Fórum - Az MSZMP KB Politikai Főiskolájának lapja, 1988 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1988-03-01 / 1. szám
2 „fegyelem: a társadalmi és állami életben, különösen testületekben, intézményekben stb. a zavartalan együttéléshez szükséges erkölcsi szokásokból kialakult v. törvényekben, jogszabályokban megállapított közösségi rend, ill. az egyes személyeknek ehhez való alkalmazkodása. Elengedhetetlen a társadalom, az állam, a hadsereg stb. életének és működőképességének biztosításához. A szocialista társadalomban a tudatos ~ kialakítása a nevelés egyik fontos feladata. A ~ megsértése különböző következményeket, súlyosabb esetben meghatározott ~ büntetést von maga után." (Új magyar lexikon, kilencedik, változatlan lenyomat) „A krumpli úgy nő, ha kapálják!" (József Attila: Bérmunkás-ballada). A DEMOKRÁCIA FEGYELMÉVEL Be kell vallanom, nem szívelem a formális fegyelem, fegyelmezés semmilyen válfaját. Mindez magánügy mindaddig, amíg kisebb-nagyobb közösségek nem vallanak hasonló nézetet, mondván, hogy a feladatok önmagukban megszabják, mintegy involválják a teljesítésükhöz szükséges legcélszerűbb módszereket, köztük a munkafolyamat során lehetséges és megkívánt fegyelmet is. Mert a cél szabja meg eszközét. Így kerül aztán sor a szakmák egyre bővülő körében a rugalmas és a kötetlen munkaidők mind változatosabb variációinak kikísérletezésére és bevezetésére. S némi önkritikával élve honi viszonyaink közt is felhagyunk a fegyelmezetlen munkavállalók általánosító ostorozásával. Másutt, mélyebben keresve az elégtelen teljesítmények gyökerét. Elvont eszmefuttatásom mintegy reagálás azon megjegyzésekre, hogy némelyek szerint főiskolánkon úgymond „nem kellő a hallgatói fegyelem”. A fenti ítéletben nem az foglaltatik benne, hogy a hallgatók nem tanulnak, nem olvasnak és művelődnek eleget, nem használják ki a főváros nyújtotta kulturálódási alkalmakat, hanem az, hogy esetenként nincsenek jelen egy-egy előadáson, netán szemináriumon. S nemcsak azért, mert betegek, megoldatlan családi gondjaik hazaszólítják őket, hanem mert, horribile dictu, az adott tárgy vagy előadás nem érdekli őket. Mit tehet ilyenkor egy felsőfokú tanintézmény ? A tapasztalatok szerint háromféle megoldásiból választ: katalógussal vagy egyéb ellenőrzési móddal kontrollálja a megjelenést, majd a hiányzókat valamilyen szankcióval sújtja aláírásmegvonás, jegyrontás, stb.). Ugyanezen metódus keretében az előadó kedvezményekkel jutalmazhatja a megjelenteket. A másik reagálási mód: felülvizsgálni, hogy az oktatott anyag vagy előadója miért vált ki érdektelenséget, és a diagnózisnak megfelelően módosítani a tanrendet, a kiválasztott előadók névsorát. A harmadik módszer a már alapvetőbb s tömegesebben előforduló oktatási zavarok esetén alkalmazandó, ekkor a felvételi követelmények módosítására is sor kerülhet. Felsőoktatási gyakorlatunk — ismereteim szerint — e két utóbbi megoldással él, immár hosszú évek óta. Az elsőnek említett variácó csak ideigóráig képes funkcionálni, s csupán az intézmény megújulásbra való képtelenségét mutatja, de nem segít azt hosszan elodázni. Főiskolánk — megítélésem szerint — e hármas sémába egyértelműen nem sorolható be, mert vegyíti az első két kategória jellemzőit, és reformelőkészületei már a harmadik megoldást is felcsillantják. Laikus elgondolásom szerint az emancipáció felé halad. Megállapításom alátámasztására több, mint két évtizeddel ezelőtti élményeimet idézném, lévén akkoriban egy felsőoktatási intézmény hallgatója, majd ugyanott munkavállaló. A párhuzamot annál is indokoltabbnak vélem, mert nevezett egyetem igen erősen politikai beállítottságú és elkötelezettségű. Ha emlékezetem nem csal — s erre egy diák bizonyára