A MEDOSZ Lapja, 1985 (29. évfolyam, 2-24. szám)
1985-08-22 / 16. szám
CSONGRÁDI MOZAIK Nemrégiben Csongrád megyében jártunk, hogy tanulmányozzuk a MEDOSZ megyei bizottságának irányító tevékenységét, közvetlen tapasztalatokat gyűjtsünk az szb-titkárok munkájáról, a vállalatirányítás korszerűbb formáira való átállással kapcsolatos szakszervezeti feladatok végrehajtásáról. Utunk során néhány érdekes emberrel is összehozott bennünket a véletlen. Róluk szól ez az összeállítás. Jókora farakások között, tócsákat kerülgetve közelítjük meg a Dél- Alföldi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság szegedi telepének egyik hatalmas üzemcsarnokát. A kora nyári verőfényből a csarnokba lépve a mindenen csodálkozó idegen néhány másodpercig szoktatja fülét a zajhoz, szemét a félhomályhoz, s csak azután merészkedik beljebb a gépek közé. Elillesztő gép kezelőjeként itt dolgozik Rózsi Istvánné. Ördöngös masinája leheletvékony lemezeket szippant be az egyik oldalon, s azokat élüknél egymáshoz rögzítve, nagyméretű lemeztáblákat halmoz fel a másikon. Szorgos asszonykezek táplálják a naphosszat egyforma ritmusban zakatoló gépet, s néhány perc után a kívülálló is látja, hogy itt a munka szüntelen figyelmet, lazítás nélküli fegyelmet és egész napos fizikai igénybevételt jelent. Rózsi Istvánné azonban a munkának nemcsak ezt a formáját ismeri. Az üzemben, ahol 1968 óta dolgozik, jó közösségi embernek tartják. Nemcsak szocialista brigádvezetőként mondhatja magáénak társai bizalmát, hanem ez a bizalom delegálta őt szakszervezetünk köponti vezetőségének és elnökségének tagjai közé is. Munkatársai, akik az országos és megyei szakszervezeti tanácskozások idején a gép mellett helyettesítik, hisznek abban, hogy méltóképpen, okosan, felelősséggel képviseli őket a magas fórumokon, érvényt szerezve érdekeiknek, tudatosítva sajátos problémáikat a sorsukat érintő döntések előtt. Ezt várták tőle eddig, s ezt várják majd minden bizonnyal a soron következő szakszervezeti választásokat követően is. A Gorzsai Állami Gazdaság központjában a munkatársak bensőséges ünepségen köszöntötték a nyugalomba vonuló Gulács László munkaügyi osztályvezetőt. A jelenlevők nem búcsúzni jöttek, s az ünnepi szónokok szavaiból sem érzelgősség vagy mesterkélt pátosz, hanem kedves, szeretetteljes derű áradt, hiszen Gulácsi Lászlótól ezután sem kell megválnia a gazdaságnak. Nyugdíjasként is bármikor számíthatnak rá, mert makói lakosként sem egykönnyen válna meg Gorzsától, ahová tizennégy dolgos esztendő emlékei kötik. Amúgy is régóta magáénak érzi ezt a világot, hiszen 1951 óta állami gazdaságokban dolgozott, s munkahelyet sem önérdekből változtatott soha Oda ment mindig, ahol sürgetőbb feladatok várták, ahol nagyobb szüksége volt rá a közösségnek. Ez a szemlélet áll közéleti aktivitásának hátterében is. Fáradhatatlanságának bizonyítékai ezen a téren négy évtizedes párttagsága, a jogsegélyszolgálat megszervezése óta pedig a szakszervezeti bizottságnak nyújtott, értékes segítsége. Mosolygós, humánus, egyenes ember. Beosztásával, társadalmi tisztségeivel együtt járt, hogy megtanult igazságosan, következetesen érvelni önmagával és másokkal szemben is. Fiatal munkatársainak e kettős igényességből mutatott követendő példát, s ma már nyugodtan adja át nekik a stafétabotot. Szentesen, a Pankotai Állami Gazdaság nemrégiben felújított központi épülete előtt — mintha nem is itt, hanem a Székelyföld szívében járnánk — gazdagon díszített, faragott kapu fogadja a látogatót. Amikor készítőjéről tudakozódtunk, képzeletben már a fűrészporos, faforgácsos asztalosműhelyben jártunk, ahol az ügyes kezű mester nap mint nap szóra bírja a fát, maradandó formába önti a tünékeny képzeletet. Útbaigazítóink segítsége nyomán azonban az elképzelt műhely helyett hamarosan kényelmes irodában találtuk magunkat, hiszen aki a kaput tervezte és néhány segítőtárssal együtt kivitelezte, nem más, mint a gazdaság