Filológiai Közlöny – XLII. évfolyam – 1996.
2. szám - Szemle - Mircea Eliade-ról, magyarul megjelent könyvei ürügyén (Nagy Levente)
só nagy „újjászületés" (világvége) által. „A teremtés időszakos megújítását felváltja az egyetlen megújulás, amely in illo tempore, de a jövendőben következik be. A történelem végső és döntő megszüntetésének gondolata azonban pontosan olyan történelemellenes szemléletről vall, mint a hagyományos felfogások." (Az örök visszatérés..., i. m., 1641.) Mind Eliade, mind Lévi-Strauss módszere akkor válik problematikussá, amikor megkíséreljük az írásbeliséggel rendelkező kultúrákra is kiterjeszteni. Ricoeur - Gerhard von Bad könyvére hivatkozva, melyben a szerző az ótestamentumi mítoszokat értelmezi -bebizonyítja, hogy a barkácsolással és az archetipikus modellek szakadatlan ismétlésével szemben létezik egy másfajta struktúraalkotó elv is. A bibliai mítoszok esetében nem a struktúra „maradványainak, roncsainak" szintaktikai újraszerveződéséről van szó, hanem sokkal inkább egy, az eseményben magában adott szemantikai tartalom, mint struktúrarendező elvnek a létéről. Lévi-Strauss szerint a struktúra a „természet terméke", amely önmagában mindig jelentésnélküli. Ugyanúgy, mint Eliade-nál a natura és cultura ellentéte. „A természet az, ami deszakralizálódik, és az ember a kozmosz ciklikus rendjéből, belép a történelem profán és ugyanakkor abszurd menetébe."18 „Egy struktúra elemeinek önmagukban nincs jelentése. Csak akkor válnak jelentéshordozóvá, ha egy adott rendszerbe szerveződnek. [...] A jelentés nem közvetlenül adott, de szintaktikai elemzés révén lehet rekonstruálni."19 Ricoeur viszont azt állítja, hogy mindez csak az írásos hagyománnyal nem rendelkező kultúrák esetében érvényes, hisz szintaktikai elemzéssel épp úgy nem lehet jelentést „rekonstruálni", mint ahogy egy mondat jelentését sem lehet meghatározni pusztán grammatikai elemzés révén. Írásos kultúrák esetében a struktúrarendező elvet nem a kategoriális kombinatorikus tudattalan elemi, hanem a hagyománytörténésből, mint szövegből, a recepció folyamán létrejövő értelemegész alkotják.20 Mindez azért lehetséges, mert egy szöveghagyomány „nehezen érthető" és ezáltal félreértésekre ad alkalmat (pozitív értelemben). Ugyanakkor a létrejövő jelentés is mindig „történő tartam". (Vö. András Sándor, i. e., 129-137. 1.) Amit Eliade rezignáltsággal vesz tudomásul, hogy tudniillik a vallásos szimbólumok elsődleges jelentése folyamatosan „degradálódik", valójában szükségszerű következménye minden időbeli folyamatnak, és a hermeneutika létrejöttének alapfeltétele. Eliade gondolatmenete két előfeltevésre vezethető vissza. Egyrészt, miként az esztétikai tapasztalat, úgy a vallási is időtlen. Az időbeliség nem meríti ki teljes mértékben az emberi lét dimenzióit. Vannak léthelyzetek (imádkozás, zenehallgatás, olvasás, jógázás), mikor az ember kiléphet a történelmi, profán időből. Ezáltal közvetlenül „elidőzhet" egy irodalmi mű vagy egy vallásos jelenség időtlenségében, átélve annak legigazabb, eredeti értelmét. Ennek ellenére úgy vélem, hogy bármilyen mgértés nem választás és elhatározás kérdése, hanem sokkal inkább valamilyen formában „megtörténik" velünk. Maga a kilépés is folyamat, tehát időtartama van. Ha megfosztjuk időbeli dimenziójától, és objektiváljuk mind az értelmezőt, mind az értelmezendő tárgyat, akkor nem értelmezzük, hanem csak szerkezetét írjuk le. Mivel maga a jelentés is „történő tartam", ezzel a módszerrel nem ragadható meg, csak akkor, ha valamilyen formában rögzítjük. Így vált lehetségessé, hogy Eliade újrafogalmazhatta a protestáns hermeneutikát. IX Mircea Eliade: Fragments d'un journal (1945-1969) I. Paris, Gallimard, 1973. 338. 1. 14 Claude Lévi-Strauss: Réponses à quelques questions. - In: Esprit, 1963. 11, 637-639. 1. 20 Vö. Paul Ricoeur: Structure et herméneutique. - In: Esprit, 1963. 11.1.