Fórum - Az MSZMP KB Politikai Főiskolájának lapja, 1973 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1973 / 1. szám

A­sztalán papírhalom, szét­­nyírt lapok olló, ra­gasztó. Előző nap éjféltájban még dolgozott. Új jegyzet ké­szül filozófiából. — Sok mostanában a mun­kánk. Saját magáról kérdezem, a beszélgetés során mégis szin­te önkéntelenül többes szám­ra vált. Az a lehetőség, hogy a filozófiát ezentúl nem két, hanem három szemeszterre el­osztva tanulhatják az újabb évfolyamok, számukra min­denekelőtt sokkal több mun­kát jelent: új tanterv, új metodika, új jegyzetek. 1951-ben kezdett tanítani a hajdani Lenin Intézetben. — Filozófus? — Pedagógus vagyok. Az oktatási munkát szeretem, azt, hogyan lehet átadni a tu­dást — mondja Szabó Gá­bor, akit a Munka Érdem­rend ezüst fokozatával tüntet­tek ki. A pártmunkások egész ge­­­­nerációját oktatta, tanította a marxista—leninista filozófiá­ra. Ez a legkedvesebb szá­mára : maga a nevelés, az adás öröme, az a sikerél­mény, amikor a pedagógus ta­pasztalja, hogy nemcsak vis­­­szaadni, hanem alkalmazni is tudja egy-egy tanítvány a megtanultakat. Alapvetően humán érdeklő­dése a filozófiában összekap­csolódik természettudomá­nyos képzettségével. Könyvé­ben a fizika, csillagászat, űrkutatás filozófiai vonatko­zásaival foglalkozott, s mos­tanában (amikor számos kí­sérlet történik a természet kiiktatására a filozófia tárgy­köréből) a természet dialekti­kája került érdeklődésének középpontjába. Jó lenne több tudományos munkát publikál­ni, de a pedagógus — mit is tehetne — a kutató drága perceit rabolja naponta. Az új jegyzet didaktikáról szóló részeit ő írja. Men­­nyiben új? Még korszerűbb, mindenek előtt a dialektikus és történelmi materializmus még szorosabb belső egységét igyekszik érzékeltetni. Az írással tulajdonképpen elké­szült, már könnyebb, már csak az olló következik. A­z események felgyorsul­­** tak, a frissen zúduló in­formációtömeg csaknem ellep. Állandó tevékenységben van az, aki hivatásul választotta, hogy rajta tartja kezét a történelemformáló idő ütő­erén. Dr. Babirák Ilona, a nem­zetközi tanszék tanára n­ap­jaink egyik legizgalmasabb témájával foglalkozik, a fej­lődő országok politikai életé­nek kérdéseivel. Mi újság Délkelet-Ázsiá­­ban? Milyen fő kérdések fog­lalkoztatják az indiai kom­munistákat? Mi várható fe­kete Afrikában? Dr. Babirák Ilona tanárnő, e témák ismerője, jelentős munkába fogott. Dokumen­tumkötetet állít össze, amely­ben a fejlődő országok for­radalmi mozgalmainak írásos publikációit gyűjti össze és rendszerezi a 60-as évek má­sodik felének időszakából. Hi­ánypótló kiadvány lesz ez, amelyet nagy érdeklődéssel forgathatnak majd különösen az oktatási intézmények hall­gatói, de az előadók is. Az első kötet a jövő év elején megjelenik, majd még kettő követi. Állandó ismeretgyarapítás mellett tanítani — ez dr. Ba­birák Ilona nem kis munká­ja. Megállás nincs, nem le­het, mert az élet sem áll meg. Mégis megálljt int olykor az önfeláldozó munka jól meg­érdemelt jutalma. Nem sok időre, csak néhány megha­tott, forró pillanatra, mint leg­utóbb november elején, ami­kor ő is átvette a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. Miért kapta? Sok évi