jól emlékszik — már jóval a felsőoktatás 1968-as reformja előtt megszüntették a katalógusrendszert és csökkentek az egyéb létszámellenőrzési törekvések is. Eredményeképp az előadótermek hol zsúfolásig teltek, hol csak néhányan lézengtek bennük. Mielőtt bárki is arra gondolna, hogy ez eleve egy ésszerű szelekciót eredményezett, meg kell mondanom: nem csupán a legkedveltebb, legtöbbet nyújtó előadókat hallgattuk. Olyan tárgyakból, ahol nem volt vagy időközben elavult a tankönyv, a vizsgaanyagot gyűjtöttük, más előadókat tárgyuk rendkívüli nehézsége miatt részesítettük megkülönböztetett figyelemben, s természetesen csüngtünk azokon az előadókon, akik imponáló tudásukat úgy osztották meg velünk, hogy attól gondolkodóbb, értelmesebb emberekké lehettünk. Mondanom sem kell, hogy a katalógus eltörlésének is voltak makacs ellenzői, csaknem kivétel nélkül a kevéssé kedvelt oktatók körében. Mindenesetre a megméretésnek ez a módja csak megerősítette, hogy az oktatás tartalmi megújításra szorul, s vele együtt az oktatási módszereken is változtatni kell. Mindebben, s a több éves csatározásokban a hallgatók kezdeményezők vagy lelkes partnerek lettek, jóllehet a legfőbb változtatások tevőleges elindítója a rektor és a köré gyűlt szűk tanári kar volt. Nehéz meccseket vívtak, nemcsak mozdulni nem akaró kollegáikkal, de a türelmetlen diáksággal is. Forrt, pezsgett az egyetemi élet. A hallgatók zöme a reformintézkedések haladéktalan, egyidejű bevezetése mellett voksolt, s a megújulást szorgalmazó vezetés legfőbb partnere lett. Visszatekintve a reform lényegét ma három pontban tudnám összefoglalni. 1. Az oktatás anyagának és szerkezetének korszerűsítésében, ami egyben az egyetem addigi tagolását (karok, szakok stb.) is módosítja. Olyan új formák megteremtése, amelyek segítik egy-egy diszciplína mélyebb, sokoldalúbb elsajátítását, szorosabbra vonják és intenzívebbé teszik a tanár-diák kapcsolatot, színvonalasabb szakmunkákra ösztönöznek. Természetesen mindez feltételezte új jegyzetek kiadását, a szakirodalom korszerűsítését, a tantárgyi rotációt stb. Ugyanakkor magában foglalta a színvonalasabb hallgatói teljesítmény követelményét, a hallgatók választási lehetőségeinek bővítését, az oktatói autonómia növelését, a kiemelkedő oktatói teljesítmények jobb megbecsülését. 2. Az egyetemi demokrácia kiszélesítése, a hallgatói jogosítványok legszélesebb kiterjesztése az oktatás minden fázisára. Az egyetemi hierarchia valamennyi lépcsőjén megjelentek a hallgatók, a rektori, kari tanácsban éppúgy, mint egy-egy jegyzet tanszéki vitáján. Jelenlétük egyben beleszólási jogukat is kifejezte. A hallgatói részvétel e formáját volt a legnehezebb elfogadtatni. Viták, súrlódások, konfliktusok révén, de a szisztéma működött, s tudomásom szerint működik ma is. 3. Biztosítani az esélyegyenlőséget a felvételiknél és az egyetemi tanulmányok első időszakában, továbbá a legtehetségesebbek képességeinek kibontakoztatása. A gyakorlatban ez a munkásparaszt családok továbbtanulásra eséllyel jelölt gyerekeinek egyetemi felvételre való felkészítését jelentette, tanárok és hallgatók önkéntes közreműködésével, ami a sikeres felvételi után felzárkóztatásukkal folytatódott. A legkiemelkedőbb tehetség számára pedig külön kurzusok indultak s e célból megszerveződött a szakkollégium. Gondolom, e rövid ismertetés nem volt haszontalan, a párhuzamok önként kínálkoznak. A politikai főiskola ugyancsak egy átfogó reform előtt áll, melynek alaptörekvései szintén nem lehetnek mások, minthogy napjaink s az elkövetkező évek igényei szerint, a lehetőségek legjobb kihasználásával a legszínvonalasabban képzett embereket bocsássa ki. A módszerek megválasztását természetesen erősen motiválja