Fórum - Az MSZMP KB Politikai Főiskolájának lapja, 1974 (5. évfolyam, 1-5. szám)
1974-03-01 / 1. szám
HIVATÁSA: PÁRTMUNKÁS Megismertetni a pártmunkásokat A vitaindító cikk „nagy kérdései” mint a főiskola volt hallgatóját, és most gyakorló pártmunkást, nagyon elgondolkoztatott. Miért? ... Mert magunktól kérünk választ és magunk keressük a feleletet. Úgy éreztem a cikkből — és ha ez így van az a jó —, hogy nem az elhagyatottság, a pesszimizmus indította a szerzőt, hanem a felelősség a párt politikája, a pártmunkások iránt. Megítélésem szerint is a pártmunkássá válás folyamata nem minden esetben egyenes út, hanem sok tényező — környezet, család, pártszervezetek, tömegszervezetek hatása befolyásolják. Egyetértek azzal, hogy a lehetőség mint perspektíva, nem alakul ki fiatal korban, illetve gyermekkorban. Sok esetben a pártmunkás szülők sem készítik fel gyermekeiket arra, hogy a közügy iránti felelősségérzet, a párt — és a tömegszervezetekben végezett munka felelősségének irányában kezdjék életüket kialakítani. Inkább más, a polgári életben már kialakult egzisztencia megszerzésére ösztönzik gyermeküket. A közvéleményben is jelentkezik elvétve — esetenként felerősödve — a pártmunkások nem megfelelő értékelése, megbecsülése. Itt szeretném megjegyezni, hogy a tudatformálás terén elért eredmények sok irányban hatottak, de hiányosak, amikor a pártmunkások munkájának megismertetésének, elfogadtatásának kérdéséről van szó. A párt politikáját népünk nagy többsége elfogadja. A pártmunkásokat azonban sokan — akik hivatásból a párt politikájának megvalósításáért dolgoznak — már csak feltételekkel fogadják el. Itt volna szükség a szemlélet változtatására. A következő gondolat: tapasztalataim alapján is előfordultak esetek — nem nagy számban ugyan —, hogy egyesek besodródtak a pártmunkások sorai közé, nem egyértelmű határozottsággal, bizonyos egzisztenciális okokból. Ezek száma kevés, mégis zavarhatja a pártmunkások helyes megítélését. Még egy kérdéshez kívánok szólni. Az emberek kapcsolatában az elvégzett munkának alapvetően meghatározónak kellene lenni. Ennek ellenére a pártmunkások megítélése szempontjából néhány helyen előfordul, hogy azokat, akik vállalták a pártmunkát, nem megfelelő szinten és nem megfelelő partnerként, kollégaként értékelik. Bizonyos vonatkozásban megtörténhet — és meg is történik —, hogy egyesek a pártmunkások köréből vállalják a kiszolgáltatott szerepet, hogy bizonyos körökbe bizonyos gazdasági vezetők környezetébe valamilyen „sansszal” bekerülhessenek. Az ilyen fajta befogadás, az ilyen fajta befogadás vállalása, mindenféleképpen hátrányos. Rontja azok elismerését, tiszteletét is, akik felkészültségük és felelősségük valamint kedvező emberi magatartásuk alapján kerülnek vezető posztra. Egészében hasznosnak tartom a vitát. Úgy érzem, hogy a válasz keresése egyértelműbbé teheti a pártmunkások megítélését. BAKA IMRE vszt-titkár Értelmiségi jelző nélkül Pártmunkásnak lenni szakma és hivatás. Különbözik és eltér más pályáktól abban, hogy a pályaválasztás nem a szokásos, hagyományos módon történik. A szükséges általános és politikai ismeretek folyamatosan alakulnak ki, ehhez járul az aktív mozgalmi tevékenység, amelynek alapján, sok egyéb tényező figyelembevételével, a kiválasztódás megtörténik. Pártmunkásnak nem mindenki alkalmas, a magas fokú szakmai és politikai műveltség hozzájárulhat, hogy jó pártmunkás legyen valaki, de nem ez az egyedüli kritérium. Vannak tehetséges, jól felkészült káderek, akik nem szívesen vállalják, hogy a pártapparátusban dolgozzanak. Ennek több oka van. Az egyik: anyagilag és erkölcsileg a pártmunkások nem részesülnek olyan elismerésben, mint más szakmák — itt elsősorban értelmiségi szakmákra gondolok — művelői. Egy sor esetben a pártapparátusból kikerülők példája és életútja úgy alakult, hogy nem vonzó az