Forbes, 2019. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)

2019-02-01 / 2. szám

B­udapest Atlantisza. így is nevezik azt a rég elmerült világot, ami a pesti belvá­rost jellemezte még az előző századfor­duló előtt. Akkoriban, amikor még nem épültek meg a régi Erzsébet híd szeces­­­sziós fémívei, a régi Városháza körül nyüzsgött az élet. A szűk utcákat ősrégi házak szegélyezték, a pesti polgárok a folyópartra jártak korzózni, és itt ültek le az öntöttvas karosszékekre, többek közt pöfékelni egyet. Ha ehhez egy jó pipát szerettek volna, a Gall­witz család szaküzletei biztos pontot jelentettek, de akkor is érdemes volt őket útba ejteni hazafelé, ha valakinek csak dohányra volt szüksége. A hídépítés után a régi épületeket új, sokemeletes bérházak vál­tották fel, de a Váci utca környéke a kiskereskedelem központja maradt. „A 2000-es évek eleje óta szinte az összes patinás üzlet eltűnt a Váci utca környékéről” - mondja Zöllner Viktor, és közben ráteszi kezét a kényelmes fotel karfájára. Ő a nagyapjától, Gallwitz Györgytől örökölte meg az üzletet tizenöt évvel ezelőtt, ezzel ő képviseli a negyedik generációt, aki továbbviszi a családi hagyományt, amelynek története bőven a boldog békeidőkben indul. GYÖNGYFŰZÉST IS VÁLLALTAK 1880-ban járunk. Ezen a vidéken, a Koronaherceg (a mai Petőfi Sándor) utcában üzemelte be lábbal hajtott eszközét Gallwitz Lipót esztergályosmester. Pipáit és művészeti tárgyait sokan megismerték a városban, de a vállalkozás fénykora a következő generációhoz kötődik. A céget a négy fiú örökölte meg, és Gallwitz Testvérek néven üzemelő boltjuk az egész városban ismert szaküzlet lett. Száznál is több pipakészítő élt ekkor a városban, csak az első világháború után kezdett teret hódítani a dohányzás sietősebb verziója, a cigarettázás szokása. Bár ekkor sok pipakészítő eltűnt, ők mégis fénykorukat élték. Sikerüket többek között annak köszönhették, hogy a kellemes sétatávban levő boltjaikban szinte mindent meg lehetett találni, amire egy pesti úriembernek szüksége lehetett: gyökérpipák, tajtékpipák, sétapálcák, játékok, biliárdgolyók, sakktáblák, öngyújtók és mah­jong (vagy madzsong) is kapható volt náluk. (Sőt: a kínai eredetű szerencsejátéknak még a szabálykönyvét is ők fordították le.) De nem csak kereskedtek, a szol­gáltatásokban is erősek voltak: éppúgy vállaltak restaurálást, mint öngyújtójavítást vagy épp legyezőkészítést. A műhely ekkoriban már a Város­ház utcában, a fő üzlet a Párisi utca 9. szám alatt, a fióküzlet a Kígyó utca 4. szám alatt működött. A tulajdonosok a város megbecsült polgárai voltak, és az üzlet szépen mendegélt - ami az államosítás után már nem feltétlenül volt így. Az üzlethelyiségeket és a műhelyt 1952-ben einstandolták, az árukészle­tet az Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalat árulta ki, a család pedig a lakásuk egy részét leválasztva, a miniatürizált emeleti üzletben folytathatta a mű­ködését. Pipákkal és gyönggyel kereskedtek (ez áll egyébként a Kass János által tervezett logójukban is), és bár a helyiség teljesen alkalmatlan volt, mégis Régen úriemberek jártak errefelé, ma hullarészeg, strandpapucsos turisták. Segwagen, 2019. FEBRUÁR FORBES | 73

Next