a képzés politológiai célja mellett a sajátos hallgatói kör. Nevezetesen az a tény, hogy zömük nem diákkorú, dolgozó ember, akik eddigi pályafutásuk alatt többé-kevésbé, de már bizonyították rátermettségüket. A nappali képzés korhatárának tervezett leszállítása csak árnyalja, de alapvetően nem módosítja a hallgatói kör fenti jellemzését. Ebből következően — s mintegy visszamenőleges érvénnyel is — talán nem lenne tanulság nélküli megfontolni a hallgatói (és esetenként az oktatói) munkára ösztönzések és kényszerítések módszereit, újrafogalmazni a kívánatos fegyelem mibenlétét. A régi reformfolyamat felidézésével ehhez próbáltam adalékot szolgáltatni. Gondolatmenetem ellen vethető, hogy az itt tanulók tanulmányaik idejére átlagfizetésüket kapják. E téren is kínálkozik azonban párhuzam, nevezetesen a SZET-esekkel, akik a munkapadból kerülnek az egyetemi padokba, s tanulmányaik idejére ugyancsak fizetést kapnak. Sem ők, sem mi nem a jelenlétünkért kapjuk a bérünket! Életünket egyébként a diáklét egységes szabályai irányítják, ha kettős terhelésük, az otthonmaradottak, szűkebb-tágabb családi kötelezettségeik ilyenkor szorítóvá váló gondját nem számítjuk. (Igaz ezzel nem lehet nem számolni.) Ahol erre mód van, s főiskolánkon kiváltképp a felnőtt hallgatóságot felnőtt módon kellene ösztönözni arra, hogy a több és alaposabb tudásban való érdekeltségét bizonyítsa. A formális fegyelmi eszközök helyett a minél szélesebb palettán felkínált szellemi, kulturális javakkal, önérdekük és a tudás önfegyelmének jobb tudatosításával. Oly módon, ahogyan az életünk számtalan területén egyre nyilvánvalóbban az egyetlen célravezető módszer: demokratikusan. Oktatók és hallgatók aktív részvételével keresni és felmutatni a kitűzendő célokat és realizálásuk legkedvezőbb eszközeit. Meggyőződésem szerint akkor átértelmeződik a fegyelem tartalma és eszköztára is. Valahogy úgy, oly magától értetődő természetességgel, ahogyan azt, cirkalmas deffiníciók helyett József Attila megfogalmazta. Kékesi Katalin Védett férfiak (avagy a tollak sem nőnek az égig) Szigligeti Gábor karikatúrája fórum „AHOGYAN A HALLGATÓK LÁTJÁK” Az első félév tapasztalatai Az 1987/88-as oktatási év első félévének vizsgaidőszaka véget ért. Az eddigi munka eredményességét, a tanult anyag elsajátításának fokát érdemjegyek jelzik leckekönyveinkben. Az első évfolyam hallgatói pártcsoportgyűléseken, alapszervi taggyűlésen összegzik véleményüket, tapasztalataikat az első félév munkájáról. Mindannyian éreztük, nem volt könnyű felnőtt fejjel, a családtól távol, 10-20 évvel ezelőtti ismereteinket felfrissíteni, átértékelni, újra tanulni, hisz ennyi idő alatt formálódott az egyén, de a világ, a tudomány, a társadalom is sokat változott. Egyes kérdéseket ma már másként látunk, értékelünk, mint jó néhány évvel ezelőtt. A mozgalmi munka gyakorlatában is más kérdésekre kell választ adnunk. Megfelelő alap, klasszikus elméleti tudás nélkül viszont nincs ütőképes mai politika. A hallgatók úgy értékelték, a főiskolán megfelelő segítséget kapnak az elméleti ismeretek elsajátításához. Az órarend biztosította a napi egyenletes terhelést, a könyvtár felszereltsége, segítőkész dolgozói a szakirodalomban való tájékozódást. Az egyes tantárgyakhoz kapcsolódó előadások színvonalát változónak ítélték. A tananyaghoz kapcsolódnak, az összefüggések megértését segítik a nemzetközi munkásmozgalom előadásai. A filozófiai előadások tartalma nem minden esetben volt összhangban a hallgatók alapképzettségével, az elsajátítandó tananyag tartalmával. Felvetődött viszont a kérés, a magyar munkásmozgalom témáihoz kapcsolódva több előadást igényelnének a hallgatók. A filmvetítések könnyebbé tették az egyes történelmi események