emberek számára. Tehát amikor jövőjükre gondolnak, akkor biztosabbnak látják a hagyományos szakmai pályán való munkálkodást és előrehaladást. További ok az, hogy a munka természete és nehézségi foka, az egészségre gyakorolt hatása olyan, hogy ezt nem mindenki tudja vállalni. A cikkben szereplő pártmunkásra vonatkozó politikai értelmiség kifejezés használata nem helyes, mert ezzel a szóhasználattal tagadjuk azt, hogy más pályákon — orvos, jogász, tanár stb. — politizáló, vagy politikus értelmiség van, létezik. Helyesebb, ha csak az értelmiség kifejezést használjuk a pártmunkásokra, a munka természetéből adódóan. DÓCZI GÁBOR II/5 A káderkiválasztásnál kell kezdeni Meglepődve tettem le iskolánk lapját a vitaindító elolvasása után. Lám itt van a sokat vitatott téma — a vezető. Minthogy a pártmunkás vezető, ez nem kétséges — a maga különbözőségeivel, esetenként több, helyenként más a munkamódszere, a megjelenési formája. Tessék, most alkalmazzuk saját magunkra megállapításainkat, „kinyilatkoztatásainkat”. Bevallom, nem bíztam abban, hogy a cikket vita követi. Nem azért, mert esetleg passzívak a hallgatók, vagy netán nem merik leírni véleményüket. Nem, ettől nem féltem, mert meggyőződésem mindezek ellenkezője. Hanem azért nem vártam vitát, mert egyrészt önmagunkat minősí Másrészt, sokan nem szívesen teni, munkánkat elemezni, problémáinkat feltárni elfogultság nélkül, nagyon nehéz, választjuk az írásos formát gondolataink másokkal való közlésére. Ez utóbbi aggályomat eloszlatta a jóindulatú ösztönzés. Ezekkel az előzményekkel fogtam tollat, hogy papírra vessem gondolataimat. Előrebocsátva annyit: mondanivalómat pártunk társadalmi és függetlenített vezetőire szűkítettem. Meggyőződésem, hogy pártmunkássá lenni csak hosszú évek kitartó — elméleti tudást, gyakorlati tapasztalatokat szerző — munkájával lehet. A tanult, tapasztalt vezető magától nem terem; kitartó, következetes, céltudatos nevelő munkával alakul, formálódik azzá. Feltéve, hogy néhány nem tanítható — de alapvetően szükséges — személyi tulajdonsággal is rendelkezik a jelölt. Tudom, hogy ezt nem kellett kitalálnom, előttem ezt már megfogalmazták, sőt alkalmazták is. Ha a káder és személyzeti munkával kapcsolatos különböző határozatokat elővesszük, nem is kell törni a fejünket, hogy a cikkben felsorakoztatott problémáinkat mivel orvosoljuk. Jó, ha időnként elgondolkozunk, hogy ezeket a határozatokat miként ültettük át a gyakorlatba, milyen eredményesen alkalmaztuk munkánkban. A cikket olvasva, az ott vázolt, vagy közben eszembe jutott hasonló negatívumok gyökerei állandóan a kádelnevelő munkánk még meglevő hiányosságaihoz húztak vissza. Kivéve a néhány elméleti jellegű kérdést, s azokat a felvetéseket, amelyeket „nagyobb amplitúdón mozgó” agy termékének tartok. Ennek taglalásába nem mélyedek el. Nagyon sok kérdés merül fel bennem, melyre feleletet adva, önkéntelenül választ kaptam a vitaindítóban sarkított problémák zömére. Ezek közül csak néhányat említek: Elég fiatal korban kezdődik-e a felkészítés a pártmunkára? A felkészítő munka mennyire folyamatos a gyermekszervezettől a pártfunkcióig? A párt-alapszervezetek megfelelően segítik-e a pályát kezdő munkás, vagy értelmiségi fiatalok szárnybontogatását? E munka mennyire differenciált, s rétegenként mennyire hatékony? Sikerül-e eléggé közelhozni őket a párthoz , a KISZ-munkán keresztül? Érzi-e a fiatal — közvetlenül — a párt támogatását egyéni életében, előmenetelében? Mennyire készítjük fel — ösztönözzük — őket a politikai, szakmai műveltség megszerzésén túl, az általános műveltségi színvonal elérésére, sőt túllépésére? Ha a felkészítés különböző szakaszaiban és területein munkánkat lelkiismeretesen végezzük, a párt soraiban kineveljük a pártmunkások utánpótlási bázisát — a felkészített tartalékot. Néhány elméleti kérdéstől eltekintve