Föld és Szabadság, 1937 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám

4. oldal volt aztán, hogy a tarhonyale­vest abból a dohos, penészes tar­­­konyából főzték, amit az egyik béres a háznál látott és amely­ből mintát hozott. A két munkás természetesen rögtön otthagyta „nyilas testvér“ munkaadóját, így fest a gyakorlatban a nyilaskeresztes idealizmus, az a bizonyos „új (!) erkölcs“ amelyet­ hirdetnek. Önzetlenséget hirdet­nek a munkások felé, lemondást követelnek tőlük csak azért, hogy saját „liberális-materia­lista“ céljukat elérjék. A nyilaskeresztes mozgalom fő-fő irányítói úgy akarnak tenni a­ munkásokkal, mint a görög mitológiában szereplő szi­rének a tengeri hajósokkal. Gyönyörű, elbűvölő énekükkel odacsábítják a hajósokat s aztán felfalják őket. Vagyis: szépen hangzó frázisokkal tévútra veze­tett munkásokkal akarják eddigi kiváltságos helyzetüket továbbra is fenntartani. ifj. Barth György. RENDELJE FIEG­A, KÖZSÉG­et dott, mint jégeső idején a gulya­­beli marha. Horváth kissé meg­nyugodva félreállt:­­ most, most kell legyőzni az embereket. Nagy dologról van szó: fejenként egy pengő jár neki, mint konyha­pénz, talpalásért két mázsa in­gyen búza, potya kaszáló, némi lopások úgy az aratóktól, mint az uraságtól, azonkívül munka helyett lógás és uralom, uralom a többiek felett. Ezért érdemes feltenni a disznóbőrt a pofára. Az öccsét kereste, a sógorát és a többi rokonait, akiknek most segíteniük kell rajta, sokat kö­szönhetnek neki. Végre meglátja az­­öccsét, behúzódva a tömegbe. — Na, Jani, kezdjed csak, min­dig te szoktál utánam jönni. Az­után a sógor, úgy tovább, mint tavaly... És Jani előrelépett. Egy pilla­nat csak, egy elszánás és­­ meg­tört a szolidaritás. Mert Jani után szépen m­­afolyt mindenki. — Ha más kibírja, én is — gon­dolták, ki tudja már hányadszor és belehajtották a fejüket a já­romba, ki tudja, már hányad­szor. Mi néhányan, békétlenek, óvatosan kihúzódtunk az ajtón. A jegyző élesen és kutatóan né­zett utánunk. Mit lehet itt tenni? A gépszínekben aratógépek, a folyosón csendőrök, Budapesten országgyűlés és az országban hárommillió koldus van... Varga Jóskáék pedig este 10 óra után óbégatva bukdácsoltak hazafelé. Megitták a hajcsár­­pénzt FÖLD ÉS SZABADSÁG A mezőgazdasági munkásság helyzete A mezőgazdasági kamara el­múlt évi jelentésének a termel­­vények értékesítéséről szóló ré­széhez volt már néhány meg­jegyzésünk. Ezúttal ki akarunk térni a mezőgazdasági munká­sok helyzetét tárgyaló részre. A jelentésből világosan megálla­pítható, hogy a mi figyelmezte­téseink a mezőgazdasági mun­kások nyomorát illetően soha­sem voltak alaptalanok vagy politikai elfogultságtól fűtöttek, amivel velünk szemben mindig érveltek. A mezőgazdasági ka­mara is megállapítja, hogy a munkások helyzete évről évre állandóan rosszabbodik. Sőt van­nak ebben az országban olyan vidékek, ahol a földmunkások egész nagy tömegeit közellátás­ban kell részesíteni. Vannak olyan szegény vidékek, ahol a mezőgazdasági munkások már évek óta a legnagyobb nyomor­ban élnek. Bár a jelentés szépí­teni igyekszik a helyzetet olyan formáin, hogy azt írja: „A mező­gazdasági termelés tehát mun­kásbőséggel számolhatott, mun­káskezekben meglehetősen válo­gathatott, mindamellett ezzel a könnyű helyzettel nem igyeke­zett visszaélni, mert csak egé­szen elvétve volt tapasztalható a bőséges munkakínálatnak a kihasználása a szokottnál ala­csonyabb munkabérek fizetése révén.