Fórum - Az MSZMP KB Politikai Főiskolájának lapja, 1974 (5. évfolyam, 1-5. szám)

1974-03-01 / 1. szám

HIVATÁSA: PÁRTMUNKÁS Megismertetni a pártmunkásokat A vitaindító cikk „nagy kér­dései” mint a főiskola volt hallgatóját, és most gyakorló pártmunkást, nagyon elgon­dolkoztatott. Miért? ... Mert magunktól kérünk választ és magunk keressük a feleletet. Úgy éreztem a cikkből — és ha ez így van az a jó —, hogy nem az elhagyatottság, a pes­­­szimizmus indította a szerzőt, hanem a felelősség a párt po­litikája, a pártmunkások iránt. Megítélésem szerint is a pártmunkássá válás folyamata nem minden esetben egyenes út, hanem sok tényező — kör­nyezet, család, pártszerveze­tek, tömegszervezetek hatása befolyásolják. Egyetértek az­zal, hogy a lehetőség mint perspektíva, nem alakul ki fia­tal korban, illetve gyermek­korban. Sok esetben a párt­munkás szülők sem készítik fel gyermekeiket arra, hogy a közügy iránti felelősségérzet, a párt — és a tömegszervezetek­ben végezett munka felelőssé­gének irányában kezdjék éle­tüket kialakítani. Inkább más, a polgári életben már kiala­kult egzisztencia megszerzésé­re ösztönzik gyermeküket. A közvéleményben is jelent­kezik elvétve — esetenként felerősödve — a pártmunká­sok nem megfelelő értékelése, megbecsülése. Itt szeretném megjegyezni, hogy a tudatfor­málás terén elért eredmények sok irányban hatottak, de hiányosak, amikor a pártmun­kások munkájának megismer­tetésének, elfogadtatásának kérdéséről van szó. A párt po­litikáját népünk nagy többsége elfogadja. A pártmunkásokat azonban sokan — akik hiva­tásból a párt politikájának megvalósításáért dolgoznak — már csak feltételekkel fogadják el. Itt volna szükség a szem­lélet változtatására. A következő gondolat: ta­pasztalataim alapján is előfor­dultak esetek — nem nagy számban ugyan —, hogy egye­sek besodródtak a pártmun­kások sorai közé, nem egyér­telmű határozottsággal, bizo­nyos egzisztenciális okokból. Ezek száma kevés, mégis za­varhatja a pártmunkások he­lyes megítélését. Még egy kérdéshez kívánok szólni. Az emberek kapcsola­tában az elvégzett munkának alapvetően meghatározónak kellene lenni. Ennek ellenére a pártmunkások megítélése szempontjából néhány helyen előfordul, hogy azokat, akik vállalták a pártmunkát, nem megfelelő szinten és nem meg­felelő partnerként, kolléga­ként értékelik. Bizonyos vo­natkozásban megtörténhet — és meg is történik —, hogy egyesek a pártmunkások köré­ből vállalják a kiszolgáltatott szerepet, hogy bizonyos körök­be bizonyos gazdasági vezetők környezetébe valamilyen „sansszal” bekerülhessenek. Az ilyen fajta befogadás, az ilyen fajta befogadás vállalá­sa, mindenféleképpen hátrá­nyos. Rontja azok elismerését, tiszteletét is, akik felkészült­ségük és felelősségük valamint kedvező emberi magatartásuk alapján kerülnek vezető poszt­ra. Egészében hasznosnak tar­tom a vitát. Úgy érzem, hogy a válasz keresése egyértel­műbbé teheti a pártmunkások megítélését. BAKA IMRE vszt-titkár Értelmiség­i jelző nélkül Pártmunkásnak lenni szak­ma és hivatás. Különbözik és eltér más pályáktól abban, hogy a pályaválasztás nem a szokásos, hagyományos módon történik. A szükséges általá­nos és politikai ismeretek fo­lyamatosan alakulnak ki, eh­hez járul az aktív mozgalmi tevékenység, amelynek