Magyar Filozófiai Szemle, 1985
3–4. szám - Tájékozódás - Richard Rorty: A filozófia ma Amerikában
Reichenbach építményét, s vele együtt azt a listát is, amit „a tudományos filozófia problémáiról" ő állított össze. Helyébe semmit sem állítottunk, és nem is volna tanácsos kísérletet tenni rá. Ha az elmúlt évtizedekben valamit is megtanultunk a fogalmakat illetően, akkor éppenséggel azt, hogy egy fogalommal bírni annyi, mint használni tudni egy szót; hogy a fogalmakat uralni annyi, mint használni tudni egy nyelvet — és hogy a nyelveket inkább teremtik, mintsem felfedezik. Le kell mondanunk arról az elképzelésről, hogy hozzá tudunk férni olyan szuperfogalmakhoz, amelyek nem különös történeti korok, különös foglalkozások, a kultúra különös szféráinak fogalmai, hanem valamiképpen szükségszerű módon benne rejlenek minden alárendelt fogalomban, s ezért azután arra használhatók, hogy ez utóbbiakat velük „analizáljuk". Ezáltal feladjuk ama Platón és Reichenbach által dédelgetett régi álmot, melyből Wittgenstein ébresztett fel minket — a filozófiának mint scientia scientiarum-nak, mint a tudományos tudás természetére vonatkozó tudásnak, minden lehetséges vizsgálódás természetére vonatkozó sikeres vizsgálódás eredményének az álmát. Hadd próbáljam ez utóbbi állítást egy az „alkalmazott filozófia" területére (ahol a „fogalmi kérdések" hangoztatása még mindig sajnálatosan gyakori) kitekintő rövid exkurzussal némileg konkrétabbá tenni. Ha feladjuk a bölcs ember retorikáját, akkor nem fogjuk többé azt mondani, hogy míg egy orvosi-etikai dilemmávall szembenéző orvos használja a „személy" vagy a „legfőbb érdek" fogalmát, addig mi, filozófusok képesek vagyunk azt számára analizálni, megvilágítani A legtöbb, amit tenni tudunk az, hogy megmagyarázzuk azt a módot, ahogy különböző, általunk olvasott emberek (Mill, Hume, Spinoza, Kant, Hegel) e terminust használták, s azokat a dolgokat, amiket használatakor mondottak. Ez hozzátehet valamit — talán valami hasznosat — ahhoz a módhoz, ahogy a terminust az orvos ezentúl használni fogja, s így ahhoz a döntéshez is, amit meg kell hoznia. Azt azonban nem mondja meg neki, hogy ő valóban mit is értett rajta, milyen előfeltevései voltak, s hogy valójában miről is volt szó. Csupán azzal az eredménnyel szolgál, amivel a humán kultúra bármely növekedése — új alternatívákat, új kontextusokat, új nyelveket válant fel. Nem teszünk semmi olyat, ami radikálisan különbözne attól, amit egy irodalom- vagy történelemprofesszor tenne vagy tehetne ugyanebben a szituációban. Éppen csak kiszélesítjük a nyelvi vagy argumentatív repertoárt, s ezzel a képzelőerőt. Ezen a hagyományos humanista feladaton túlmenően csak azt tudjuk tenni, amit egy ügyvéd tesz — argumentumot találni bármire, aminek megtételét ügyfelünk elhatározta, s a választott ügyet a jobbik ügynek feltüntetni. Ezen a ponton, azt hiszem, azért csapjuk be magunkat, mert gyakran találkozunk olyan orvosokkal vagy pszichológusokkal, történészekkel vagy irodalomkritikusokkal, vagy csak egyszerű állampolgárokkal, akik papagájszerűen ismételgetnek szavakat vagy jelszókat, amelyeket a múlt egyik vagy másik nagy filozófusa alkotott meg vagy analizált. Ezáltal hajlunk arra a feltételezésre, hogy mi, filozófusok tudjuk, mi az, ami történik — éspedig oly módon, ahogy ezek az emberek, akik nem ismerik a terminusok vagy állítások genealógiáját, nem tudhatják. Ez azonban non sequitur. Ha egy orvos a betege iránti tisztelet és a fájdalmának enyhítésére irányuló szükséglet között vergődik, akkor a helyzet nem az, hogy zavarban van vagy homályosan lát olyan kérdésekben, melyekkel a filozófus, aki a teleologikus vagy utitárius etika előnyeiről és hátrányairól képes számot adni, tisztában van. Tagoltan látni erény, ám nem azonos a konfúzió eloszlatásával, a vitágosság megszerzésével. Az ember saját alternatíváit világosabban