lelki­­ismeretes oktató­ munkájáért, tudományos tevékenységéért és még sorolhatnánk az átfo­gó, összegezni akaró gondo­latot, de szürkék a szavak, ha e gazdag munkásságot akar­juk értékelni. A Népliget közepén meg­­** húzódó parányi családi házban beszélgetünk Tóvári János elvtárssal, a politikai főiskola kertészével. Szeptem­berben ünnepelte hatvanadik születésnapját, s két hónappal később örömmel vehette át a Munka Érdemrend bronz fo­kozatát. — Mire is gondolt akkor? — Talán furcsán hangzik: a virágokra, a parkra. Negy­venhat éve kertész vagyok. Ha egyáltalán összeszámlál­hatnám, hogy ennyi év alatt hány virágpalántát ne­veltem és helyeztem földbe — alighanem igen nagy szám kerekedne ki... — Miért szereti szakmáját? — A mi munkánk eredmé­nye gyorsan jelentkezik: ma elültetjük a magot vagy pa­lántát, s néhány hét múlva illatozó virág lesz belőle. Ezért mondhatom, hogy­­ a kertész kétszeresen is örül a megtisztelő kitüntetésnek , hiszen bizonyítéka annak, hogy az emberek szeretik a virágo­kat, jól érzik magukat a szép parkokban. Vagyis: tudjuk, érezzük, hogy nem dolgozunk hiába. Ez a tudat ösztönöz en­gem is, meg nagyon sok ker­tésztársamat, hogy aggódva figyeljük — gyökeret eresz­ tett-e minden szál palánta, lesz-e belőlük illatozó virág? — Szép a főiskola parkja. A kertésznek is ez a vélemé­nye? — Csak messziről szabad nézegetni — tréfálkozik be­szélgető partnerem, majd magyarázatként hozzáteszi: aki alaposabban megvizsgálja, észreveheti, hogy itt-ott megöregedett a gyepszőnyeg, gyérebb a fű, bágyadtabbak a virágok. Megoldás? Van. Fel kellene ásni a parkot s új gyepszőnyeget nevelni. Az uszoda környékén is van még bőven tennivaló. Bizonyára igaza van Tóvári Jánosnak. A hallgatók, akik pihenést keresve sétálnak a parkban, aligha látják a jel­zett „szépséghibákat”. Ám a kertészszem annál inkább. — Úgy tudjuk, 1973 feb­­ruárjában nyugállományba ke­rül? — Igen, ez már végleges dolog. Jól jön majd egy kis pihenés. Hogy miért csak egy „kis” pihenés? Erre is válaszolok. A munkát vala­hogy oly módon kell abba­hagyni, miként az ember beleszokott gyerekkorában. Lassan, fokozatosan, ahogy az egészség engedi. Vagyis, ez azt jelenti, hogy ha szük­ség lesz rám a főiskolán , örömmel megyek segíteni an­nak, aki majd a helyemre kerül. Lehet-e másként befejezni e kis beszélgetést, mint ekkép­pen’: gratulálunk a kitünte­téshez, jó egészséget a nyug­díjas évekhez, és a viszont­látásra ... Amikor Filyó Jánosné elv­­társnő átvette a ki­tüntetést, a Munka Érdem­rend bronz fokozatát, a hallgatók közül többen kér­dezték a szomszédjukat: me­lyik tanszéken dolgozik az elvtársnő? A hallgatók ugyan­is közvetlenül ritkán talál­koznak vele. Munkájával an­nál inkább. A rektori tanács titkára, ő készíti el a rekto­ri tanács, a főiskolatanács ülé­seinek anyagát és figyelem­mel kíséri a hozott határo­zatok végrehajtását is. Milyen eredménnyel? Erre talán a kitüntetés adja a legkézzelfoghatóbb feleletet. Akik munkáját elbírálják, érdemesnek találták rá. A szervező munka sok ötletes­séget, leleményt és nagy szorgalmat, áldozatkészséget kíván. S ő megfelel ezeknek a követelményeknek. — Tizenöt esztendeje dol­gozom az iskolában, volt időm alkalmazkodni a