Filológiai Közlöny – XXXIX. évfolyam – 1993.
1. szám - Tanulmányok - Vajda András: Elmélkedés két bizonytalan alakzatról: a kép és a megszemélyesítés
Amiből önként adódik a kérdés: valóban retorikai alakzat-e, figura-e egyáltalán ez a kettő? Kezdjük a vizsgálódást a képnél. I) Aki arra kíváncsi, hogy voltaképpen mi is a kép, tehát definíciót keresne, Henri Morier említett nagyszótárában hiába keresné, viszont számos mulattató meglepetésben lenne része. Kép (Image) címszó így, a maga egészében nincs is, csupán, mint mondottuk, a kép öt válfaját megnevező szócikkek vannak; ezek a következők: „image abstraite" (elvont kép), „image impressive" (impresszív (?) kép), „image incohérente" (inkoherens kép), „image plastique" (plasztikus kép) s végül „image tangentielle" (érintőleges (?) kép). Mármost az öt közül négy esetben az áll a szócikk végén, hogy „lásd a METAFORA címszó alatt", az egyetlen kivétel a plasztikus kép, ahol viszont ez áll: „lásd az IMPRESSZÍV KÉP címszó alatt", mellesleg pedig az inkoherens képet — a METAFORA mellett — „lásd az ÉRINTŐLEGES KÉP címszó alatt" is. Aminek nyomán óhatatlanul több kétely is támadhat az emberben: a) rendszer- és módszertani szempontból, ha van „elvont kép" és „impresszív kép", nem kellene-e lennie „konkrét", illetve „expresszív" képnek is (hogy az „érintőlegest" ne is említsük)? b) ha a képfajták 80%-át megtalálhatjuk a METAFORA címszó alatt, a maradék 20%-ot pedig ezen a 80%-on belül, akkor mi szükség két terminusra egy helyett? c) miért szerepel külön alakzatként az „inkoherens kép", amin nem egyebet kell értenünk, mint amit közönségesen képzavarnak neveznek? d) az első szócikk élén találjuk az egyetlen igazi definíciót, amely az „elvont kép"-et így határozza meg: „Elvont terminus, amely a tárgy lényegét, állapotát, létmódját, mozgását vagy tárgyak együttesének elrendeződését képszerűen állítja elénk" (kiemelés tőlem — V. A.); lehet-e nem észrevenni némi tautológiát ott, ahol az „elvont kép"-et az „elvont" és a „képszerű" szavakkal magyarázzák? S lehet-e csodálkozni ezek után azon, hogy Gáldi László, aki a képről szólván éppen Morier-t idézi, szintén nem ad semmilyen meghatározást? Csupán az idevágó passzus bevezető szavait idézzük, amelyek megint csak önmagukért beszélnek: kép. — Lehetetlen képek nélkül kifejezni magunkat, ki ne hallott volna már egy rejtély kulcsáról, a remény sugaráról, az élet világjáról..." stb." Ezután sorjáznak ugyan a példák, ám gyakorlatilag kivétel nélkül olyanok, amelyek minden további nélkül beoszthatók valamely meghatározott figura-osztályba, a hasonlatok, metaforák, egyebek közé, amikor is megint fölmerül a kérdés, van-e egyáltalán szükség egy ilyen, javarészt más alakzatokat átfedő terminusra? Éppen ezért, ha mégsem akarunk lemondani róla, s értelmet akarunk adni az annyiszor haszontalanul használt kép szónak, azzal a negatív megállapítással kell hozzákezdenünk meghatározásához, hogy minden kép szókép, s nem minden szókép kép is egyszersmind, ha a „szókép" terminusnak a magyar stilisztikában elfogadott — nagy- 7 I. m., 79. 1. 8 François Moreau olyannyira tisztában van ezzel az „átfedéssel", hogy tanulmányának bevezetőjében leszögezi: " [...] a kép terminust [...] nem a figurák egyikének neveként használjuk, hanem mindvégig olyan nemfogalomnak tekintjük, amely különböző retorikai figurákat foglal magába." (L'image littéraire [Az irodalmi kép]. Paris, C.D.U. — SEDES 1982. 13. 1. — Tegyük hozzá: az átfedés nála még több figurára terjed ki, mint Gáldinál.) Ezzel annyiban egyetértünk, hogy, mint menten kiderül, magunk sem a figurák egyikének tekintjük a képet; hogy efféle nemfogalomnak tekinteni célszerű-e, abban már kételkedünk. Azzal pedig végképp nem értünk egyet, amit ugyanezen tanulmány vége felé olvashatunk, hogy ti. az esztétikai érték nem lehet érvényes kritériuma a képnek (98-99. 1.), illetve hogy „A tudatos szándék [...] a legkevésbé vitatható kritérium, amellyel a stiliszta rendelkezik az irodalmi képek megkülönböztetéséhez és elkülönítéséhez" (100. 1.).