Fókusz, 1980 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-03 / 1. szám

Beszélgetés Kornidesz Mihállyal az MSZMP KB osztályvezetőjével O — Nemrégen egy előadásában szólt Kornidesz elv­társ a közművelődés jelen állapotáról, hogy embe­reink ismeretszerzését, a kulturálódást mennyi minden segíti, nemcsak a közművelődési intézmények, könyv­tárak. Nyilatkozna erről? — Politikai gondolkodásunkban és gyakorlatunkban a művelődés széles körű és sokoldalú emberi tevékeny­ség, amely a társadalmi tudatformálás és az emberi életforma alakításának, szocialista tartalommal való megtöltésének legfontosabb tényezője. Ennek értelmé­ben az emberi tevékenység minden formája részben mű­velődést, műveltséget igényel, részben pedig közvetve­­közvetlenül hozzájárul az ismeretek, a tapasztalatok, a szemlélet alakításához. Viszonylag sok és sokféle művelődési intézményünk van, de hogy az egyes emberek mennyire élnek a már elérhető lehetőségekkel, az elsősorban attól függ, hogy az őket körülvevő közösség — a család, az iskola, a politikai és társadalmi szervezetek és különösen a mun­kahelyi közösség — milyen szerepet vállal ebben a szé­les értelemben vett művelődési folyamatban. Képes-e tudatos nevelővé válni, és ad-e elég indítást, ösztönzést a rendszeres művelődéshez? Számtalan gonddal küz­dünk, mert nincs alkalmas helyiség a könyvtár, a klub, a politikai és művelődési rendezvények számára, nincs elég és alkalmas felszerelés, mert a bejárók számára rendszeres művelődési lehetőségeket — munkaidőn kí­vül — alig lehet szervezni, mert kevés a jól felkészült szakember, és így tovább. Gyakorlatilag egyetlen intéz­mény, munkahely sem rendezkedhet be művelődési ön­ellátásra. Mindenki természetesnek tekinti, hogy a tár­sadalmi művelődés eszköze a televízió, a rádió, a sajtó, a mozi és a színház. Napi gyakorlatunkban azonban nem ilyen magától értetődő, hogy konkrét művelődési feladatok ellátására a munkahelyek belső lehetőségein túl — a szellemi és anyagi eszközökkel való racionáli­sabb gazdálkodás érdekében is — kölcsönösen előnyös kapcsolatokat lehet kialakítani a könyvtári hálózattal, a művelődési otthonokkal, az ismeretterjesztő társulat­tal, az iskolákkal, a múzeumokkal, a filmtárakkal és a mozikkal, a művészeti szövetségekkel és a tudományos társaságokkal. Az üzemek és vállalatok között óriási különbségeik vannak kulturális célokat szolgáló helyiségek, intézmé­nyek és felszereltség tekintetében, de az alapvető kü­lönbségeket nem ezek az anyagi tényezők határozzák meg, hanem elsősorban az a tudatos, tervszerű munka és munkahelyi szemlélet, amely a közvetlen körülmé­nyektől szinte függetlenül képes a közösség tagjait ér­telmes munkára és értelmes, tartalmas életre nevelni, illetve e munka és szemlélet elégtelensége. — Hogyan állunk, megítélése szerint a közműve­lődési törvény végrehajtásával? —­ Az 1976-ban elfogadott közművelődési törvény az egyik fontos állomása volt annak a folyamatnak, amelyet a felszabadulás után kezdtünk el, a lenini kul­turális forradalomnak. A politikai, gazdasági és társa­dalmi változások eredménye és egyben az azokat meg­újító ösztönzője is a társadalom művelődésében, a mű­velődési monopóliumok fokozatos felszámolásában elért minden sikerünk. E folyamat új szakaszát indította el az a művelődéspolitikai program, amelyet a párt Köz­ponti Bizottsága 1974 tavaszán a közművelődés fejlesz­téséről szóló határozatában fogalmazott meg. Ennek a