követelmé­nyekhez — mondja. Titkárnőként látott mun­kához iskolánkon 1957-ben, majd — munkája elismeré­seként — nagyobb feladattal bízták meg. A tanulmányi osz­tályra került, a levelező hall­gatók ügyeit vette kézbe. Tu­lajdonképpen ez volt egyik nagy próbatétel az életében; az önálló munkaterület, öt kihelyezett levelező tagozata volt akkor a főiskolának. A hallgatók értesítése, az elő­adók, a jegyzet biztosítása nem volt kis feladat. De ha egy-egy hallgató a legnehe­zebb percekben kopogott be hozzá, dolgavégezetlenül nem távozott. Nyolc éven keresz­tül úgy intézte a hallgatók ügyeit, mint a sajátját. A Szabad idejében — már amennyi van — tanul. Még egy vizsgája van a pártfőis­kolán, s most arra készül. S ami ideje még marad, az a családé. Mert az iskolai munka, a tanulás mellett csa­ládanya is. J­átsszunk kicsoda-micso­dát, jó? Akkor kezdem. Személy. A Politikai Gazdaságtan tanszé­ken található. Középtermetű­nél valamivel magasabb. Ko­ponyáján nem éppen ősvadon­­kén­t burjánzik a haj. A szót lassan, alaposan megrágva fű­zi egymáshoz. Szeme ki­mért szemüveg mögül, úgy tű­nik, szigorúan vizsgálja a vilá­got — hacsak fel nem fedezzük az iris?lében megbúvó kis, me­leg barna fényeket. Ezt persze csak bizonyos közelségből le­het felfedezni. Kandidátus. Leningrádban védte meg dis­­­szertációját. Két fiúgyermek apja. Kedvenc időtöltése az ol­vasás. Az idei pedagógus na­pon kapta meg az Oktatásügy Kiváló Dolgozója kitüntetést. Megvan? Valaki esetleg bi­zonytalan? Na, jó, még segítek. Témája: az árutermelés sajá­tosságai a szocializmusban, az áruviszonyokhoz kapcsolódó kategóriák. Igen, ő az: Molnár Győző. De ki tudja azt is megmon­dani, hogy tulajdonképpen ki ő? Erre már nem olyan kön­­­nyű válaszolni. Ezért ezt a kérdést nem is teszem fel. In­kább beszélgetünk. Arról, mi minden sűrűsödik egy kitünte­tésben, amit így ismerünk: Az Oktatásügy Kiváló Dolgozója? — Munka. S a munka elis­merése. Miután az ember már hosszú ideje dolgozik, úgy ér­zik valamiképpen ki kéne fe­jezni neki szorgossága elisme­rését. Gondolom, így kaptam ezt a kitüntetést. Nem azért mondom, mintha enélkül nem éreztem volna megbecsültnek magam. Tanszékvezető helyet­tes, docens vagyok. Ez is vala­mi éppen. Nem? Azt tudom hogy, mint oktató bizonyosan nem tartozom a jó előadók kö­zé. Nem vagyok dinamikus, színesen csillogó, magával ra­gadó sodrású. Lassú, monoton a beszédem — ami nem mond­ható túl élvezetesnek. Nekem jobban meg kell küzdenem a hallgatók érdeklődésének, fi­gyelmének felkeltéséért és megtartásáért. Ennek több be­fektetett munka az ára. Ha jól érzékelem annyi eredményt ugyanis elkönyvelhetek, hogy a hallgatók logikusnak, követ­­hetőnek tartják az előadásai­mat és becsülik a pontos fo­galmazást, a fogalmak precíz, világos használatát. A szemi­náriumokon azt hiszem, vala­mivel sikeresebben állom a versenyt, ha igaz az, hogy a jó foglalkozás­vezetés alapja a közvetlen kapcsolat kialakítása és a sokoldalú érvelés. No meg, ha nem tévedek abban a hitemben, hogy a hallgató nemcsak a tanárától akar kap­ni, de önmagából is adni akar, értékeli ha követelnek tőle. Milyen helyet, szerepet tölt be munkájában a tudományos kutatás? — Tulajdonképpen az a helyzet, hogy a