új fogalmak és kategóriák rendszerével kell azokat kiegé­szítenünk. Azok a kategóriák és fogalmak, amelyekről az alábbiakban szó lesz, a tipizációs módozatok, a műnemek, az epikai műfajok, a prózapoétika kate­góriájához, legjellemzőbb fogalmaihoz sorolhatók. A prózapoétikának ugyan­úgy létjogosultsága van, mint a költészeti verspoétikának s ennek létrehozásá­hoz kíván az alábbi eszmefuttatás a kérdésfelvetés, a kategória-differenciálás és a poétikai nézőpontok meghatározásával hozzájárulni. A prózapoétika kategóriáinak részletesebb elemzése-bemutatása az epikai műfajok felvázo­lásával együtt következhet be, itt minderről csak vázlatosan lehet szó. 1.0. A dráma nem­ az epikával és nem is az epikaisággal áll szemben és nem annak ellentéteként érthető meg, hanem csakis az elbeszéléssel, az elbeszélői építkezéssel szemben, azzal ellentétezetten. Ebben az értelemben ami az elbeszélésben az elbeszélői konvenció, az a drámában a rendezés adott­sága, konvenciója. Az epikus objektiváltság — a líraival szemben — mind a drámában, mind az elbeszélői epikában jelen van, elmaradhatatlan. A ren­dezés e vonatkozásban abban különbözik az elbeszéléstől, hogy a rendezés mintegy felszívódik a kész darabban, míg az elbeszélő gyakran „írói" mezben, máskor krónikásként vagy szemtanúként, vagy pedig meghatározatlan és mégis ottlevő személyként az író és a történés-cselekvés közé, az író személyi­sége, lírai énje s a szereplők, az alakok személyisége, lírai énje közé ékeli magát, mint objektiváló, miközben már maga is az objektiválás eredménye. Az elbeszélő, szemben a rendezővel tetszeleghet ugyan abban a szerep­ben, hogy személyiségét lépten-nyomon rokonítja (vagy éppen elkülöníti) a tőle idegen, rajta kívül álló szerzői személyiséggel, mondjuk a maga elbeszélői koncepcióját az író koncepciójával, mégis a szerző személyisége valójában az elbeszélés ténye mögött „rejtve" marad, az elbeszélő „nem tekinthet ki" a műből, a mű által inkarnált világból, míg a szerző éppen ezt teszi a mű egészével. Az elbeszélés, szemben egy darab rendezésével, azt mondhatnánk, állandóan hangsúlyozni kényszerül a történés tér-időviszonyait, az „ez ekkor és itt történt" állapotot.­ ­ Filológiai Közlöny

Next