megértését, az érzelmi ráhangolódást. Az osztályfoglalkozásokat többségében az alkotó munka, a demokratikus tanár-diák viszony jellemezte. A kis csoportok, a kiselőadások rendszere lehetővé tették minden hallgató számára a szereplést, fellépésének, előadói, vitakészségének fejlesztését. A félévi munka során az orosz nyelv oktatását érte a legtöbb kritika. Az egyes csoportok merőben más tematika szerint haladtak, nem voltak egyértelműen tisztázottak a vizsgakövetelmények sem. Többen úgy érzik, az eddig elsajátított tudás nem áll arányban a tanulásra fordított idővel. Az audiovizuális eszközök gyakoribb használata megkönnyítené a tanulást. A félév elején nagy gondot okozott a hallgatóknak egyes tankönyvek, jegyzetek hiánya, a kialakulatlan tanulási módszerek. Az osztályfőnökök, osztálytanárok módszertani segítségére szükségünk volt a kezdeti nehézségek leküzdésére. A kötelező olvasmányok tömegével, rendszerességével is sokan küszködtek. A pártcsoportgyűléseken a hallgatók féléves munkájára vonatkozóan elhangzott, csak a rendszeres, elmélyült, nem a vizsgára orientált tanulás hoz megfelelő eredményt. Mindenkinek magának kell eldönteni —, felnőtt emberként — az önmagával szemben támasztott követelményt, és azt, megtesz-e mindent a maga elé kitűzött cél eléréséért. Erősíteni kell a kollektívák tanulást segítő munkáját is. Szem előtt kell tartani azt az igényt, amit a küldő szerv támaszt leendő munkatársaival szemben. A diploma mellett a megszerzett, konvertálható, a gyakorlatban használható tudás megszerzése a cél. A féléves vizsgaidőszak az izgalom, a lázas tanulás jegyében telt. Tanáraink segítő tevékenysége oldotta a felkészülés izgalmát. A vizsgák időpontjait a hallgatók kéréseinek megfelelően osztotta be a tanulmányi osztály. A vizsgák nyugodt, segítőkész légkörben folytak. Az osztályok, tantárgyak átlagai 3,50 (orosz) és 4,12 (magyar munkásmozgalom speciális kollégium) között voltak az első évfolyamon. 14 az elégséges, 107 a jeles osztályzatok száma. A tanulmányi osztály tájékoztatása szerint a fellebbezéssel felvett, vagy a levelező tagozatra jelentkezett, átirányított hallgatók közepes-jeles eredménnyel megfeleltek a vizsgákon. Az orosz kollokviummal kapcsolatban felmerült a kérés, a szóbeli vizsga ne néhány perces szubjektív benyomásra épüljön. Vizsgáztathasson a csoportot tanító tanár, a féléves munka értékelése alapján. Az első megmérettetésen tehát túl vagyunk. Tudjuk viszont, hogy az ember tudását, értékét nem lehet érdemjeggyel mérni. Mércéje a gyakorlati életben, az elméleti munkásságban való helytállás. Ezért fontos, hogy a főiskola ne csak lexikálistudást adjon, de önálló gondolkodásra is neveljen. Az elméleti alap mellett segítsen eligazodni, tájékozódni a mindennapi élet kérdéseiben. Legyen a főiskolán lehetősége a hallgatónak arra, hogy a nehezen kezelhető kérdésekre egy belső műhelymunka keretében választ kaphasson. A kikerülő káderek pártmunkára való alkalmasságának eléréséhez differenciáltabb oktatás bevezetése lenne szükséges. A főiskola adjon alkalmat az arra érdemes hallgatóinak bekapcsolódni a kutatómunkákba. A tehetséges hallgatók megfelelő elhelyezését segítse az oktatási intézmény. Ezek a kérdések fogalmazódnak meg egyre inkább az első, de a másod- és harmadéves hallgatókban a félév zárásakor. A főiskolán végbemenő reformtól többek között ezt várják a hallgatók. K. E. A „szervezők eddigf kitűnőre vizsgáztak ” Január 25-én kezdődött a társadalompolitika általános kérdéseivel foglalkozó hathetes vezető-továbbképző tanfolyam. Félszáz gyakorló pártmunkás, tanácsi vagy népfrontvezető, külügyi szakember, jogász, katona, rendőr, újságíró ült e rövid időre újra iskolapadban szembesülni napjaink