tudományos munka, tehát az elmélyedés egy részterület problémáinak vizsgálatában az egész anyag mélyebb megértéséhez vezet. Elsősorban mintegy sajátos prizmára — ezért van rá szük­ségem. Mit tart a legfontosabb ta­nári erénynek? — Sokat tudjon, és azt át is adja. Csengetnek. Búcsúzzunk! Várják­ a hallgatói. A­ligha van diák, aki ne érezne tiszteletteljes örö­möt, ha egykori tanára, tanító­ja kitüntetéséről értesül. Még akkor is feltör ez a büszkeség, ha csak rövid ideig tartott a közös munka, mert a diák ta­nítómes­terei nevét sohasem felejti el. Jóleső érzés volt meghalla­ni, hogy a közelmúltban­ Ge­­réb Andorné elvtársnőt, a fi­lozófiai tanszék tanárát az Ok­tatásügy kiváló dolgozója ki­tüntetésben részesítették. Ez­zel a magas elismeréssel egy csaknem másfél évtizedes pro­pagandista­­ munkásságot ko­ronáztak meg. Nem pontos ez az utolsó mondat. Az a másfél évtized tulajdonképpen három és fél évtized a kitüntetett életében, hiszen 1938 óta, a munkás­mozgalommal való újpesti ta­lálkozása óta propagandistája a marxizmus eszméinek. Mi­közben fiatal munkásnőként tanulta a marxizmust, ismer­kedett a klasszikusok művei­vel, már maga is tanított, elő­adásokat tartott textilgyári if­júmunkásoknak. Ez a két moz­zanat — tanulni és tanítani — élete minden napját, e három és fél évtized minden történé­sét átszövi, bárhol is küzdött, dolgozott, tevékenykedett. Hit­vallása a „nagyon szeretem az embereket”, s ez a pedagó­gusi ars poetica tanítványai szeretetében, filozófiai tudá­suk növelésében, a feltétlen segítőkészségben öltött min­dig testet. Húsz éve ennek a főiskolá­nak a növendéke volt, s 1959-ben tért ide vissza, a filo­zófiai tanszékre. Immár több mint 10 éve a szocialista tár­sadalom építése erkölcsi kér­déseinek avatott szakértője, számos folyóirat-tanulmány szerzője. Főiskolai munkáján kívül részt vesz a XIV. kerü­leti esti egyetem, a TIT buda­pesti szervezete munkájában, gyakori előadó a József Attila Szabadegyetemen, pártoktatási körökben, de szívesen vállal részt különböző mozgalmi bri­gádvizsgálatokban is. Egyike azoknak az embereknek, kom­munistáknak, akikre ráillik az „örökös társadalmi munkás” megjelölés. Munka-tanulás-család, ez a hármas egység ötvöződik Ge­­réb elvtársnő életében. Miköz­ben — férjével együtt — ál­landóan tanult és tanított, há­rom gyermeket nevelt fel sok gonddal és örömmel. Büszke rájuk is, mint ahogy azokra a tanítványokra, akik ma szerte az országban jól teszik dolgu­kat. Az oktatói munkát lassan felcseréli az intenzív kutatói és publikációs tevékenységgel. Tankönyvet készít a szocialista erkölcs probléma-komplexu­máról, hogy ezrekkel, tízez­rekkel ossza meg tudását, ví­vódásait és jellembeli, szemlé­letbeli nemesedésre ösztönöz­zön. Mindig ezt tette: segítette az embereket, mert szereti őket. Íz k­étszer is volt „diák” eb­­­­­ben az épületben. Először 1949/50-ben, azután 1957/58- ban. Tizenkét év óta pedig ta­nár a főiskolán. Korábban hosszú évekig a gazdasági élet különböző területein dolgozott — úgy érzi, nagyon hasznos időszak volt az is, mert a gaz­dasági valóságot közvetlenül érzékelhette, ami azután jó alapot adott a közgazdasági kérdésekkel való foglalkozás­hoz. Az első emelet 114-es