alap­ján, sok egyéb tényező figye­lembevételével, a kiválasztó­dás megtörténik. Pártmunkásnak nem min­denki alkalmas, a magas fokú szakmai és politikai művelt­ség hozzájárulhat, hogy jó pártmunkás legyen valaki, de nem ez az egyedüli kritérium. Vannak tehetséges, jól fel­készült káderek, akik nem szí­vesen vállalják, hogy a párt­apparátusban dolgozzanak. Ennek több oka van. Az egyik: anyagilag és erkölcsileg a párt­munkások nem részesülnek olyan elismerésben, mint más szakmák — itt elsősorban ér­telmiségi szakmákra gondolok — művelői. Egy sor esetben a pártapparátusból­ kikerülők példája és életútja úgy ala­kult, hogy nem vonzó az embe­rek számára. Tehát amikor jö­­vőjükre gondolnak, akkor biz­tosabbnak látják a hagyomá­nyos szakmai pályán való munkálkodást és előrehala­dást. További ok az, hogy a munka természete és nehézsé­gi foka, az egészségre gyako­rolt hatása olyan, hogy ezt nem mindenki tudja vállalni. A cikkben szereplő párt­munkásra vonatkozó politikai értelmiség kifejezés használata nem helyes, mert ezzel a szó­­használattal tagadjuk azt, hogy más pályákon — orvos, jogász, tanár stb. — politizáló, vagy politikus értelmiség van, léte­zik. Helyesebb, ha csak az ér­telmiség kifejezést használjuk a pártmunkásokra, a munka természetéből adódóan. DÓCZI GÁBOR II/5 A káderkiválasztásnál kell kezdeni Meglepődve tettem le isko­lánk lapját a vitaindító elolva­sása után. Lám itt van a sokat vitatott téma — a vezető. Mint­hogy a pártmunkás vezető, ez nem kétséges — a maga kü­lönbözőségeivel, esetenként több, helyenként más a mun­kamódszere, a megjelenési for­mája. Tessék, most alkalmaz­zuk saját magunkra megálla­pításainkat, „kinyilatkoztatá­sainkat”. Bevallom, nem bíz­tam abban, hogy a cikket vita követi. Nem azért, mert eset­leg passzívak a hallgatók, vagy netán nem merik leírni véleményüket. Nem, ettől nem féltem, mert meggyőződésem mindezek ellenkezője. Hanem azért nem vártam vitát, mert egyrészt önmagunkat minősí­ Másrészt, sokan nem szívesen teni, munkánkat elemezni, problémáinkat feltárni elfo­gultság nélkül, nagyon nehéz, választjuk az írásos formát gondolataink másokkal való közlésére. Ez utóbbi aggályo­mat eloszlatta a jóindulatú ösztönzés. Ezekkel az előzményekkel fogtam tollat, hogy papírra vessem gondolataimat. Előre­­bocsátva annyit: mondanivaló­mat pártunk társadalmi és füg­getlenített vezetőire szűkítet­tem. Meggyőződésem, hogy párt­munkássá lenni csak hosszú évek kitartó — elméleti tudást, gyakorlati tapasztalatokat szerző — munkájával lehet. A tanult, tapasztalt vezető magá­tól nem terem; kitartó, követ­kezetes, céltudatos nevelő munkával alakul, formálódik azzá. Feltéve, hogy néhán­y nem tanítható — de alapve­tően szükséges — személyi tu­lajdonsággal is rendelkezik a jelölt. Tudom, hogy ezt nem kellett kitalálnom, előttem ezt már megfogalmazták, sőt alkalmaz­ták is. Ha a káder és személy­zeti munkával kapcsolatos kü­lönböző határozatokat előves­­­szük, nem is kell törni a fe­jünket, hogy a cikkben felso­rakoztatott problémáinkat mi­vel orvosoljuk. Jó, ha időn­ként elgondolkozunk, hogy ezeket a határozatokat miként ültettük át a gyakorlatba, mi­lyen eredményesen alkalmaz­tuk munkánkban. A cikket ol­vasva, az ott vázolt, vagy köz­ben eszembe jutott