határozatnak a szellemében és értelmében született a közművelődési törvény. A kulturális forradalom első szakaszában sikerült a legkiáltóbb művelődési különbségeket megszüntet­nünk, az iskolázottsági szüntét alapvetően felemelnünk és a művelődés legfontosabb területein az alapellátást gyakorlatilag az egész lakosság számára biztosítanunk. A párthatározat és a törvény a fejlett szocializmus igé­nyeire figyelve szemléletváltozást követel valamen­­­nyiü­nktől. Nem elég a napi gyakorlathoz szükséges is­meretek elsajátítása. Egy minőségileg új, kollektív tár­sadalom ismeretekre alapozott közösségi erkölcsöt és tudatot feltételez, olyan aktív társadalmi közéletet, amelyben mindenki a megszerzett és a folyamatosan gyarapított tudás birtokában alkotó tagja lehet a köz­vetlen és a tágabb értelemben vett közösségnek. E prog­ram azt célozza, hogy lebontsuk a merev válaszfalakat a munka, a közélet és a magánélet között, hogy min­den embert önálló, az alkotásban kiteljesedő személyi­ségnek tekinthessünk. Ez az igényelt szemléletváltozás társadalmi közgon­dolkodásunkban elkezdődött. A pártszervek és alapszer­vezetek egyre rendszeresebben és felkészültebben fog­lalkoznak önmaguk és környezetük művelődésével, a művelődésre ösztönző feltételek megteremtésével. A ta­nácsok, a szakszervezetek tevékenysége, figyelme és lassan növekvő anyagi gondoskodása is e szemléletvál­tozás eredménye. De ide tartozik a szocialista brigádok tevékenységének fokozatos módosulása is: a szocialista munkaversenyben való részvétel mellett egyre több fi­gyelmet fordítanak arra, hogy befolyásolják saját tag­jaik életformáját, és, hogy az életforma szerves részének tekintsék a művelődést, a társadalmi aktivitást, a kö­zösség ügyeivel való törődést. Eredményeink természetesen csak a kívánt folya­mat elindulását jelzik. Sem a szemléletváltozás szint­jével, sem a művelődéshez szükséges anyagi feltételek mértékével nem lehetünk elégedettek. A vártnál nehe­zebb gazdasági feltételek hátrányosan befolyásolják tö­rekvéseinket, de a kibontakozó folyamatot nem állíthat­ják meg. Takarékosabban, gondosabb tervezéssel a meglevő keretek is rengeteg lehetőséget kínálnak még, amihez a munkahelyek és a művelődési intézmények szorosabb együttműködése szükséges. Ami pedig a szemléletváltozás további folyamatát illeti, ahhoz nem elsősorban anyagi eszközök kellenek. — Úgy tűnik, kialakul lassan az általános és szak­mai műveltség szinkronja; mégis, a szakmai mű­velődést, tanulást — mintha következetesebben segíte­nék. A gyakorlatban néhol elválik a kettő. Miért? — A szocializmus építésének jelenlegi szakaszában megnő a műveltség jelentősége. A ma művelt emberé­nek kellő általános műveltségre épülő szakmai és poli­tikai műveltséggel kell rendelkeznie. Ezek mindegyike csak úgy ér igazán valamit, ha egymást kiegészíti és elősegíti a harmonikus szocialista ember fejlődését. A megszerzett ismeretnek ugyanakkor kellően alkalmasnak kell lennie arra, hogy a rendszeres önművelés keretein belül állandóan továbbfejleszthető legyen. A szakképzés ismeretei a gazdasági-technikai fejlődés során részben elavulnak, tehát a korszerűség kívánalmainak megfele­lően olyan ismereteket kell nyújtani, amelyek az új mi­nőségű feladatok megoldásánál viszonylag könnyen be­építhetők az új termelési folyamatokba. Ez azonban nemcsak szakmai ismeretek kérdése, hanem az álta­lános műveltségé is. Közismert, hogy újabb, bonyolul­tabb munkát