szoba ajtaján áll Kelemen Béla ad­junktus neve. Az ajtó mögé nem látni, aki még nem talál­kozott vele, talán nem is tud­ja, mivel foglalkozik. Tárgya csak az ötödik szemeszterben válik tananyaggá, amikor gaz­daságpolitikai kérdéseket, s a hatodik félévben, amikor ipar­­politikai kérdéseket oktat. A főiskolán is elsőrangú kö­vetelményként állította maga elé, hogy propagandista le­gyen. Fontos, nélkülözhetetlen elem a tudományos kutatás, de a főiskola jellegéből követke­zően is alapvetőbb a propa­gandista munka. Hogy miért? Így mondja el: — Tapasztalt, érett embere­ket, politikai vezetőket képe­zünk, az a feladatunk, hogy gyakorlati ismereteiket elmé­leti tudással egészítsük ki. El­sősorban nem is tantárgyakat tanítunk, tehát, hallgatóink­nak értelmére és szívére egy­aránt akarunk hatni. Manap­ság meglehetősen éles az em­berek kritikai szemlélete, ami önmagában egyáltalán nem baj — az a fontos, hogy közben ne lazuljon meg senkiben a szo­cializmushoz való kötődés. Sa­ját hibáinkat nem külső szem­lélő módján kell látnunk és vizsgálnunk, hanem belülről, és mindenkor az önjavítás készségével. Ez a hallgatókra és a propagandistákra is vo­natkozik. A hallgatókkal jól együtt tud dolgozni, mert látja, hogy itt mindenki kedvvel tanul, ér­zi munkájának konkrét értel­mét. A közegnek, amiben él, a másik fele az iparpolitikai tanszék. Túl van már a 25 éves munkaviszonyon, dolgo­zott sok jó kollektívában, de a jelenlegit rendkívül nagyra becsüli. A tanszék tanárai nyíltak egymáshoz, segítőké­szek. Valamennyi tanár ügye itt minden apróbb-nagyobb oktatási probléma éppúgy, mint valamelyikük egyéni problémája. Úgy érzi tehát, hogy a többieknek is köszön­heti, hogy az idei pedagógus napon átvehette az Oktatásügy kiváló dolgozója kitüntetést. Tevékenységének szűkebb területei a gazdaságfejlesztés történetének felszabadulás utáni problematikája, külö­nösképpen a gazdaságföldrajzi és a népesedési kérdések. Ku­tatási területének eredményei­vel a hallgatók is találkoznak, elsősorban az előadásokon, melyek tartalma egyre gazda­godik. De aki propagandista alkat, az nem tud megmaradni csu­pán a főiskola keretei között, a budapesti gazdaságpolitikai szakosító tanfolyamon is elő­adó­. Nem méri, hogy mennyi a napi, heti elfoglaltsága. Nyil­ván szüksége van kikapcsoló­dásra, egy-egy színházi él­ményre, de ez is elsősorban az erőgyűjtést szolgálja. A pro­pagandista tevékenység élet­hivatása, s ennek nincs ereje és vége, csak értelme van. Nagyszerű, magasztos értelme. írták: Adamovics Ilona, Gaál Ferenc, Fehér Kálmán, Kará­­csondi Miklós, Karvalics László, Szabó Attila, Pallag Róbert. KITÜNTETETTJEINK Minden esztendőben — így tavaly is — iskolánk több tanárát, technikai, adminisztratív dolgozóját, munkájuk elismeréseként, különböző kitüntetésekben részesítették. Valamennyien közeli ismerőseink. Évek óta látjuk, figyeljük munkájukat, észrevesszük sikereiket, ame­lyeknek úgy örülünk mint a magunkénak. Az alábbiak­ban néhány sorban bemutatjuk őket és egyúttal vala­mennyiüknek szívből gratulálunk, további eredményes munkát, sok sikert és jó egészséget kívánunk. Dr. Szabó Gábor Dr. Babirák Ilona Tóvári János Filyó Jánosné Geréb Andorné Kelemen Béla U M2 F ÓR

Next