nem is sok marad — felszámolásra várva — az újságban felsorakoztatott negatívumokból. Kevés kivételtől eltekintve a vitaindítóban szereplő pozitív megállapítások, de a hiányosságok is a kádernevelő — kiválasztó felkészítő — munka eredményének visszatükröződése a gyakorlati életben. Az így jelentkező gondjainkat és sikereinket, nem leegyszerűsíteni, sem felnagyítani nem szabad. Jó néhány negatívumot a múltból örököltünk. Ezek közül néhányat csak türelmes, humánus kádermozgatással lehet megoldani. Azokat a hiányosságokat, amelyeket a megváltozott, a magasabb igények hoztak létre, nekünk magunkban, munkánkban kell korrigálni. Ezt látjuk, és azt hiszen valamennyien, akik ezt a munkát hivatásunknak érezzük. A leírtakkal nem állt szándékomban a cikkben felvetett konkrét kérdéseket megkerülni. A kérdések többsége okozatnak tűnik számomra, s ezeken csak okaik módosításával lehet változtatni. PAP KÁLMÁN 1/3 / vita Előbb hivatás, mint foglalkozás Előrebocsátom, hogy csak leszek pártmunkás, apparátusi dolgozó. Iskolára kerülésem előtt gyárban dolgoztam, mint géplakatos csoportvezető. A pártmunkások életét, munkáját, közelebbről csak itt az iskolán ismertem meg. Természetesen voltak és vannak elképzeléseim arról, hogy milyennek kell lennie egy hivatásos forradalmárnak. Arra a sajátosságra hívom fel a figyelmet, hogy míg a társadalom minden területén az emberek hivatásszeretetüket általában a foglalkozásuk gyakorlása közben szerzik meg, addig a politikai munkás esetében ez másképpen van. Az, hogy valakinek a foglalkozása hivatássá válik-e, sok körülménytől függ. A pártmunka sohasem válhat foglalkozássá. Ha valakinél ez bekövetkezik nem tarthat jogot a hivatásos forradalmár magasztos címre. Azoknak a pártmunkásoknak, akik apparátusban dolgoznak előbb lett hivatásukban a pártmunka. A kiválasztás is úgy történik, hogy azok kerülnek a pártapparátusba dolgozni, akik már előbb, valahol valamilyen fokon elkötelezték magukat a társadalomért, az embertársaikért való tenniakarás mellett. Ezért azt kell mondanom, hogy a pártapparátus egészére az a jellemző, hogy az ott dolgozók munkájukat hivatásként végzik. Egy veszély azonban mégis van, amire fel kell figyelni. Ez pedig az, hogy a hivatásszeretetnek csak egyik oldala az adott tevékenység konkrét szeretete. Jelen esetben az ügy szeretete a mellette való elkötelezettség. A politikai munka olyan sajátos terület, ahol a társadalmi dinamizmus legszembetűnőbben jelentkezik. A pártmunka mint hivatás nem tűri azt, hogy az elkötelezettség és ügyszeretet mellett munkáját a pártmunkás rutinból végezze. A politikai élet, a politikai munka, a társadalom legérzékenyebb szférája. Nem lehet úgy dolgozni e területen, hogy ne kösse le egész figyelmünket. A társadalomban zajló események állandó elemzése a munka alapját képezi. A célkitűzések megvalósításához, az események befolyásolásához, a helyes következtetések levonásához szükséges, hogy az egyre bonyolultabbá váló társadalmi folyamatokat megértsük. Ezért kevés a pártmunkás számára az elkötelezettség és ügyszeretet, emellett folyamatos, kitartó szívós önképzésre van szüksége. A társadalom más szférájában dolgozók hivatásuk magas színvonalon történő ellátására törekedvén, elég ha viszonylag szűk szakmai területen fejlesztik tudásukat, ismereteiket. A pártmunkásnak nagyon széles körű ismeretekkel kell rendelkeznie. S mindezek mellett nem elég, ha csak saját hazájára figyel. Szükséges, hogy ismerje az egész szocialista világ fejlődését, a világon zajló folyamatokat, hogy saját társadalma fejlődésének helyes irányt tudjon mutatni. Az a képzés, amit itt a főiskolán kapunk, alaposságát és terjedelmét tekintve is elegendő ahhoz, hogy a követelményeknek, az elvárásoknak megfeleljünk. Elegendő ismeretet szerzünk ahhoz, hogy korunk követelményeinek színvonalán tudjunk maradni akkor, ha