szélesebb látókörrel, nagyobb műveltségi alapokkal, hamarabb, jobban el lehet sajátítani. Tapasz­talható, hogy nem egy üzemben, a figyelmet csak a szakmai képzésre fordítják. Ez önmagában még csak szűk, prakticista szemléletet takar. A gond ott jelent­kezik és erre kell odafigyelni jobban, hogy ez a meg­közelítés, így, a mának szól. A fejlett szocializmus épí­tésének programja más gondolkodású, szélesebb látó­körű embereket feltételez. A társadalom műveltségi ál­­lapotának mindenkori vizsgálatánál két fontos kérdésre kell választ keresni: — Milyen társadalmi, gazdasági, politikai körülmé­nyek befolyásolják a műveltség alakulását? — Milyen eszközök állnak rendelkezésünkre a fel­adatok megoldásában, és mennyire hatékonyak mód­szereink? Természetesen a tapasztalatok összegzésénél az elő­remutató tendenciák mellett fel kell figyelni a gátló té­nyezőkre is. Így figyelembe kell venni a kulturális ja­vak egyenlőtlen felhasználási lehetőségét, a szubjektív igényszintet éppen úgy, mint a munkahelyek között meglevő különbözőségeket, a környezet hatását. A műveltség kérdésénél napjainkban sokkal na­gyobb figyelmet kell fordítani a munkához, egymáshoz, környezetünkhöz való viszonyunk alakulására. — Némely vállalati közművelődési bizottság, csak a papiros­ tervekig jutott, a bizottságnak nincs ha­tásköre, igyekezete nem hatékony. Hogyan lehetne ezen változtatni? — A SZOT Elnöksége és az Országos Közművelő­dési Tanács 1976-ban határozatot hozott a vállalati mű­velődési bizottságok feladatairól, megalakításuk szük­ségességéről. A bizottságok működése, tényleges szerepük betöl­tése nagymértékben függ a bizottságok tagjainak fel­készültségétől, a dolgozókkal való kapcsolatuktól. Függ továbbá a munkahely gazdasági, párt- és szakszervezeti­­ vezetésének közművelődési szemléletétől, az adott művelődési teendők egységes értelmezésétől. A vezetés felelősségérzete kihat a dolgozók művelődési lehetősé­geire, de hatással van az üzemi művelődési bizottság egész munkájának jellegére, tartalmára és hatékony­ságára. A határozatot követő ágazati intézkedések eltéré­sei országszerte igen változatos képet eredményeztek. A tájékoztatásban jelentkező hiányosságok hátrányo­san befolyásolták a bizottságok munkájának indulását. Sok bizonytalanság, tanácstalanság jellemezte az első hónapokat. Ma már egyre erőteljesebb a véleményező és a köz­művelődési munkát összehangoló feladatok ellátása. Igen fontosnak tartjuk, a munkahelyi művelődés ter­vezésében eddig végzett tevékenységet. A legtöbb he­lyen már e bizottságok irányításával készülnek az egy­séges két-három évre szóló művelődési tervek. Az igé­nyességre való törekvés abban is megmutatkozik, hogy a vállalatok szakemberszükségletét, a dolgozók tovább­tanulási igényét ismerve, készítenek képzési-továbbkép­zési tervet. Felmérések alapján tájékozódnak a művelt­ségi helyzet változásairól. Tudatosabb törekvés tapasz­talható ma már a termelési-műszaki és művelődési ten­nivalók összehangolására. A kulturális alapok célszerű felhasználásának figye­lemmel kísérése, a mai gazdasági helyzetben egyre na­gyobb felelősséget jelent. E felelősségérzetnek elvá­rásaink szerint abban kell megmutatkozni, hogy a rendelkezésre álló eszközök okos felhasználása segítse az eddigi eredmények megtartását Ne azon siránkozva keressünk kibúvót a közművelődési munka alól, hogy kevesebb lehetőség van, hanem mérlegelve, kiemelve a dolgozók szempontjából