Forrás, 1943. október-december (1. évfolyam, 10-12. szám)
1943-10-01 / 10. szám
reszkető ínnal, vacogó foggal, imádságnál virraszt nagykarácsony éjtszakáján s rémülten látja, hallja „Ablak mellett elsuhanni Gyors lován a tél királyát” — a halált. Reviczky Gyula, a humor tragikus költője, 34 éves korában pusztul el s mikor elkészült a végtelen útra, így búcsúzik: „Nincs semmi, amitől búcsúzni fájna, De soktól válni üdv nekem. Homokos ösvény éden jártam; virága egy volt csupán: a gyötrelem”. S idéznünk kell e nemzedék tagjaként Komjáthy Jenőt, aki már nem örülhetett egyetlen s rejtelmes című verseskötetének. Csupa törött életvonal, mint a párbajhős Reviczky Szeveré, vagy Justh Zsigmond korán elmosódó prousti alakjáé is. Csupa René és csupa Werther, valamennyi könnyes preromantikus jelenség a legutóbbi század végén. S ők vannak túlsúlyban, az élet fájdalmairól s csalódásairól szóló fojtott zokogások, vagy a magyar fajt féltő aggodalmas sóhajtásuk elnyomja annak a néhány realistának nyugodt, de kissé száraz hangját. Különösen akkor nem halljuk a realistákat, ha Tolnai Lajos gyűlölködőn szenvedélyes szavára és az Ábrányi-testvérek új romantikus pátoszára is figyelmesek leszünk. Mert ők, a hosszabb életűek is inkább a preromantikus „törtvirágokhoz” tartoznak. Az ő tollukat is az érzelem hevíti s lendíti magasba vagy rántja a mélybe. Kevés kivétellel tehát az érzelem uralkodik ezen a magyar századvégen, az érzelem preromantikus formája, a szentimentalizmus. A naturalista kritika és tudományosság a fogalmak tisztázására döntően fontos esztendőkben gondoskodott arról, hogy kicsorbítsa a preromantikáról s különösen a szentimentalizmusról alkotott véleményt. Az anyagi tapasztalat, az ész egyeduralma s a kézzelfoghatóság szemlélete csakugyan nem kedvez a stílusteremtő érzelemnek, egyáltalában az érzelemnek mint életformának. Pedig mindenféle romantika erre törekszik: az egyén lelkivilágának lehető leggondosabb feltárásával az érzelem, a szenvedélyek és indulatok szabadságát hirdeti. Az érzelem szabadságát, mint tette Rousseau, midőn Julie és Saint- Preux szerelme mellett vallott, vagy Sénancourt, akinek Obermannja a szerző szerint méltán boldogtalan születése percétől, hiszen a világra jöttéhez senki sem kérte beleegyezését és valósággal bátor kiállással megy az önmaga elkészítette halálba, hangoztatva azt az emberi függetlenségből eredő „természetes jogát”, hogy akkor vethet véget életének, amikor akar. Talán némi túlzással, de az igazság mélyére látva írja Péterfy a Karthausból: „... csak érez, elmélkedik, a világot szívén keresztül látja”. Ez a szívtől irányított életszemlélet a preromantika. Nincs ebben semmi hamisság, álérzelem, érzelgősség, pedig a naturalista kritika éppen azzal tette ellenszenvessé, hogy a mélyfájdalma, nem egyszer melankolikus érzelmesek, szenti 56