Fons (Forráskutatás és Történeti Segédtudományok) XXIV. évfolyam 2017.
2017 / 4. szám - Közlemény - Nánási László: Büntetőeljárási iratkeletkezés a kodifikált magyar jog történetében (1896-1962)
Nánási László Büntetőeljárási iratkezelés... A jegyzőkönyvnek meghatározott formai és tartalmi kellékei voltak, amelyek megtartása szükséges volt a bennük foglaltak bizonyítási eszközként való felhasználhatóságához. Jegyzőkönyvet kellett készíteni a terhelti és tanúkihallgatásokról, szakértői véleményről akként, hogy az a „vallomásnak, illetőleg véleménynek lényeges tartalmát kimerítően és teljes hűséggel tüntesse fel” (96, 132-140, 206, 331. §). Ugyancsak jegyzőkönyvbe kellett foglalni a lefoglalást, szemlét, házkutatást, személymotozást (183, 226. §). A tanúvallomást illetően akadályokat (204. §) és mentességeket (204-209. §) állapított meg, amelyek a hozzátartozói viszonyhoz, illetve meghatározott, bizalommal vagy titoktartással járó foglalkozásokhoz kapcsolódtak. A 208. § azt is megengedte, hogy a tanú ne tegyen vallomást vagy a kérdésre ne feleljen, ha „abból reá vagy hozzátartozójára jelentékeny kár vagy szégyen hárulna”. Mindezen jogokra az érintettet figyelmeztetni kellett. Az ennek ellenére történt kihallgatások semmisséget vontak maguk után a perben. A kihallgatás tartalmi részére a 211. § előírta, hogy az általános kérdések (pl. lakhely, foglalkozás) után a „tanúnak alkalom adandó arra, hogy mindazt, amit az ügyről tud, összefüggőleg elmondhassa. A további kérdésekkel arra kell törekedni, hogy a mutatkozó hézagok pótolva, s a bizonyítás tárgyát tevő körülmények és különösen a tanú tudomásának alapja felderítve legyenek”. A tanúnak vallomását a Csemegi-kódex idézett szabályaira figyelemmel kellett megtennie. E jogi kötelezettségen túl a Bp. állított egy még a tradicionális társadalomból származó erkölcsi tartalmú intézményt is a vallomás hitelességének biztosítékaként. A polgári állam joga — bár az államot és az egyházat elválasztotta — az emberi lét erkölcsi alapjaként tiszteletben tartotta és a magatartás zsinórmércéjeként elfogadta az istenhitet, amelynek büntetőeljárási lecsapódása a tanúvallomásnak esküvel való megerősítése volt. Az esküt a „mindentudó és mindenható Istenre” hivatkozva arra kellett tenni, hogy a tanú „legjobb tudomása és lelkiismerete szerint a valót és csakis a valót mondotta el s hogy ebből mit sem hallgatott el” (217. §). A hitet nem tartó fogadalmat tehetett vallomása megerősítéseként (219. §). Az eljárás főszereplőjének, a terheltnek kettős a jogállása a perben: részint a bűnügy alanya és tárgya, akinek felelősségéről, szankciójáról kell dönteni, másrészt vallomása a legfontosabb személyi bizonyítási eszköz, hiszen ő az, aki a legtöbbet tudja a történtekről. Ennek megfelelően az eljárás minden szakában kihallgatásra került, s vallomásait jegyzőkönyvezték. A Bp. indokolása szerint nem az a terhelt kihallgatásának mindenáron elérendő célja, miszerint „beismerésre bírassék”, hanem az, hogy a kihallgatás biztosítékot nyújtson a beismerés önkéntes keletkezése mellett. Felállította az eljáróval szembeni magatartási mércét is.