Filológiai Közlöny – XL. évfolyam – 1994.
1. szám - Tanulmányok - Kiss Irén: Intuíció-elméletek a német romantikában
TANULMÁNYOK Intuíció-elméletek a német romantikában KISS IRÉN Úgy tűnik, az utóbbi kétszáz év egyik legnagyobb filozófiai problémája a tudományos és a művészi megismerés viszonya, illetve a kétféle megismerő tevékenység során bejárható út. Friedrich Nietzsche a tudományos megismerés kockázatának a torzítást tartja, a művészet — azaz imitáció — kockázatának pedig a tettetést. Áthidaló megoldásnak az intuíciót javasolja, amely felfogásában már nem imitáció, még kevésbé absztrakció, hanem vérbeli tudományos módszer. Mint írja: „Vannak olyan korszakok, amelyekben az értelmes ember és az intuitív ember egymás mellett áll, az egyik rettegve az intuíciótól, a másik gúnyt űzve az absztrakcióból; az utóbbi olyan oktalan, amilyen művészietlen az előbbi. Mindkettő az életen akar uralkodni [...] Ahol az intuitív ember fegyverei diadalmaskodnak ellenfelén — mint mondjuk a régi Görögországban —, ott kedvező esetben kultúra jöhet létre, és a művészet megalapozhatja uralmát az élet fölött". Nietzsche lényegileg kantiánus. Kantot tudvalevőleg az izgatta, miképpen lehetséges igaz, tehát nem pusztán a tapasztalatból származó, a priori ismeretre szert tenni. A megismerést olyan önálló rendező tevékenységnek tekintette, melynek során a szubjektum valósággal újraalkotja a természet tárgyait. Felfogásának értelmében a tárgyaknak kell ismeretünkhöz igazodni. Forradalmi újdonságot ez az álláspont sem tartalmazott, ha meggondoljuk, hogy a megismerés már Locke szerint sem közvetlenül a külvilágra, hanem saját ideáinkra irányul. A transzcendentális dialektika megteremtése érdekében tehát Kant azzal az elgondolással lépett a színre, hogy a világ csak az én intuícióján keresztül ismerhető meg. Úgy látta, a természet mechanizmusában van valami annak létét meghatározó forma, amely egy világalkotó célját rejti magában. Ennek a gondviselésnek a különböző formái nyilvánulnak meg a természet folyásában, s ennek nyomait kell kutatnia az ember megismerő tevékenységének — hirdette. Elgondolása szerint az ember a lelkében élő intuíció segítségével, erkölcsi kötelességérzetén és esztétikai ítéletein át közel férkőzhet a világ tárgyiasságához, amelyhez maga a lélek is hozzátartozik, összes képességeivel együtt, mint amilyen például a transzcendentális dialektika. Nyomában a romantikusok általában a dialektika transzcendens. Friedrich Nietzsche: A nem-morális értelmű igazságról és hazugságról: Über Wahrheit und Lüge im aussermoralischen Sinn, Werke, 1969 — Nagyvilág, 1992/10-11., 1250. 1. 2 Az örök béke, Európa, Budapest, 1985.