valóságával. Úgy érzem, valóban erről van szó. Hiszen a mindennapok gyakorlata, egy-egy szakmai terület alapos ismerete óhatatlanul beszűkít mindenkit. Óhatatlanul falakat építünk magunk köré, magasakat, nehezen átláthatókat. Amikor kezünkbe kaptuk a hat hét tanmenetét, ráébredtünk e valóságra. Nem volt közöttünk egyetlen egy sem, aki félrehúzta volna a száját és csalódottan mozgott volna a munkában elszalasztott időt sajnálva. Noha az első napok a kitekintéssel, a nemzetközi kapcsolatokkal, hazánk és a szocialista világrendszer időszerű problémáinak taglalásával teltek, a „külügyérek” is elégedetten nyugtázták: nem jöttek hiába. És később is így volt. Mindannyian kedvünket leltük az előadásokban. A lapzárta szigorú törvény, talán mélyebben és tárgyilagosabban lehetett volna két hét múlva papírra vetni e sorokat, nézze el hát a kedves olvasó, ha a summázat — félidőben járva —, féloldalasnak tetszik. A hathetes tanfolyam szervezői — eddig — kitűnőre vizsgáztak. S itt hadd szóljak mindenekelőtt a „tanmenetről”. Nehéz volna akár egyetlen kifelejtett témát, elhanyagolt gondolatkört a szemükre vetni. Nehéz lett volna jobban egymásra építeni az információkat, mint tették a mi esetünkben. Az összegzésre készülve a csoport többségét megkérdeztem, mit csinálna másként, ha a szervezést legközelebb reá bíznák? A többség hümmögött, s csak néhányan találtak csomót azon a bizonyos kákán. Mire gondoltak? Az első félidőben sajnos elmaradt Váncsa Jenő előadása. Ezt később pótolták, de jó lett volna találkozni egy gyakorló téeszvezetővel is — hadd szembesüljenek a miniszter vázolta problémák a gyakorlattal. Mint ahogyan ez megtörtént a Berecz Frigyes „contra” Angyal Ádám előadáspár esetében. Talán a stabilizációs programról szervezett eszmecserét a téma zárására kellett volna időzíteni, meghíva rá gazdasági életünk illetékes vezetőit is. (Most a főiskola tanárai voltak a vitapartnerek, s így kicsit úgy éreztük, „magunknak” panaszkodunk, magunkkal vitatkozunk.) Mindezek persze valóban apróságok. Az már viszont megfontolásra méltó észrevétel, amellyel egyik vidéki „hallgatótársunk” rukkolt ki: szerinte meglehetősen hullámzó színvonalú előadások tanúi lehettünk. Többet vártunk néhány külső előadótól, akik bizony alig-alig lépték túl a Népszabadság információs színvonalát, s ez itt általa kevésnek találtatott. Lehetne persze további példákat is említeni, azt gondolom felesleges, hiszen egyértelműen következik a tanulság: nem mindig a beosztás, a hivatali poszt, gyakran az előadókészség, a fellépés, az érvelés meggyőző volta — vagy csak egyszerűen a stílusa — a meghatározó. Ezt mindenképp érdemes a jövőben megszívlelni. Még az első napon valaki tréfásan megjegyezte: eljöttünk tanulni, hogy ha még eddig úgy éreztük, biztosak vagyunk valamiben, most megzavarodjunk. Van is ebben valami, de ez aligha a szervezők vétke. Rossz időben került ránk a sor. Éppencsak belekóstoltunk az új adórendszerbe, megismerkedtünk a párt vezető szerepének átgondolását célzó vitaanyaggal, nekilódultunk a 88-as esztendő feladatainak, a nyári pártértekezlet előkészületeinek — s valamit mondani kellett nekünk. De az előadók egy része maga sem tudta mit mondjon, maga sem értette pontosan mi az az irány, ami felé haladni kell. Egymással vitatkoztak, egymást cáfolták a katedrára lépők, s noha mindezt izgalmas volt hallgatni, végiggondolni , nem könnyű utána eligazodni, csatasorba állni... Itt tartunk ma, február közepén, s még előttünk a java: a társadalmi szervezetek szerepe, helye a mai társadalomban, a művelődésügy, a szociálpolitika gondjai, feladatai... S mi délelőtt jegyzetelünk, délután olvasunk, a szünetekben pedig újra és újra nekilódulva vitatkozunk. Somfai Péter