nem tekintjük befejezettnek a tanulást, az önképzést. Minden más szférához viszonyítva talán éppen a politikai munka az, ahol leghamarabb jelentkezik az ismeretek, a tudás bővítésének hiánya. A pártmunkásnak mielőtt apparátusba kerül a pártban végzett munka hivatássá válik, hogy az is maradjon, ehhez a folyamatos tanulás elengedhetetlen. SZIKLÁSI BÉLA A tehetséggel érdemes lenne foglalkozni Az osztálykollektíva többségét néhány, első látásra szembetűnő kérdés foglalkoztatta. Például, ki miért lett pártmunkás és esetenként kik miért nem lettek azok, akiknek ezt a lehetőséget felkínálták. Milyen emberi tulajdonságai legyenek egy pártmunkásnak, legyen-e az átlagtól eltérő jellemzője? • Mások vajon hogyan látnak bennünket? Milyen gondjai vannak annak a társadalomformáló munkának, amelyből oly sokan vállalnak részt önzetlenül, s mások miért idegenkednek ettől? Mire vezethetők vissza azok a gondok, amelyekről a cikk említést tesz? A beszélgetések során, amelyeket főként a cikkhez készülő hozzászólások megírása élesztett — a legtöbb kérdésben kialakult összefoglalható véleményazonosság. Bár néhány kérdésben — még magának a cikk szükségességének megkérdőjelezésében is — vannak nézetkülönbségek. Abban csak árnyalati eltérés mutatkozott, hogy a pártmunkás hivatás vállalalásában a legtöbb esetben az elvhez való erős kötődés a fő indíték. Ma is találhatók azonban közöttünk olyanok, akiket az apparátusba kerüléskor a korábbi munkahely perspektívátlansága is „közénk segített”, — „akik nem jönnek közénk — fogalmazta meg egyik hallgatótársam — azoknál is mi vagyunk a hibásak, nem ők; valahol sántított a nevelő munka, amellyel elindítottuk és vezettük a pártmunka felé.” Egy másik így fogalmazott: „Nem a pálya „csúcsán” kell felfigyelni a káderre, amikor a szakmai sikerek és a biztos perspektíva oly sokat tompít azon a kötődésen, amely éltetője, mozgatója a pártmunkásoknak.” A többség véleménye megegyezett abban is, hogy több olyan tulajdonsággal kell rendelkezni egy pártmunkásnak — túl a hivatásérzeten —, amely nélkül ez a nagyszerű „vállalkozás” sokat veszíthet értékéből és értelméből. Szemléltetésképpen hadd álljon itt a többség által elfogadott rangsor első három eleme: — Az emberekkel foglalkozni nemcsak szeretni kell, hanem tudni is, olyan hozzáértéssel, hittel és meggyőződéssel, amely kevesek erénye; — a következetesség, korrektség a másik szükséges fő jellemző; — végül itt kellene felsorolni azokat a sokféleképpen fogalmazott követelményeket, amit egy szóval a tehetséggel lehetne legjobban kifejezni. (Ez utóbbival érdekes lenne részletesebben is fogalmazni.) Befejezésül még egy kérdésről: a vélemények jelentős része megegyezett abban, hogy az apparátussal kapcsolatosan felvett gondok jelentős része visszavezethető (nemegyszer még ma is a követelményszint alatti) kádernevelő és kiválasztó munka hiányosságára. KRÉMER TIBOR 1/3 Divatos pálya és a barátok Érdeklődéssel olvastam a Fórum legutóbbi számában megjelent „Hivatása: pártmunkás” c. cikket és különösen annak örülök, hogy cikkét a szerző vitaindítónak szánta. Nem divatos pálya a miénk — olvasom a cikkben — mert gyakorlati példák igazolják, hogy a „kiválasztottak” nem szívesen vállalják a funkciót és gyakran az „ötödrangú” jelöltig kell elmenni, mire egy kádergond megoldódik. Igaz, a szerző utal rá, hogy szándékosan sarkítja a problémákat, talán éppen a vita kedvéért. Még ezt tudva is hiba lenne általánosnak, az esetek többségét jellemzőnek tekinteni. Tapasztalatom az, hogy az esetek zömében a más területen dolgozók megtiszteltetésnek tartják, ha az apparátusba hívják őket, mert tudják, hogy oda csak a munkájukat szerető, jól végző, minden területen járatos, politikailag elkötelezett, erkölcsileg feddhetetlen, a dolgozók bizalmát élvező emberek kerülhetnek. Ez az elismerés sok elvtársat még