fontos tevékenységi köröket, arra fordítsunk nagyobb szellemi és anyagi erőt. A művelődési bizottságok hatókörének bővítése most nem indokolt, hiszen a kitűzött feladatok értel­mezése után azok megvalósítása lehet az alapja a ha­tékonyabb működésnek. A vállalatokon belüli tényle­ges jelenlétükkel szolgálhatják leginkább létrehozásuk céljait. Munkájukat az üzemek többségében jól működő társadalmi aktívahálózat segíti, amelynek igen fontos feladata van a közművelődési munka további társadal­masításában. — Évek óta visszaköszön a téma: megszüntették a technikusképzést, s a műszaki munka adminiszt­rációját — a rajzolást — is mérnökök végzik, kelletle­nül, elégedetlenül. A jelenlegi arány: egy mérnökre két technikus jut a létszámban, holott a helyes arány — szakemberek szerint — egy mérnök, öt technikus lenne. Állandó panasz: kvalifikált mérnökök kénytele­nek elvégezni­ a technikusi munkát, az adminisztrációt, ez többféle feszültséget teremt.­­ A népgazdaság műszaki szakemberszükséglete mind tevékenységi, mind képzési szintek tekintetében nagyon nehezen tervezhető. Ma lényegében négyszintű képzés folyik: szakmunkásképzés, technikusképzés, üzemmérnökképzés és okleveles mérnökképzés. Tehát a kérdés nem pontos, ma is folyik technikusképzés. Az 50-es évek elején a középfokú szakemberellátás biztosítására létrehoztuk a technikumokat. Ezek az is­kolák — az akkori követelményeknek jól megfelelő — több tízezer technikust bocsátottak ki. Az 50-es évek vé­gén azonban világossá vált, hogy nincs szükség ennyi technikusra, s a 18 éves életkor sem teszi általában le­hetővé a technikusi munkakör betöltését. A 60­-as évek elején a technikumok egy kis része felsőfokúvá vált, többségükből pedig szakközépiskola lett. Azóta — bár a képzési cél középfokú szakképzés maradt­­, az itt végzettek nem kaptak technikusi oklevelet, ezt kétéves szakmai gyakorlat után technikusminősítő tanfolyamon szerezhették meg. A technikusminősítő tanfolyamok szervezése 1971- ben kezdődött, az első vizsgákat 1973-ban a MÉM te­rületén szervezték. 1973—77. között huszonkétezren tet­tek vizsgát. A növekedés ütemére jellemző, hogy ebből 1977-re nyolcezer fő jut összesen 153 szakon tették le­hetővé a szaktárcák a vizsgáztatást, de egyes szakokon (részben a jelentkezők kis száma, részben a tananyag hiánya miatt) még nem indult meg a munka. A képzés­vizsgáztatás alapvetően a szakközépiskolai bázison folyt, száznyolc intézményben. Az elért eredmények ellenére nem tartjuk kielégí­tőnek a technikusminősítés helyzetét, s figyelemmel arra, hogy a szakközépiskolák egy részének megválto­zott a képzési célja — szakmunkás-bizonyítványt­ ad —, tartalmát is módosítanunk kell. Ezért a jövőben a szakközépiskolák felnőttoktatási kapacitásának átszer­vezésével kétéves esti, levelező technikusképző tagoza­tokat szervezünk. E tagozatok a minimálisan kétéves szakmai gyakor­lattal rendelkező érettségizett szakmunkások számára lehetővé teszik, hogy a munka mellett, de szervezett iskolai keretek között elsajátítsák a középfokú szak­mai ismereteket, megszerezzék a technikusi oklevelet Arra a kérdésre, hogy mi a megfelelő szakmunkás, technikus, üzemmérnök, okleveles mérnök arány, álta­lában nem lehet válaszolni. Úgy vélem ez erősen függ a szakma jellegétől, az adott üzem felszereltségétől, tech­nológiájától stb. A lényeg nem is a pontos arányszám, hanem a hatékony munka. Bizonyos átfedések nyilván­valóan mindig