igazgatója, Geréby József. A famegmunkálás fogásait szabad idejében, kedvtelésből sajátította el. A kalotaszegi, háromszéki motívumkincs tudatos gyűjtéséhez és felhasználásához az egyéni ízlésen kívül a család erdélyi rokonsága adta az indíttatást, az abban való magabiztos eligazodáshoz pedig a Magyarországon és Romániában megjelent néprajzi szakirodalom alapos tanulmányozása szolgáltatta a támpontokat. Csomagolópapírra, teljes nagyságban megrajzolt tervek alapján így születtek meg a gazdaság kalotaszegi hímzéssel és köröndi kerámiával díszített, reprezentatív tárgyalótermének háromszéki parasztbútorai. A fafaragás persze nem egyszerű és nem is olcsó időtöltés. Az esztergagép, a gyalupad, és mindenekelőtt a feldolgozásra váró faanyag rengeteg helyet foglal el, az aprólékos minták készítésére alkalmas kéziszerszámokat pedig meglehetősen sok utánjárással, többnyire külföldről sikerült megszerezni. Az idegnyugtató, teljes kikapcsolódás és az alkotás élménye azonban megéri a fáradságot. A gazdaság élén álló Gerébi József munkájáról a kollektíva termelési eredményei állították ki a kitűnő bizonyítványt. A faragásért nem vár elismerést. Elég, ha egy-egy fárasztó nap után kezébe veheti a vésőt. Elég, ha a gazdaság kapuja előtt elhaladva egy percre megáll a idegen, s elolvassa a súlyos szép Tamási-idézetet: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Rnzsi Istvánnálz illus Timánnál rurnergyanús a latemezüzemben MÁCS JÓZSEF Nem akarok külföldi lenni Régi igazság, hogy ahány nyelv, annyi ember. Jó, ha az ember az anyanyelvén kívül még tud más nyelvet. Én mégsem a több nyelv tudásának az előnyéről szeretnék most beszélni, hanem a hátrányáról, mert ilyen is van, saját magam tapasztaltam tavaly nyáron, Karlovy Varyban, a világhírű fürdőváros egyik nevezetes szállodájának az éttermében, közvetlen megérkezésem esőtől szomorított délutánján, amikor az utcákon, a kellemes és színpompás sétányokon nem is láttam az emberek fejét, az esernyő úgy takarta el, ahogy legkedvesebb táplálékunkat a színes, átláthatatlan üvegbura. Talán nem is az éhség, hanem a zápor és az esernyők rengetege kergetett be az említett étterembe, ebéd- és vacsoraidő között, de inkább már az utóbbihoz közelebb. Olyan asztalt választottam, ahol éppen az ételét fogyasztotta egy szerelmesen össze-összepillantó fiatal pár, kinézésre még középiskolás diákok, érettségi előtt, vagy közvetlen utána, amikor az ember a szorongásaitól végleg megszabadulva nekivág a sok látnivalót kínáló útnak, a párjával természetesen, aki mellett egyáltalán nem számít, hol tölti az éjszakát. A szabad ég alatti térség, a vasúti pályaudvar fülledt levegőjű váróterme ugyanúgy megfelel, mint egy szűkre méretezett kétszemélyes sátor. A fiú magas volt, csontos, beesett arcú, apró szemének a fénye mély gödrökből parázslott fel, a lány viszont kicsi volt és dundi, biztosan nem ért fel a partnere váltóig, a koromfekete hajába tűzött kék szalag jól illett a hasonló színű szeméhez és szoknyájához, a fehér blúzához is. Mintha középiskolás bankettről jött volna egyenesen az étterembe, amelyben mások is voltak rajtunk kívül, sokan, szinte nem is volt szabad hely a záport kísérő félhomályban, az ablakokat és az egész termet díszítő nehéz függönyök közelében. Fiatal asztaltársaim csehül csevegtek egészen közömbös dolgokról az egyébként is zajos étteremben. Nem zavarta őket, hogy fület bántóan csörögtek benne a kések, villák és tányérok. Az eleven beszéd is úgy hatott, mint egy nagy méhkasba szorult zümmögés. Csehül, németül, magyarul folyt a szó, tekintélyes nemzetközi találkozó színhelyének is beillett volna az étterem, amelyben a felszolgálólányok és a fizetőpincér fürgén asztaltól asztalig jártak. Nem lehetett panasz az elegáns étterem felszolgálói készségére. Alig foglaltam helyet a fiatal szerelmespár asztalánál, alig néztem meg jobban a félhomályban még inkább szembetűnő csillogást, már ott is