Filológiai Közlöny – XXI. évfolyam – 1975.

1. szám - Tanulmányok - Király Gyula: A prózapoétika ismeretelméleti és ontológiai kérdései

Ezt a konkrét költői formát döntően az a szükségszerűség diktálja, hogy tudniillik maga az élet „nem akarja", „nem tudja", „nem kész" másképpen kifejezni magát, még „nem tekintett önmagába"; a viszonyok jellege már tárgyiasult, de ez a tárgyiasultság még nem perszonifikáltan jelentkezik. Drámai forma viszont csak abban az esetben jön létre, amikor maga az élet kínálja reális helyzetként — majdnem kikényszeríti — a dolgok olyan állapotát, amikor a megfigyelő, művészien rendszerező, összegező értelemnek nincs szük­sége arra, hogy a tárgyiasult, de nem perszonifikálódott lét- és tudatállapo­tokat, jellegzetességeket is összeszedje mindenhonnan avégett, hogy a tudat-és sorskalandok láncolatát, vagy az igazságok ütközéseit összeszerkeszteni, egy modell művészi evidenciájába építeni tudja. Nincs tehát szüksége — szem­ben az elbeszélői tér és idő megszerkesztéséhez elengedhetetlen — elbeszélés aktusára, azaz a idő elbeszélői térré változtatására, a leírásra. A drámai for­mának megfelelő költői gondolatsort kiváltó élet — „önmaga felé forduló élet", olyan társadalmi létforma tehát, amelyben az individuumok nyíltan szemtől szembe kerülnek egymással (vagy igazságok kimondására kény­szerülnek még akkor is, ha egyébként nem kerül sor összeütközésre), élet­helyzetekben találkoznak és ütköznek, az igazság kimondásából vagy pusztán képviseletéből fakadó valóságos konfliktusok végigvitele összeköti és együtt tartja őket, s ez alkotja a drámai költői formának megfelelő költői gondolatsor tengelyét, a drámai szituációt. A maradéktalanul perszonifikálódni, vagy csak részben perszonifikálódni és döntően elbeszélőien tárgyiasulni képes élethelyzetek, lét- és tudatformák tehát diktálják a drámai vagy elbeszélői költői formát, mint a költői gondolat­sor kizárólagos rögzíthetőségi módját. A költői gondolatsor tehát formateremtő, mert a gondolat itt maga is csak érzékletesen jelentkező törvényszerűséget bont ki, s azt modellezi a formában. A dráma szereplői egymás szeme láttára cselekszenek, s ez olyan lényegi kontaktust teremt közöttük, amelyek mögött vagy érdekellentétek vagy érdekazonosságok rejtőznek. Míg az elbeszélői for­mákban a szereplőket valamilyen közös „ügy" kapcsolja össze, és az elbeszélői művekben ez az „ügy" termeli újra a kontaktust.­ A drámában viszont a színpadi tipizáció, modellezés egy bizonyos „költői gondolatsort" az elbeszélő mint a tipizáló formai feltétele nélkül hoz létre. Ez indokolja, hogy az epikának ez a formája dominánsan csak több művészet szinkron egybefogása révén (színjáték, rendezés, dráma) egész és áttekinthető. Ezért a drámában az epikai forma, a maga „abszolút" objektivált­ságában, cselekménnyé, illetve perszonifikált létté és igazsággá oldódásában fordul felénk. A megelevenítés (azaz a perszonifikált igazságok) ütközéssé, konfliktussá kibomlása az epikai elbeszélés formáihoz hasonló mélységgel csakis a színészi játék és a rendezés révén válhat igazán, a költő elbeszélői vagy drámai mesterségétől, de ugyanakkor magától az élettől is, amely a költőt vagy arra késztette, hogy drámai vagy arra, hogy éppen elbeszélői költői gondolatsort, tehát egy meghatározott elbeszélői formát alakítson ki.­­ Ebből pattan ki az a „fontos esemény", amely elragadtatta a szereplőket, s amelyen az elbeszélő vezet keresztül bennünket. Az elbeszélés nem készen veszi az életből, hanem annak mintájára alkotja meg azt az ügyet, vagy azt az „eseményt", mely rákényszeríti az elbeszélői mű szereplőit, s az életet, hogy leleplezze önmagát, sajátságait, állapotát, vagy szerkezetének dinamikáját.

Next