hasonló negatívumok gyökerei állan­dóan a kádelnevelő munkánk még meglevő hiányosságaihoz húztak vissza. Kivéve a né­hány elméleti jellegű kérdést, s azokat a felvetéseket, ame­lyeket „nagyobb amplitúdón mozgó” agy termékének tar­tok. Ennek taglalásába nem mélyedek el. Nagyon sok kérdés merül fel bennem, melyre feleletet adva, önkéntelenül választ kaptam a vitaindítóban sarkí­tott problémák zömére. Ezek közül csak néhányat említek: Elég fiatal korban kezdő­dik-e a felkészítés a pártmun­kára? A felkészítő munka mennyi­re folyamatos a gyermek­szer­vezettől a pártfunkcióig? A párt-alapszervezetek meg­felelően segítik-e a pályát kez­dő munkás, vagy értelmiségi fiatalok szárnybontogatását? E munka mennyire differenciált, s rétegenként mennyire haté­kony? Sikerül-e eléggé közel­hozni őket a párthoz , a KISZ-munkán keresztül? Érzi-e a fiatal — közvetlenül — a párt támogatását egyéni életében, előmenetelében? Mennyire készítjük fel — ösztönözzük — őket a politi­kai, szakmai műveltség meg­szerzésén túl, az általános mű­veltségi színvonal elérésére, sőt túllépésére? Ha a felkészítés különböző szakaszaiban és területein munkánkat lelkiismeretesen végezzük, a párt soraiban ki­neveljük a pártmunkások utánpótlási bázisát — a felké­szített tartalékot. Néhány el­méleti kérdéstől eltekintve nem is sok marad — felszá­molásra várva — az újságban felsorakoztatott negatívumok­ból. Kevés kivételtől eltekintve a vitaindítóban szereplő pozitív megállapítások, de a hiányos­ságok is a kádernevelő — kivá­lasztó felkészítő — munka eredményének visszatükröző­dése a gyakorlati életben. Az így jelentkező gondjainkat és sikereinket, nem leegyszerűsí­teni, sem felnagyítani nem szabad. Jó néhány negatívu­mot a múltból örököltünk. Ezek közül néhányat csak tü­relmes, humánus kádermozga­tással lehet megoldani. Azokat a hiányosságokat, amelyeket a megváltozott, a magasabb igények hoztak lét­re, nekünk magunkban, mun­kánkban kell korrigálni. Ezt látjuk, és azt hiszen valamen­­­nyien, akik ezt a munkát hi­vatásunknak érezzük. A leírtakkal nem állt szán­dékomban a cikkben felvetett konkrét kérdéseket megkerül­ni. A kérdések többsége oko­zatnak tűnik számomra, s eze­ken csak okaik módosításával lehet változtatni. PAP KÁLMÁN 1/3 / vita Előbb hivatás, mint foglalkozás Előrebocsátom, hogy csak leszek pártmunkás, apparátusi dolgozó. Iskolára kerülésem előtt gyárban dolgoztam, mint géplakatos csoportvezető. A pártmunkások életét, munká­ját, közelebbről csak itt az is­kolán ismertem meg. Termé­szetesen voltak és vannak el­képzeléseim arról, hogy milyennek kell lennie egy hi­vatásos forradalmárnak. Arra a sajátosságra hívom fel a figyelmet, hogy míg a társadalom minden területén az emberek hivatásszeretetü­­ket általában a foglalkozásuk gyakorlása közben szerzik meg, addig a politikai munkás esetében ez másképpen van. Az, hogy valakinek a foglalko­zása hivatássá válik-e, sok kö­rülménytől függ. A pártmunka sohasem vál­hat foglalkozássá. Ha valaki­nél ez bekövetkezik nem tart­hat jogot a hivatásos forradal­már magasztos címre. Azok­nak a pártmunkásoknak, akik apparátusban dolgoznak előbb lett hivatásukban a pártmun­ka. A kiválasztás is úgy törté­nik, hogy azok kerülnek a pártapparátusba dolgozni, akik már előbb, valahol