Magyar Filozófiai Szemle, 1971
1–2. szám - Mártonfi Ferenc: A kínai szófaj kérdéséhez
A kétféle nézet természetesen nem különül el ilyen élesen egymástól a konkrét tanulmányokban. Annál is inkább, mert a megállapításokat még lilás mozzanatok is átszínezik.2.2. A fentiek figyelembevételével helyesnek mutatkozik a szófaj fogalmát két különböző — bár egymástól nem mereven elkülönülő — fogalomnak felfogni: az egyiket grammatikai (értelemben vett), a másikat lexikai (értelemben vett) szófajnak nevezem. Az előbbi univerzális érvényű, amennyiben minden nyelv minden mondatának szükségszerű velejárója a hozzárendelt struktúra. A lexikai szófaj meglétének jelentősége nem univerzális, de tipológiailag figyelembe veendő: vannak nyelvek, melyek szótári tételeihez általában nem tartozik hozzá szófaji értéke. Ezek szerint a kínai nyelvben van grammatikai, de nincs lexikai szófaji.3. Egy nyelv ilyen sajátossága nem pontosan azonos azzal, amit izolálónak nevezünk, amennyiben izoláláson azt értjük, hogy a mondaton belül a Szavak a szóalak megváltozása nélkül kapcsolódnak egymáshoz. Elvileg elképzelhető ugyanis olyan nyelv, mely izoláló, de a különböző szófajú szavakat, melyek egyébként azonos jelentésűek, más-más jelölővel jelöl. Ilyen esetekre példa a mai kínai nyelvben is található (természetesen nem nagy számban).6 . 1.3.1. Szen a legkisebb fonológiailag teljesen interpretálható morfémakonstrukciót értem, ahol a morfémakonstrukció egy morfémából álló „szerkezet" is lehet. „Fonológiailag teljesen interpretálható" azt jelenti, hogy az öszszes szegmentális megkülönböztető jegy is, a szóhangsúly is meg van határozva.7 (hü-с'г) formaszó, partikula, affixum, kötött morféma), és tett szót (si-c'i) ( jelentéses szó, szabad morféma). Ez a régi kínai írástudók közkeletű elnevezése. A telt Szávákat nem lehet ezen az alapon tovább osztályozni. . . . . 2 Az első csoport legtipikusabb képviselője A. A. Dragunov (1941, 1952), a másodiké elsősorban H. Maspero (1934), de lényegében B. Karlgren (1923, 1949) is ehhez az irányzathoz tartozik. Ezenkívül megpróbálták még, hogy a szavakat denotátumuk szerint osztályozzák. (Gabelentz 1881, vo. az 5. jegyzetet; Lü Lu-sziang 1961.) Azonban kevéssé előremutatóak ezek az elképzelések, hiszen nyelven kívüli kritériumok segítségével kísérlik megoldani a kérdést. • A kutatók munkáit a szófaj-kérdésben még két fő mozzanat színezi át: (1) mivel a kínai mondatokban a formaszók is kevesek, a mondat elemei közti viszonyok nehezebben elemezhetők. H. Masperot gátolta főként ez a jelenség a szintaktikai elemzésben. (1934, 42 — 45.) (2) Mivel a kínai nyelv sajátosságai a klasszikusban még élesebben jelentkeznek, mint a modernben, a klasszikus nyelv grammatikaírói nehezebb helyzetben voltak; vö. ehhez a 4. pontot. 3 Vö. 2. 4. pontot. 4 Ezt úgy is kifejezhetem, hogy egy adott szó ige is, főnév is . . ., de ez nem érdemi, hanem verbális ellenvetés. &G. v. d. Gabelentz (1881) is tulajdonképpen kettéosztja a szófaj fogalmát, de lényeges eltérés a fent leírt elképzeléstől, hogy a „lexikai szófaj" univerzális nála annyiban, amennyiben minden nyelvben megvan, így a kínaiban is, de ugyanakkor a kétféle szófaj nem univerzális, mert a kettő többé-kevésbé egybeesik a nem izoláló nyelvekben. (Főként 112—113.) W. А. С. H. Dobson deszkriptivista alapon — a megfelelő különbségekkel — a dolgozatban leírtakhoz hasonló eredményre jut. (1959, főként XXIII, 14—17. és még világosabban 1967.) '••-*. " 6 Vö. a 4. pontot. — Az is természetes, hogy nincs olyan izoláló nyelv, ahol teljesen kifejlődött volna a lexikai szófaji rendszer, hiszen ez rendkívül gazdaságtalan. De ez nem változtat azon a tényen, hogy kétféle jelenségről van szó (amelyek többé-kevésbé implikációs viszonyban állnak egymással). 7 (a) A (saussure-i) jelölt felől nem érdemes meghatározni a szót, ugyanis minden nyelvben egy-egy (saussure-i) jelölő jobbára több alkategóriát is magában foglal, s ha követi-