Forrás, 1943. október-december (1. évfolyam, 10-12. szám)

1943-11-01 / 11. szám

A HÓNAP FILMJEI Elgondolkoztató művelődés­­történeti kérdés: miért annyi magyar filmvíg­játék s miért csak vígjáték? A sablonra ké­szült vígjátékoknak ebben az özönében aztán aligha kerül­hetjük el az ismétlést, vagy aligha nyújthatunk a nézőnek valami szokatlant, játékban, megoldásban, szereplőkben, díszletben újat. A vígjátékok nálunk már futószalagon ké­szülnek, szinte egyformák mind, legfeljebb a környezetük vál­tozik, amelyben a félreértés magas iskoláját játszó művész hölgyek s művész urak sok csetlés-botlás után egymás kar­jaiba omolnak. A külföldi példa megmutatta, hogy vígjátékot lehet sablon nélkül is készí­teni (Botrány), avagy sikere van a komolyabb, elgondolkoz­­tatóbb filmeknek is,­­hogy csak kettőt említsünk: A pék fele­sége és a Párisi románc). Min­denáron nevettetni akarunk, s néha éppen ez nem sikerül, ez a nevettető szándék. S gondol­junk arra is: a magyar filmet nemcsak a főváros és az a né­hány nagyobb város közönsége nézi meg, hanem elsősorban a falu, a magyar vidék. Ez ke­­vésbbé érti meg az idegen fil­met, mint az idegen nyelvekben jártas városi ember s így csak természetes, hogy elsősorban az anyanyelvén készült filmszala­gok után érdeklődik. S teljesen hamis képet kap, nemcsak ön­magáról, nemcsak a kaszárnya dolgairól, vagy a városi em­berről, hanem az egész magyar világról is. Mindenesetre­ láttunk a na­pokban egy egyfelvonásos „köz­játékot“, Ady verse után fil­­mesítették meg: A Kalota partján-t. Finom, szép film volt, sok poézis, igen sok szép felvétel és ötlet benne. Különö­sen a lepkejelenet sikerült. Ki­fogásunk csak annyi lehet, hogy a film vándorát kiábrándító csavargónak öltöztették: ez illúziórontó, a poétikus filmben túlságosan verisztikus az alak. 221

Next