Magyar Filozófiai Szemle, 1991
1. szám - Norbert Winkler: Nicolaus Cusanus koincidencia-elve – a középkori platonizmus és arisztotelizmus kritikája és szintéziskísérlete
igény rejlik bennük. Cusanusnak ezen éles elméjű Arisztotelész-kritikával együtt járó szintézis-törekvése nem egyszerűen a részletek kiigazítását eredményezte, hanem a problémák lényegi struktúrájáig való előrehatolást. Az arisztotelizmus vívmányaival való szembesülés ugyanakkor a platonizmus újragondolását és, adott esetben, módosítását is jelentette. Hogy Cusanus szintézis-kísérlete nem tekinthető elszigetelt, egyszeri aktusnak a XVI. században, arról barátai, a nikaiai Bessarion és Gemisztosz Pléthon írásai éppúgy tanúskodnak, mint később a reneszánsz filozófusok egész sor vitairata. A cusanusi út részletesebb vizsgálata előtt mindenesetre érdemes leszögeznünk, hogy a kísérlet ténye nem jelentette annak sikerét is, hogy az összeillesztés bizonyos pontjai közelebbről nézve töréspontoknak bizonyulnak. Ez azonban nem jelenti annak tagadását, hogy a cusanus-i filozófia, összességében, egész sor jelentős előrelépést eredményezett a dialektikus gondolkodásban. A platonizmus illetve az arisztotelizmus egy különbözőképpen megközelített alapproblémához kapcsolódnak. Arisztotelésznek a platóni ideatanon gyakorolt bírálata pontosan jelezte ezt a különbséget. Megállapítása szerint: "Lehetetlennek látszik ugyanis, hogy a valóság olyan valami legyen, amit általános fogalomnak szokás mondani. Mert a valóság először is az egyes dolognak sajátos valója, amely máson nem fordul elő — az általános fogalom pedig másokkal közös...Arisztotelész fölfogása szerint az általános mindig valamely egyedi létező létéhez van kötve, míg Platón az ideák alakjában fölfogott általánost önállóként tételezte a dolgokkal szemben. Azok a tapasztalatok, amelyeket Cusanus a zsinat híveként (1437-ig) a világosan nominalista jegyeket mutató politikai arisztotelizmussal kapcsolatban szerzett, az egyes túlhangsúlyozásának kritikájához is elvezették, minthogy az egyest megillető összefüggésrendszer ebben a keretben nem volt megfelelőképpen elgondolható. A realista gondolkodásmódban viszont az egyes veszett el az általános túlsúlya következtében. Ezen irányok megtestesítőiként a Cusanus által bizonyíthatóan tanulmányozott Padovai Marsilius-t, illetve Cusanus kortársát és későbbi bíboros kollégáját, Juan de Torquemadát említhetjük. Ahogyan az egyik oldalon Cusanus korszerűtlennek és megreformálandónak kellett hogy ítélje a pápizmus álláspontjáról levezetett merev hierarchia-koncepciót — melynek pl. Torquemada kiemelkedő képviselője ^Vo. P. 0. Kristeller: Humanismus und Renaissance 1. kötet, szerk. E. Kessler, München, 30-68. és 161-176. o. ^Arisztotelész. Metafizika VII 13, 1038b (ford. Halasy Nagy József), Felsőokt. Jegyzetellátó 1957; vö. még Ockham: "Summa logicae" I, 15, 3, in: Opera philosophica 1. kötet, St. Bonaventure—New York 1974: "Sed omnis substantia est una numero et singularis, quia omnis substantia vei est una res et non plures vei est plures res."