vala­milyen fokon elkötelezték ma­gukat a társadalomért, az em­bertársaikért való tenniakarás mellett. Ezért azt kell monda­nom, hogy a pártapparátus egészére az a jellemző, hogy az ott dolgozók munkájukat hiva­tásként végzik. Egy veszély azonban mégis van, amire fel kell figyelni. Ez pedig az, hogy a hivatásszeretetnek csak egyik oldala az adott tevé­kenység konkrét szeretete. Je­len esetben az ügy szeretete a mellette való elkötelezettség. A politikai munka olyan sajá­tos terület, ahol a társadalmi dinamizmus legszembetűnőb­ben jelentkezik. A pártmunka mint hivatás nem tűri azt, hogy az elkötelezettség és ügy­szeretet mellett munkáját a pártmunkás rutinból végezze. A politikai élet, a politikai munka, a társadalom legérzé­kenyebb szférája. Nem lehet úgy dolgozni e területen, hogy ne kösse le egész figyelmün­ket. A társadalomban zajló események állandó elemzése a munka alapját képezi. A cél­kitűzések megvalósításához, az események befolyásolásához, a helyes következtetések levoná­sához szükséges, hogy az egyre bonyolultabbá váló társadalmi folyamatokat megértsük. Ezért kevés a pártmunkás szá­mára az elkötelezettség és ügyszeretet, e­mellett folyama­tos, kitartó szívós önképzésre van szüksége. A társadalom más szférájában dolgozók hi­vatásuk magas színvonalon történő ellátására törekedvén, elég ha viszonylag szűk szak­mai területen fejlesztik tudá­sukat, ismereteiket. A párt­munkásnak nagyon széles körű ismeretekkel kell rendelkez­nie. S mindezek mellett nem elég, ha csak saját hazájára figyel. Szükséges, hogy ismerje az egész szocialista világ fej­lődését, a világon zajló folya­matokat, hogy saját társadal­ma fejlődésének helyes irányt tudjon mutatni. Az a képzés, amit itt a főis­kolán kapunk, alaposságát és terjedelmét tekintve is elegen­dő ahhoz, hogy a követelmé­nyeknek, az elvárásoknak megfeleljünk. Elegendő isme­retet szerzünk ahhoz, hogy ko­runk követelményeinek szín­vonalán tudjunk maradni ak­kor, ha nem tekintjük befeje­zettnek a tanulást, az önkép­zést. Minden más szférához viszonyítva talán éppen a po­litikai munka az, ahol legha­marabb jelentkezik az ismere­tek, a tudás bővítésének hiá­nya. A pártmunkásnak mielőtt apparátusba kerül a pártban végzett munka hivatássá vá­lik, hogy az is maradjon, ehhez a folyamatos tanulás elenged­hetetlen. SZIKLÁSI BÉLA A tehetséggel érdemes lenne foglalkozni Az osztálykollektíva többsé­gét néhány, első látásra szem­be­tűnő kérdés foglalkoztatta. Például, ki miért lett párt­munkás és esetenként kik miért nem lettek azok, akik­nek ezt a lehetőséget felkínál­ták. Milyen emberi tulajdon­ságai legyenek egy pártmun­kásnak, legyen-e az átlagtól eltérő jellemzője? • Mások vajon hogyan látnak bennün­ket? Milyen gondjai vannak annak a társadalomformáló munkának, amelyből oly so­kan vállalnak részt önzetlenül, s mások miért idegenkednek ettől? Mire vezethetők vissza azok a gondok, amelyekről a cikk említést tesz? A beszélgetések során, ame­lyeket főként a cikkhez készü­lő hozzászólások megírása élesztett — a legtöbb kérdés­ben kialakult összefoglalható véleményazonosság. Bár né­hány kérdésben — még magá­nak a cikk szükségességének megkérdőjelezésében is — vannak nézetkülönbségek. Abban csak árnyalati eltérés mutatkozott, hogy a