Filológiai Közlöny – XXVIII. évfolyam – 1982.

4. szám - Tanulmányok - Szopori Nagy Lajos: Adalékok a magyar és a finn családregények összevetéséhez

politikai és lelki jelenségeket boncoló alkotásokban is. Sokatmondó tény, hogy a XIX. század második felében megszülető finn regényirodalom két alapművének is van több családregényszerű eleme is. A finn—svéd Zacharias Topelius romantikus történelmi regényében végigkíséri egy nemesi család több nemzedékének a sorsát is ( Valskarin kertomukset) ; Aleksis Kivi Seitseman veljesta (A hét testvér) című regénye pedig egy család életének (nemzedékváltásának) folyamatát is bemutatja. Ilyen alapvetés után nem meglepő, hogy a múlt század végétől kezdve több olyan művet találhatunk, amely „előkészületnek" tekinthető a családregényre (1891—94: Teuvo Pakkala: Vaaralla, Eisa, 1926: Heikki Toppila: Auringon nousun maahan, 1931: Frans Emil Sillanpáá: Nuorena nukkunut — magyarul: Silja). Még további alapokat adhatott Finnországban a családregény kialakulásához az, hogy a finn próza a kritikai realizmus korában alakult ki, s az orosz és skandináv hatások következtében a realizmus annyira meg is erősödött, hogy szinte „nemzeti" irányzattá vált. Amint a Tarkiainen—Kauppinen-féle irodalomtörténet is megállapít­ja, később is, hosszú időn át az újabb irányzatokat is ebbe olvasztották bele — mint tartós alapba — az írók.­ Természetesen a mi irodalmunk sem nélkülözi a családi kereteket is felhasználó regényépítési módszert, az effajta művek azonban távolról sem váltak jellemzőjévé prózánknak. Talán Jókai nemzeti romantikájának hatására is — és persze a társadalmi háttérből és a mindenkori történelmi feladatokból következően — éppen a családból kilépő, annak keretein túllépő hőstípus és az ennek átábrázolásához megfelelő regénystruktúrák jellemezték igazán irodalmunkat. A korai „előkészületek­nek" feltehetően ezért sem lett folytatása (1. 1895. Justh Zsigmond: Faimus), illetve a családtörténethez közel álló művek egy része ezért sem alakult igazi családregénnyé (Déry Tibor: A befejezetlen mondat, Felelet). Ugyanitt — és még a realista nagyregény­forma hazai kialakulatlanságában — kell keresnünk annak okait is, hogy az általunk családregényként aposztrofált művek egy részének a regénytípushoz sorolása nem teljesen egyértelmű (Babits: Halálfiai, Németh László: Égető Eszter). Úgy látjuk, a XX. századi történelmi-társadalmi változások is jobban kedveztek a regénytípus finnországi meghonosodásának, mint hazai elterjedésének. A nagy európai terjedési hullám idejére esett ugyanis az a nagy történelmi sorsforduló, döntő jelentőségű korszakváltás, amely kínálta, sőt megkövetelte a visszatekintést, a számvetést, a jelenhez vezető út megrajzolását (1917—18: Finnország függetlenné válása és az ezt követő társadalmi harc, polgárháború). Nálunk ehhez fogható korszakhatár 1945 volt, ami egyébként több szempontból határkő a finneknek is. Érthető tehát, hogy ezt követően találtuk nálunk a családregények szempontjából legtermékenyebb esztendőket. Hogy mégsem születtek meg ebben a műfajban ekkor sem az igazán nagy összegezések, annak még irodalompolitikai okai is vannak. 5 V. TARKIAINEN—EINO KAUPPINEN: Suomalaisen kirjallisuuden história. Otava, Helsinki, (1962). 218.

Next