áldozatok vállalása árán is arra késztet, hogy vállalják ezt a nem könnyű hivatást. Azok, akik nemet mondanak a hívó szóra — sajnos nincsenek kevesen — éppen az áldozatot nem tudják, vagy nem akarják vállalni. Aki nem elsősorban a fent említett nagyobb lehetőségekkel, hanem a hivatás nehézségeivel, az áldozatokkal számol, az — szerintem — nem is baj, ha nem vállalja a pártmunkás hivatását. Annyira azért nem kell divatosnak, népszerűnek lenni a munkakörnek, hogy önként jelentkezzenek rá. Ha már népszerűségről beszélünk, talán népszerűbbé lehetne tenni a pártmunkás hivatást, ha a szükségszerű áldozatvállaláson túl — ami a kötetlen munkaidőben, kevesebb szabad időben, nagyobb leterheltségben, általában magasabb követelményekben, az egészség idő előtti romlásában stb. jelentkezik — a nem szükségszerűen velejáró terheket mérsékelni tudnánk. Sok tekintetben a pártmunkás „szakma” nem hasonlítható előnyösen össze más szakmákkal. Más területen esetleg kisebb képesítéssel, kevesebb erőfeszítéssel élvezhetik ugyanazokat a társadalmi juttatásokat, mint az apparátusban. Hasonló körülmények teremtésével el lehetne kerülni azt, hogy ötödrangú káderek kerüljenek az apparátusban, akik nyilván azért ötödrangúak, mert vannak náluk jobbak. Úgy érzem, hogy az apparátus minőségi összetétele javításának egyik útja lehetne, ha nagyobb ütemben haladnánk anyagi, szociális és munkafeltéleik javításában, bár az eddig hozott intézkedések is igen jelentősek. A pártmunkás társadalomban elfoglalt helyét illetően érdekes kérdés a baráti kör alakulása. Nem lehet mindenkire érvényes megállapítást tenni, de kétségtelen, hogy sok tényező nehezíti az egészséges helyzet kialakulását, a már már említett magasabb követelmények szükségessé teszik főleg a politikai műveltség fejlesztését, ami a nagyobb lekötöttséget is figyelembe véve, kicsit egyoldalúvá teszi a pártmunkást. Sajnos tapasztalható, hogy sokan közülünk, lemaradnak általános műveltségben. Ez bizony baráti körüket is nagymértékben befolyásolja. Ugyanakkor hivatásukból következően sok az esti elfoglaltságuk, tehát sok lehetőségük nincs is a baráti kör kialakítására, fenntartására. Kevés szabad idejét igyekszik családi körben eltölteni, hogy mulasztásait — főleg a gyermeknevelés terén — némileg pótolhassa, így azután — az okokat nem ismerve — kialakul egy olyan vélemény a pártmunkásról, hogy elzárkózik, nem áll szóba senkivel. Igaz, van aki rászolgál ezekre a megállapításokra, mert régi barátait nem szívesen fogadja. Mint pártfunkcionárius, rangon alulinak tartja társaságukat. Nem lehet jó pártmunkás, aki a barátságban csak az orvost, az ügyészt, a tanácselnököt tartja partnerének. Az sem megengedhető, hogy ilyen baráti körben „fehér asztalnál" döntsenek emberek, üzemek, városok sorsáról. Nem azt mondom, hogy a pártmunkás válogatás nélkül barátkozzon mindenkivel. Legyen igényes ebben is, és ne fogadja el azok „barátságát”, akik nem az emberrel, hanem a funkcióval akarnak barátkozni, legtöbbször jogtalan előnyök eléréséért. Nem engedhető meg az sem, hogy a pártmunkás körül ivócimborák vagy kártyapartnerek tömörüljenek, mert ez nagyon sokat ront megbízhatóságán, tömegkapcsolatán. Az a jó pártmunkás, aki barátjának tekinti mindazokat, akik kötelességeiket teljesítik, és magánéletük rendezett. Szívesen barátkozik ezekkel az emberekkel, kollektívákkal és időt áldoz arra, hogy nemcsak egy-egy rendezvényen vegyen részt. Előtte is és utána is beszélgessen az emberekkel, nemcsak a vezetőkkel, a dolgozókkal is. Hogy ezen emberek körén belül kit tart bensőséges barátnak, az magánügye. Egyébként az a tapasztalat, hogy az ilyen pártmunkásnak sok igazán jó barátja van. Receptet adni nem lehet, de a fenti példák mutatják, hogy ebben példák mutatják, hogy tömbös, hogyan és kik közül választja ki szorosabb baráti körét. MOCSÁR ISTVÁN 2/1