pártmun­kás hivatás vállalalásában a legtöbb esetben az elvhez való erős kötődés a fő indíték. Ma is találhatók azonban közöt­tünk olyanok, akiket az appa­rátusba kerüléskor a korábbi munkahely perspektívátlansá­­ga is „közénk segített”, — „akik nem jönnek közénk — fogalmazta meg egyik hallga­tótársam — azoknál is mi va­gyunk a hibásak, nem ők; va­lahol sántított a nevelő mun­ka, amellyel elindítottuk és vezettük a pártmunka felé.” Egy másik így fogalmazott: „Nem a pálya „csúcsán” kell felfigyelni a káderre, amikor a szakmai sikerek és a biztos perspektíva oly sokat tompít azon a kötődésen, amely élte­tője, mozgatója a pártmunká­soknak.” A többség véleménye meg­egyezett abban is, hogy több olyan tulajdonsággal kell ren­delkezni egy pártmunkásnak — túl a hivatásérzeten —, amely nélkül ez a nagyszerű „vállalkozás” sokat veszíthet értékéből és értelméből. Szemléltetésképpen hadd álljon itt a többség által elfo­gadott rangsor első három ele­me: — Az emberekkel foglalkoz­ni nemcsak szeretni kell, ha­nem tudni is, olyan hozzáér­téssel, hittel és meggyőződés­sel, amely kevesek erénye; — a következetesség, kor­rektség a másik szükséges fő jellemző; — végül itt kellene felsorol­ni azokat a sokféleképpen fo­galmazott követelményeket, amit egy szóval a tehetséggel lehetne legjobban kifejezni. (Ez utóbbival érdekes lenne részletesebben is fogalmazni.) Befejezésül még egy kérdés­ről: a vélemények jelentős ré­sze megegyezett abban, hogy az apparátussal kapcsolatosan felvett gondok jelentős része visszavezethető (nemegyszer még ma is a követelményszint alatti) kádernevelő és kivá­lasztó munka hiányosságára. KRÉMER TIBOR 1/3 Divatos pálya és a barátok Érdeklődéssel olvastam a Fórum legutóbbi számában megjelent „Hivatása: pártmun­kás” c. cikket és különösen an­nak örülök, hogy cikkét a szer­ző vitaindítónak szánta. Nem divatos pálya a miénk — olvasom a cikkben — mert gyakorlati példák igazolják, hogy a „kiválasztottak” nem szívesen vállalják a funkciót és gyakran az „ötödrangú” je­löltig kell elmenni, mire egy kádergond megoldódik. Igaz, a szerző utal rá, hogy szándéko­san sarkítja a problémákat, talán éppen a vita kedvéért. Még ezt tudva is hiba lenne általánosnak, az esetek több­ségét jellemzőnek tekinteni. Tapasztalatom az, hogy az ese­tek zömében a más területen dolgozók megtiszteltetésnek tartják, ha az apparátusba hívják őket, mert tudják, hogy oda csak a munkájukat szere­tő, jól végző, minden területen járatos, politikailag elkötele­zett, erkölcsileg feddhetetlen, a dolgozók bizalmát élvező emberek kerülhetnek. Ez az elismerés sok elvtársat még áldozatok vállalása árán is ar­ra késztet, hogy vállalják ezt a nem könnyű hivatást. Azok, akik nemet mondanak a hívó szóra — sajnos nincse­nek kevesen — éppen az áldo­zatot nem tudják, vagy nem akarják vállalni. Aki nem el­sősorban a fent említett na­gyobb lehetőségekkel, hanem a hivatás nehézségeivel, az ál­dozatokkal számol, az — sze­rintem — nem is baj, ha nem vállalja a pártmunkás hivatá­sát. Annyira azért nem kell divatosnak, népszerűnek lenni a munkakörnek, hogy önként jelentkezzenek rá. Ha már népszerűségről be­szélünk, talán népszerűbbé le­hetne tenni a pártmunkás hi­vatást, ha a szükségszerű ál­dozatvállaláson túl — ami a kötetlen