Magyar Filozófiai Szemle, 1970

5. szám - Horkay László: A hegeli viták szerepe az egységes magyar filozófiai műnyelv kialakításában

A HEGELI VITÁK SZEREPE AZ EGYSÉGES MAGYAR FILOZÓFIAI MŰNYELV KIALAKÍTÁSÁBAN HORKAY LÁSZLÓ A magyar filozófia története még megírásra vár. Erdélyi János, a legnagyobb magyar hegelista e téren is példát mutatott, amikor gondosan kezdte feltárni a XVII. század végéig a magyar filozófia múltjának első állomásait és munká­sait, de — sajnos — utódja nem akadt e szép munka folytatásának. Úgy, hogy joggal elmondhatjuk Erdélyivel, hogy a nyugati filozófia szinte minden „habütése" hamar eljutott hozzánk, de a magyar filozófia múltjával kapcsolat­ban igen sokszor teljesen tanácstalanok vagyunk. Fájóan állapíthatjuk meg, hogy szinte bámulatos az a nemtörődömség, amely e tekintetben nálunk ural­kodott. A mai szépen virágzásnak indult filozófiai irodalmunkra hárul hát az a kötelezettség, hogy e téren is példamutatóan járjon el, és lerója adóját azok iránt, akik az alapokat rakták le ehhez a virágzáshoz. Mert lehetnek a kezdetek bármilyen szerények és szegényesek is, mégis csak ezeken épült fel a még olyan gazdag fejlődés is. Úgy, amint Erdélyi János is meggyőződéssel vallja „A hazai bölcsészet jelene" c. 1857-ben megjelent munkájában, melyet nyugodtan lehet az első igazán önálló és gazdag tartalmú magyar filozófiai terméknek tekinteni: „Bárminő parlag is a mi régi tudományosságunk mezeje — (értsd alatta a filozófiát!) — mégis csak a miénk az" (166), mert onnan indult ki, abból nőtt ki, és lett naggyá a magyar szellem tudományalkotó tevékenysége. Ma, akik olyan természetesnek vesszük, hogy megértjük egymást filozófiai tekintetben, mert egységes a fogalomalkotásunk, és olyan fejlett a filozófiai nyelvünk, el se hisszük, hogy milyen nehéz volt még a múlt század közepén is már csak azért is a filozófiában egymás megértése, mert szinte mindenki külön, saját maga alkotta új szavakkal igyekezett pótolni az idegen fogal­makat, és így mindenkinek szinte saját filozófiai nyelve volt. Éppen ezért nem meglepő, hogy a nagyon is gyakorlati gondolkozású, és dicséretes módon világosságra és érthetőségre törekvő Szontagh Gusztáv „Propylaeumok a magyar philosophiához" c. műve elején hosszú listát közöl biztonság kedvéért az általa használt és elfogadott műszavakról. Jól tette volna a nagyon jószándékú, de egyébként nagyon nehéz nyelvű hegelista, Varga János nagykőrösi professzor is, ha hasonlóképpen cselekszik, mert így sajátságos műszavaival sokszor olyan szörnyű, szinte borzalmas fogalmazásba keveredik, hogy ember legyen a talpán, aki ki tudja hámozni az értelmet fejtegetéseiből. Hallgassuk csak például, amikor a „hegeli pör" folyamán Vecsey József debreceni professzor „barátságos kérelmére", hogy „dialecticus közvetítéssel hogy állhat elő a természet?", így válaszol: „A közvetlen tünekező eszme a természetben, a rzálerőműiség. Ez megfelel a gondolkodásbani közvetlen Vannak. A természet külerőműisége, a közvetlen tünekezésből egészen ellenkező belső jegyek keresése által tagadólagossá. 14 Magyar Filozófiai Szemle

Next