termett mellettem az egyik felszolgálóhölgy szép fehér kötényben, a vállára omló, fiatalító foncsíkkal, erősen púderozott arccal, rúzsos, érzéki szájjal, gondosan ápolt szemöldökkel s nyájas mosoly kíséretében tőlem is azt kérdezte, mint minden vendégétől: — Mit parancsol, uram? Az étlapon nem volt nagy választék, s ahogy már mondtam, nem is voltam éhes, a zápor és az esernyők rengetege elől menekültem be az étterembe, de ha már ott voltam, és ha a felszolgálóhölgy nyájasan mosolyogva megkérdezte, illett rendelnem valamit. — Húslevest kérek — mondtam a hölgynek, mert a gyomromnak mindig jól jön a meleg étel. — Meg sertéssültet párolt káposztával, gombóc (knédli) nélkül — egészítettem ki a rendelésem, mert éppen csak enni akartam valamit, aránylag olcsón, alig valamivel tíz koronán fölül, s mivel szeszes italt végképp nem fogyasztok, ásványvizet kértem szomjúságoltónak. — Máris hozom, uram! — mondta meggyőzően a felszolgálóhölgy, és eltűnt a konyhát sejtető csapóajtó mögött. Néhány perc múlva elém tálalta az ételt. Szótlanul falatoztam a diák szerelmespár asztaltársaságában. Ők sem törődtek velem, én sem velük, mintha nem is egy asztalnál ültünk volna. Mire nyomasztónak az ásványvizet megittam, elállt az eső, egy árnyalattal világosabb lett az étterem, egyszerre sok asztal és szék vált gazdátlanná, mintha másokat is a zápor kergetett volna be, nem az éhség. Intettem a feltűnően kövér, tokás, erősen kopaszodó fizetőpincérnek, aki nem várakoztatott meg, nem indult el ellenkező irányba, ahogy annyi más helyen tapasztalom mostanában, s hízelgő volt számomra az is, hogy németül köszöntött, amit én ugyanolyan nyelven fogadtam, nehogy azt gondolja, elfelejtettem már mindent, amit a gimnáziumban tanultam. Megtiszteltetésnek vettem azt is, hogy szorosan mellettem állva németül számolt, németül motyogta el mindazt, amit sebtében fogyasztottam, s hivalkodva idegen nyelvű tudásommal, én is németül kérdeztem meg: — Mennyit fizetek? — Harminchat koronát, uram! — mondta higgadtan és rendkívül udvariasan a fizetőpincér. Fiatal asztaltársaim elsápadtak, bennem is megfagyott a már-már németnek hitt vér. — Jól értettem? Harminchat koronát mondott? — dadogtam tovább németül, mert nem akartam csalódást okozni neki. — Jól értette az úr! — győzött meg a fülem épségéről. — Harminchat koronát fizet! — ismételte meg az összeget németül. — Az lehetetlen! — kiáltottam bele magyarul a nyelvek bábeli zűrzavarába, aztán szégyenkezve magam és a diák szerelmespár előtt, méltatlankodó pillantásaikat észre nem véve a pénztárcámért nyúltam, és zavaromban négy korona borravalóval még meg is toldottam a kért összeget. — Köszönöm, uram! — hajolt meg mélyen a fizetőpincér, s a zavartság legapróbb jele nélkül elviharzott mellőlem egy másik asztalhoz. Lesújtottam ültem, mintha a székhez ragadtam volna. Nem bírtam a fiatal asztaltársaim szemébe nézni. Az éttermen sem mertem körülhordozni a tekintetem. Féltem, nevetni fognak rajtam. Összeomlott bennem az ahány nyelv, annyi ember igazsága. Külföldinek éreztem magam, és szemérmetlenül becsapottnak, aki háromszoros árat fizetett a próbára tett német nyelvtudásáért. Mikor felocsúdtam a kábulatomból, és kibotorkáltam az esőtől fénylő világba, csillapítva a háborgásomat, mindjárt módosítottam az ahány nyelv, annyi ember igazságát. Méghozzá úgy, hogy a nyelvismeret tekintélyes felár olyan helyen, mint ez a Karlovy Vary-i étterem, amelynek a falára kiabáló betűkkel, figyelmeztetésképpen azt kellene kifüggeszteni: — Vendég, ne szólalj meg idegen nyelven, ha nem akarod, hogy fájjon a fejed! Újabb kérdések a győzteshez Versenyen kívül, újabb kérdések következnek. Kérem Hajdú Gábort, a televízió „Elmebajnokságá„-nak július 28-i győztesét, foglalja el helyét és koncentráljon. Ezek a kérdések — természetesen — könnyebbek lesznek, mint azok, amelyek eddig elhangzottak, ám a jövőre nézve fontosak. Kamerák most nincsenek. Akkor