“ A rideg tények azonban mást mutatnak. Akármennyire figyelembe vesz­­szük is azokat az időjárási renül­­ellenességeket, amelyekre a je­lentés hivatkozik, mégis azt kell mondanunk, ha igaz az, hogy a mezőgazdaság által nyújtott munkalehetőségek évről évre csökkennek, nem volna szabad tétlenül nézni a mezőgazdasági munkások végtelen nyomorát, hanem tenni kell valamit. An­nál is inkább, mert már annyi­szor megállapították azt, hogy a mezőgazdasági munkások leron­gyol­ódása évek óta tart. Felelős kormánytényezőknek először is a legsürgősebben gondoskodni kellene arról, hogy a mezőgaz­dasági munkások számára bizto­sítsák a munkaalkalmat és a tisztességes béreket. Végre sza­kítani kell azzal a régi elvvel, amely sohasem látta meg a földmunkást. Miért a földmun­kás hozza a magyar mezőgazda­ság kedvező vagy kedvezőtlen helyzetéért a legnagyobb áldo­zatot! Egyébként az utóbbi idők­ben erősen emelkedtek a termés­árak, de semmi hatása sittes a munkabérekre. Akármennyire igaz az, hogy túlságosan nagy az agrárolló, vagyis, hogy az ipari cikkek túlzottan drágák a mezőgazda­sági cikkekhez mérten, mégis azt mondjuk, hogy olyan komi­szul rosszak ma a mezőgazda­­sági munkabérek, hogy az ipari cikkeket nem is lehetne annyira le­számtani, hogy a mai mező­gazdasági munkabérekből csak féligmeddig is meg lehetne élni. A részesmunkák keresetének alakulása sem volt jobb. Ma­guknak a részeknek a vissza­fejlődése is már a legkedvezőt­lenebbül hat a részesmunká­­sokra. A tengeri keresményük kevés, úgyhogy az évi zsírszük­ségletet jelentő sertéshízlalás sok munkáscsaládnál teljesen hiányzott. A burgonya, ami ma legfontosabb eledelét képezi a földmunkásnak, nem elég a téli szükséglet fedezésére. Sőt a je­lentés azt is megállapítja, hogy a kenyér gabonaellátásnál az a helyzet, hogy a munkásságnak körülbelül 60%-a, ami azon­ban az ország egyes részein 90-95%-ot is kitett, még a tél folyamán kénytelen volt el­fogyasztani azt a gabonakeres­ményt, amely a következő aratá­sig lett volna hivatva a munkás­­családok megélhetését­ biztosí­tani. A munkásság ruházkodását pedig minden képzeletet felül­m­­úlóan rossz. Amint látjuk te­hát, az élelmezési viszonyok, pá­rosulva a rossz ruházkodással, igazi és hű tükörképét adják annak a valódi nyomornak, amelyben Magyarország mező­­gazdasági munkásai élnek. A mezőgazdasági kamara évi jelentésének tanulmányozása közben mindig vissza kell hogy térjünk ah­hoz a felismerésünk­höz, hogy a föld proletárjai csak osztálytudatos szervezke­déssel szabadulhatnak meg az állandósuló nyomortól. Zuschlag Vilmos, 1937 Veszteségünk. Ujfalusi József szak­­társ 62 éves korában Budapesten meghalt. Több mint 30 év óta vett részt a földmunkásmozgalomban Sze­geden, ahonnan pár évvel ez­előtt került föl a fővárosba. Temetésén nagy számban vettek részt a szak­­társak. Sírjánál Kis István és Bo­­tyánszky Pálné elvtársak tartottak búszúzta­tót. Szakszervezet Pártszervezet Szövetkezet A munkásság három pillére

Next