munkaidőben, keve­sebb szabad időben, nagyobb leterheltségben, általában ma­gasabb követelményekben, az egészség idő előtti romlásában stb. jelentkezik — a nem szük­ségszerűen velejáró terheket mérsékelni tudnánk. Sok te­kintetben a pártmunkás „szak­ma” nem hasonlítható előnyö­sen össze más szakmákkal. Más területen esetleg kisebb képesítéssel, kevesebb erőfe­szítéssel élvezhetik ugyanazo­kat a társadalmi juttatásokat, mint az apparátusban. Hasonló körülmények teremtésével el lehetne kerülni azt, hogy ötödrangú­ káderek kerülje­nek az apparátusban, akik nyilván azért ötödrangúak, mert vannak náluk jobbak. Úgy érzem, hogy az appará­tus minőségi összetétele javí­tásának egyik útja lehetne, ha nagyobb ütemben haladnánk anyagi, szociális és munkafel­­téleik javításában, bár az ed­dig hozott intézkedések is igen jelentősek. A pártmunkás társadalom­ban elfoglalt helyét illetően érdekes kérdés a baráti kör alakulása. Nem lehet minden­kire érvényes megállapítást tenni, de kétségtelen, hogy sok tényező nehezíti az egészséges helyzet kialakulását, a már­­ már említett magasabb kö­vetelmények szükségessé te­szik főleg a politikai művelt­ség fejlesztését, ami a nagyobb lekötöttséget is figyelembe vé­ve, kicsit egyoldalúvá teszi a pártmunkást. Sajnos tapasz­talható, hogy sokan közülünk, lemaradnak általános művelt­ségben. Ez bizony baráti kö­rüket is nagymértékben befo­lyásolja. Ugyanakkor hivatá­sukból következően sok az esti elfoglaltságuk, tehát sok lehe­tőségük nincs is a baráti kör kialakítására, fenntartására. Kevés szabad idejét igyekszik családi körben eltölteni, hogy mulasztásait — főleg a gyer­meknevelés terén — némileg pótolhassa, így azután — az okokat nem ismerve — kiala­kul egy olyan vélemény a pártmunkásról, hogy elzárkó­zik, nem áll szóba senkivel. Igaz, van aki rászolgál ezek­re a megállapításokra, mert régi barátait nem szívesen fo­gadja. Mint pártfunkcionárius, rangon alulinak tartja társasá­gukat. Nem lehet jó pártmun­kás, aki a barátságban csak az orvost, az ügyészt, a tanácsel­nököt tartja partnerének. Az sem megengedhető, hogy ilyen baráti körben „fehér asztal­nál" döntsenek emberek, üze­mek, városok sorsáról. Nem azt mondom, hogy a pártmun­kás válogatás nélkül barátkoz­zon mindenkivel. Legyen igé­nyes ebben is, és ne fogadja el azok „barátságát”, akik nem az emberrel, hanem a funkció­val akarnak barátkozni, leg­többször jogtalan előnyök el­éréséért. Nem engedhető meg az sem, hogy a pártmunkás körül ivócimborák vagy kár­tyapartnerek tömörüljenek, mert ez nagyon sokat ront megbízhatóságán, tömegkap­­csolatán. Az a jó pártmunkás, aki ba­rátjának tekinti mindazokat, akik kötelességeiket teljesítik, és magánéletük rendezett. Szívesen barátkozik ezekkel az emberekkel, kollektívákkal és időt áldoz arra, hogy nemcsak egy-egy rendezvényen vegyen részt. Előtte is és utána is be­szélgessen az emberekkel, nemcsak a vezetőkkel, a dol­gozókkal is. Hogy ezen embe­rek körén belül kit tart benső­séges barátnak, az magánügye. Egyébként az a tapasztalat, hogy az ilyen pártmunkásnak sok igazán jó barátja van. Re­ceptet adni nem lehet, de a fenti példák mutatják, hogy ebben példák mutatják, hogy tömbös, hogyan és kik közül választja ki szorosabb baráti körét. MOCSÁR ISTVÁN 2/1

Next