kezdhetjük? — Igen — mondta halkan de határozottan Hajdú Gábor, a MEDOSZ budapesti, központi könyvtárának munkatársa. — Készen állok a kérdések megválaszolására. Mi előzte meg a tévészereplést? — Januárban felhívás jelent meg a rádióújságban, hogy versenyzőket keresnek. Aki kedvet érez, jelöljön meg néhány témát, amit szívesen körüljárna. Engem gyerekkorom óta foglalkoztat a szabadságharc, annak is a katonai története. Ezért elsőként ezt írtam be. Hasonlóan izgalmasnak tartottam a felszabadulás katonai eseményeit, ez került a második helyre. Harmadiknak kedvenc íróim közül Kolozsvári Grandpierre Emil életét és munkásságát választottam. — Már azt gondoltam, semmi sem lesz a dologból, amikor áprilisban táviratot kaptam: május 2-án jelenjek meg a televízióban, akkor lesz a selejtező. Ellenfeleim is akkor „felvételiztek", emlékeztem az arcukra. Ez a selejtező írásbeli teszt volt, 25 általános kérdésre kellett válaszolni. Akkor úgy éreztem, a kérdések 80 százalékára jól válaszoltam. Bizonyságként május végén levelet kaptam a tévétől: jó volt a teszt, várhatóan július végén lesz a kamerák előtti verseny. Az, amit 28-án láthattunk a tévében, felvétel volt, valójában három nappal előbb, 25-én fél tizenegykor kezdődött. Mert így alakult, otthon megnézhettem magam. Elsősorban azért, mert néhány kérdésre nem emlékeztem. Miként készült fel a hármas viadalra? — Edzésként átforgattam azokat a könyveket, amelyek a szabadságharc katonai eseményeivel foglalkoztak. Nem ártott felfrissíteni a régi ismereteket. Belenéztem az „Elmebajnokság"kötetébe, meg az „Újabb 1000 kérdés" című műbe is. Természetesen nem azért, mert az ott lévő kérdéseket vártam a versenyen. De tréningnek jó ez. Alapos volt a régi ismeret, jól újította fel. Igencsak felkészültek a partnerek is, ám ők az általános kérdéseknél mintha megbénultak volna.. . — Jól játszott a jogász, meg a mérnök is, hiszen a választott témából csaknem minden pontot megszereztek. Nekem 15-ből 14 pontom lett A végső sorrend az általános kérdéseken dőlt el. Én 8 pontot szereztem, ők kevesebbet. Az elhangzott húsz kérdésből nyolcat „kértem", csak azokat, amelyeknél biztos voltam a válaszban. Partnereim olykor hazardíroztak, ezért el is vettek pontot, mert helytelen volt a válasz. Mi a következő teendő? — Hamarosan választ kell adnom Egri Jánosnak, hogy Kolozsvári Grandpierre Emil helyett kit választok, ugyanis élő író munkásságát, életét nem lenne tudomos így vinni képernyőre. A már említett könyveket ezután is „edzőpályának" tekintem, hiszen általános kérdések mindig lesznek. Köszönöm a válaszokat. Ezek nem „pontosak", de a jövőre nézve biztatóak. Akár azok a gratulációk, amelyekkel ismerősök és csak látásból ismert emberek „jutalmazták" első futamát az Elmebajnokságban. Sz. Zs. Öntözés Szolgáltató napenergiával szakcsoportok A napelemeket a mezőgazdaságban is hasznosítani lehet. Riminiben kezdte meg működését az a kísérleti berendezés, amely napenergia segítségével szivattyúzza az öntözéshez, valamint a folyékony műtrágya kijuttatásához szükséges vízmennyiséget. A bolognai egyetem, az olasz országos kutatási központ, valamint a rimini Sergio Zavatta szakmai oktató központ közös munkájával létrehozott berendezést két módon is hasznosíthatják. Nyáron az öntözéshez szükséges vizet szivattyúzzák, az év többi részében a melegházak világítását oldják meg vele. A Rozmaring Termelőszövetkezetben szolgáltató szakcsoportok alakultak. A Rotáv szakcsoport mély- és magasépítéssel foglalkozik, a Katedrál szakcsoport építési szakiparral és egyéb gazdasági szolgáltatással, a Csatszolg szakcsoport pedig vízi építmények kivitelezésével és településtisztasági szolgáltatásokkal lép a közönség elé. A Rozmaring Piknik Tours szakcsoport idegenforgalmi feladatokat vállal. Ezek között lehetővé teszi például a dísznövénytermesztési ágazat kertészeti telepének látogatását. Ebben együttműködik a nagy utazási irodákkal. 5