lesznek, hiszen egy kiváló technikus, könnyen lehagyhat egy gyengébb üzemmérnököt stb. — Szocialista brigádértekezleten mindegyre felte­szik mostanában a kérdést: mennyiben igaz, hogy a kultúra is jelentősen megdrágul? A szépirodalmi könyv, a színházjegy, s ha igen, mennyire, és miért? Úgy értem, csak az anyagárak miatt? — Vallottuk és valljuk, hogy a kultúra nálunk nem áru. Ahhoz azonban, hogy a tudomány, a művészet ér­tékei eljussanak az emberekhez jelentős anyagi eszkö­zökre van szükség. Azért, hogy minél szélesebb rétegek számára legyen elérhető a művelődés, a kultúraközve­títés költségeinek egy részét az állam magára vállalja. Az elmúlt évek áremelkedéseinek következtében az ál­lami hozzájárulás jelentősen megnőtt. 1970-ben egy könyv előállításához az állam átlagosan 1,70 forinttal 1978-ban már 5,30 Ft-tal járult hozzá, 1971-ben minden mozijegyhez 3, a színházjegyhez 32 forintot, 1978-ban a mozijegyhez 6, a színházjegyhez 72 forintot tett az ál­lam. Ezt az aránytalanságot nem lehet tovább fenntar­tani. A dotáció növekedésének megállítása érdekében a mozi- és színházjegyek árát átlagosan 30%-kal, a köny­vek árát jelentős műfaji eltérésekkel, átlagosan 7%-kal fel kellett emelni. Az áremelkedések és a költségvetési támogatás kor­látozott volta miatt nehezebb helyzetbe kerülnek a kö­zösségi művelődési intézmények (könyvtárak, klubok, művelődési otthonok) is. Ez az áremelkedés természetesen kihat az egyes emberek művelődésére, de hogy mennyire, azt ma még korai felbecsülnünk, mert nemcsak a kulturális kiadá­sok nőttek, de a megélhetéshez feltétlenül fontos cikkek és szolgáltatások ára is, így csak az elkövetkező hóna­pok tapasztalatainak birtokában tudjuk a változások következményeit felmérni. • Fejlődő-változó világunkban, nyilván a művelt­ség, a kulturáltság tartalmán kívül a formák is mások lesznek. Felkészítjük-e a kultúrmunkásokat, fel­készülünk-e kellően magunk is, megértésre és megér­tetésre? — A jelenlegi népművelői, könyvtárosi képzési for­ma, mintegy fél évtizedre tekint vissza. Ennek a ta­pasztalatairól még korai lenne summázva nyilatkozni, hiszen egy-két éve dolgoznak az itt végzők a gyakorlati területen. Erre a képzési formára is érvényes az a kö­vetelmény, mely szerint a megszerzett ismeretek frissí­tése, „karbantartása” elsősorban önképzéssel, valamint jól átgondolt továbbképzési rendszerrel valósulhat meg. Ez olyan követelmény, amellyel számolni kell minden­kinek, aki erre a pályára jön. Azt hiszem lehet vitat­kozni a képzés módján, hogy ti. felkészít-e a gyakor­lati munkára vagy sem, ad-e elegendő indíttatást az állandó művelődésre vagy sem­­. Egy dolog biztos: olyan szakemberekre van szükség, akik a megfelelő hivatástu­dattal vállalkoznak erre az igazán nem könnyű pályára. Tisztában vannak céljainkkal, megfelelő elméleti ala­pozást kaptak az indításhoz, tudnak az emberekkel kon­taktust teremteni. Ezek olyan kérdések, amelyekről mint követelményekről többet kellene szólni. A gyakorlati munka során sok olyan problémával találkozik a pályakezdő, melyekre a hiányos szakiroda­­lom miatt szinte saját maga tapasztalataiból kell a vá­laszt megadni. Azt hiszem nem tudatosítjuk szélesebb körben a jó példákat, kezdeményezéseket, amelyek ins­piráló hatására szükség lenne. Az adott közösségekbe, üzemekbe, településekbe való beilleszkedések ma sem problémamentesek. Ez függ a fogadó közegtől és termé­szetesen a népművelőtől is, — sz — © ©

Next