Filozófiai Figyelő, 1987 (9. évfolyam, 3-4. szám)
TANULMÁNY - Rozsnyai Bálint: Az elméletellenes elmélet: a dekonstrukció Amerikában
Az új kritika metaforikus nyelvezete önmagát dekonstruálja, hiszen abbéli igyekezetében, hogy a szöveg (mű) szerves egységét bizonyítsa, az irónia, az ambiguitás állandó jelenlétével foglalkozott, azaz azokkal a jelenségekkel, amelyek végső soron éppen az egység érvényesülése ellen hatnak, annak hiányát bizonyítják. A formalista újkritika formakoncepciója végül is fikciónak bizonyul: az értelmezőnek az egység, a rend iránti vágya nyilvánul meg benne, nem pedig a szöveg alapvető tulajdonsága, így az újkritikusok legragyogóbb pillanatai, meglátásai valójában egyúttal vakságuk pillanatai is, és természetesen fordítva szintén igaz: éppen a „vakságból” születnek a legjelentősebb felismerések. (Az organikus szöveget valló meggyőződésnek az eredménye az ambiguitásnak és az iróniának a szöveg legfontosabb jellemzőjeként való elfogadása.) Ezt a kettőséget (vakság—felismerés) mutatta fel de Man a már hivatkozott kötetében is,15 melyben Proust elemzése kapcsán kitér a metafora—metonímia kérdésére. A fogalompárost már Jakobson is kiemelt helyre állította poétikai vizsgálódásaiban, s szemléletmódjában megszüntette a metonímia gyakorlatilag másodrendű szerepét, illetve megkérdőjelezte a metefora hagyományosan „költőibb”, invenciózusabb mivoltát. De Man ennél „tovább lép”: ő azt állapítja meg, hogy a metafora voltaképpen a metonímiából építkezik, ám ezt leplezi. A proust-i leíró részleteket újraolvasva, de Man a retorikai stratégiára koncentráló értelmezésében feltárja, hogy éppen a metonímikus szerkezetek felhasználása táplálja azt az illúziót, miszerint a metafora a metonímia felett áll. De Man olvasataiban elsősorban a metanyelvi mozzanatokat elemzi, s így mutatja ki, hogy a gyakorlat aláássa az elmélet kijelentéseit. „A dekonstruktív olvasat célja, hogy az állítólagosan monadikus egységeken belül feltárja a rejtett kijelentéseket és töredékességet.”16 A metafora tulajdonképpen vak metonímia.17 Ezt a hagyományosan hierarchikus, s végső soron egymás kizárására törő „együttlétezést” azonosítja de Man az irodalmi és nem irodalmi nyelvezet (szöveg) viszonyában. Valójában Derridát követi, aki a beszédaktus-elmélet kapcsán megkérdőjelezte az irodalmi szövegek kirekesztését a nyelvi jelenségek vizsgálatából (komoly és nem komoly nyelvi megnyilvánulások), s amely az irodalmi nyelvet (az irodalmi szöveget) voltaképpen deviációnak minősítette. A logocentrikus gondokodásmódban természetesen a norma (a referencialitás) és az attól eltérő szöveg hierarchizált kapcsolata megjelenik más formákban is, így a szó szerinti értelem és a metaforikus jelentés vagy az igaz és a fiktív, a valódi és a kitalált párosában. Az utóbbi mindig komolytalanabb, felelőtlenebb, mert hiszen „következmény nélküli”, szabadabb. A filozófia — állítja Derrida — éppen ezért meg is próbálja a vizsgálódásai köréből száműzni, s ezért is tekinti marginálisnak, és „élősködőnek” (parazitának), hiszen jelenléte zavarná a normális nyelvi jelenségek szabályokba foglalt leírását. Ezzel azonban az irodalom, noha másodlagosnak minősítik, mégis elengedhetetlenül szükségessé válik, csak így lehet az igazolható, a referencialitásra épülő, nem irodalmi nyelv világát standarddá avatni. Derrida ezzel szemben arra a megállapításra jut, hogy az „igaz állítások” valójában fikciók, melyek fikcionalitásáról megfeledkeztünk, hogy a „komoly” valójában a „nem 76