Fogorvosi szemle, 1962 (55. évfolyam, 1-12. szám)

1962-03-01 / 3. szám

70 SIMON BÉLA DK, akkor lényegileg nem szüntettük meg a fogatlanság állapotát, hanem csak felcseréltük a hosszas várakozási idő alatti folyamatos fogatlanságot a napon­ként ismétlődő szakaszos fogatlanság állapotával. A periodikusan ismétlődő éjjeli fogatlanság időtartamainak szummációja pedig kellő magyarázatát adja annak, hogy a fogatlanság arctorzító kórélettani változásai — bár hosz­­szabb idő alatt és mérsékeltebb formában — miért fejlődnek ki idővel azokon a pácienseken is, akiknél azzal hogy immediát protézist kaptak, a fogatlanul töltött várakozási időt a minimálisra csökkentettük. E felismerés alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy ha a mű­fogsort viselők későbbi arctorzulását meg akarjuk előzni, akkor a szakaszos fogatlanság állapotát is ugyanúgy ki kell küszöbölnünk, mint ahogy a hosszas folyamatos fogatlanság állapotát megszüntettük az immediát pro­tézise bevezetésével. A szakaszos fogatlanság állapotának kiküszöbölésére tehá utasítottuk pácienseinket, hogy műfogsoraikat éjjel is tartsák szájukban Ezt annyival is könnyebben tanácsolhattuk, mert ennek semmiféle orvosira elfogadhatóan indokolt ellenjavallata nincsen. A műanyagból vagy fémbe készült protézisek ápolására és tisztántartására ugyanis tökéletesen elegendő ha felkelés után és lefekvés előtt szappanos kefével alaposan megmossák étkezés után pedig egyszerűen leöblítik. Elgondolásunk helyességét természetesen csak az idő igazolhatta és érk­e vette meggyőződéssé. Éppen ezért minden protézises páciensünket — akikk­­kapcsolatban megvolt erre a lehetőségünk — hosszú évekig, sőt évtizedek — megfigyeltük. Ma már igen sok olyan páciensünk áll ellenőrzésünk alatt, az utasításunkhoz híven protézisét immár 15—20 éve éjjel-nappal viseli anélkü­l hogy ebből a legcsekélyebb egészségkárosodása származott volna. E pácien­seinknek sem progéniájuk nem keletkezett, sem azoknak az egyéb torzító jelenségeknek a kifejlődését nem tapasztaltuk, amelyek egyébként minden hosszabb ideje protézist viselő arcán előbb-utóbb meg szoktak mutatkozni. Természetesen vannak olyan páciensek is, akiknél esztétikai eredményeink nem ilyen jók. Ezek azonban ha az első kérdésre nem is, de keresztkérdésekre rendszerint bevallják, hogy műfogsorukat utasításunk ellenére sem viselik éjjel. Az indok majdnem mindig az, hogy egyik-másik sorstársuk valamely egészségkárosodás lehetőségével elijesztette őket műfogsoruk éjjeli viselésétől. A protézisek éjjel-nappal történő viseltetésével tehát úgy hisszük meg­oldottuk azt a problémát, hogy miként őrizhető meg az elfogatlanodottak eredeti arcformája és arckifejezése az általános involució késői szakáig. A protézisek használatának ez az egyszerű módosítása azonban nemcsak azt eredményezte, amit egyébként a legszakszerűbben és az esztétikai követel­mények szempontjából legkifogástalanabbul elkészített protézisekkel sem tudtunk elérni, hanem egyben azt is, hogy a fogatlanság lesújtó lelki kihatását a lehető legkisebbre csökkentettük. Köztudomású ugyanis, hogy a legcseké­lyebb testi fogyatékosság is milyen előnytelen befolyást gyakorol az egyén személyiségének kialakulására ill. átalakulására még akkor is, ha ez a fogya­tékosság jól palástolható. Érthető tehát, hogy a fogatlanságnak, mint testi tökéletlenségnek mennyivel súlyosabb a lelki kihatása a páciensre, mert ezt nemcsak önmagával szemben kell lereagálnia, hanem nap mint nap mások előtt is le kell lepleznie. Az illúzióromboló éjjeli fogatlanság ugyanis — legalább­is együtt lakók előtt — semmiképpen sem maradhat titokban, akikben ez esetleg undort, de legalábbis kellemetlen érzést kelthet. Az élclapok évtizedekig arra tanították a közönséget, hogy a fogatlanság „igen humoros” testi fogyatékosság, a műfogsorviselést pedig egyenesen ki kell gúnyolni. A századeleji élclapok valószínűleg „igen mulattatónak” találták és ezért ismételték

Next