Filológiai Közlöny – XXV. évfolyam – 1979.

1–2. szám - Tanulmányok - Takács József: Croce esztétikájának művészetelméleti alapkérdései

A műalkotás létezésmódja Ha tehát a művészetelméletet nem csupán a művészeti technikák gyakorlati isme­reteit rendszerező ismeretanyagként, hanem valódi, fentebb meghatározott értelmében vesszük, alapkérdését a műalkotás létezésmódjával (ontológiai státusával) kapcsolatos problematikában ragadhatjuk meg. Míg az esztétika a szép kérdését általánosságban veti fel, filozófiai szinten, a művészetelmélet a konkrét műalkotásokból indul ki, arra keres választ, hogy az esztétikum - amely a művészet sajátja — hogyan konkretizálódik, „tárgyiasul". Croce — egész esztétikai rendszerére is jellemző módon — ki nem dolgozott utalásokon túl akkor kerül valójában szembe ezzel a kérdéssel, amikor az Encyclopaedia Britannica számára az Aesthetics címszót dolgozza ki,­ amikor tehát saját rendszerétől eltávolodva bizonyos mértékig, olyan kérdéssel is foglalkoznia kell, amely idegen tőle. A Művészi tárgyak, az egyes művészetek elmélete és a természeti szép alfejezetben ezt írja: „A technika által irányított kommunikáció avagy a megőrzés és a művészi képzet elterjesztésének művelete hozza létre tehát azokat az anyagi dolgokat, amelyeket meta­forikusan művészieknek vagy műalkotásoknak (artistici , opere d'arte) nevez az ember: képeket és szobrokat és épületeket, azonkívül, még bonyolultabb módon, irodalmi és zenei alkotásokat, valamint napjainkban fonográfokat és hanglemezeket, amelyek lehetővé teszik szavak és hangok reprodukálását. De sem a szavak és hangok, sem a festészet, a szobrászat és az építészet jelei nem műalkotások, mivel ezek csakis a lélekben léteznek, amely létre­hozza és megismétli őket."­ Eltekintve attól, hogy Crocénak a zene iránti közismerten csekély fogékonysága arra indítja, hogy a zeneművet egyrészt a partitúrával, másrészt annak valamelyik megvalósításával azonosítsa, ez a definíció szer­vesen illeszkedik esztétikai szemléletébe. Kétségtelenül igaza van, amikor megkülön­bözteti a képzőművészeti és építészeti alkotások létezésmódját az irodalmi és zenei művekétől, hiszen míg az előbbiek konkrét anyagi valóságukban megragadhatók,­ az utóbbiakra érvényesnek fogadhatjuk el a kérdést csak részben megoldó definíciót, misze­rint a költészet (és általában az irodalom — nem crocei értelemben megkülönböztetve) „Interszubjektív ideális fogalmak normáinak rendszere."­ Ezek a megkülönböztetések azonban kifejtetlenek maradnak Crocénál, csak annyit jegyez meg, hogy a költészet és zene „bonyolultabb módon" létezik. Másik termékeny gondolat ebben a meghatározás­ban a művészi alkotások jel-jellegének felismerése, ennek „fortuná"-jára elég csak utalni itt. A kérdés lényege azonban a filozófia alapkérdéseihez tartozik. Croce ugyanis a műalkotások ontológiai státusát nem tartja függetleníthetőnek a „lélektől" — amely fogalom tartalmával egész életművében adós marad —, nem érzi meghatározandónak, megelégszik azzal, hogy ebben az esetben is a „comune buon senso"-ra, egy feltételezett társadalmi „józan észre" hivatkozik. Ebben az esetben a „comune" jelző értelmezése kulcskérdéssé válhat: azok az interpretációk, amelyek ennek a determinánsnak nem 31928-ban írja, Aesthetics in nuce címmel jelenik meg olaszul. (A továbbiakban: Aesth.) A hivatkozott oldalszámok a Filosofia-Storia-Poesia id. műre vonatkoznak. "Aesth., 207.­­„A mű fizikai léte, kézzelfogható egzisztenciája tehát valamiféle anyag, amit ugyanúgy lehet mérni, analizálni, mint bármely más anyagi valóságot." NÉMETH LAJOS: A mű és a történelem. In: Minerva baglya. Budapest, Magvető, 1973, 49. 6 RENÉ WELLE­R—AUSTIN WARREN: Az irodalom elmélete. Budapest, Gondolat, 1972.

Next