Fórum - Az MSZMP KB Politikai Főiskolájának lapja, 1988 (19. évfolyam, 1-4. szám)

1988-03-01 / 1. szám

2 „fegyelem: a társadalmi és állami életben, különösen testületekben, intézményekben stb. a zavartalan együtt­éléshez szükséges erkölcsi szokásokból kialakult v. tör­vényekben, jogszabályokban megállapított közösségi rend, ill. az egyes személyeknek ehhez való alkalmaz­kodása. Elengedhetetlen a társadalom, az állam, a had­sereg stb. életének és működőképességének biztosítá­sához. A szocialista társadalomban a tudatos ~ kiala­kítása a nevelés egyik fontos feladata. A ~ megsér­tése különböző következményeket, súlyosabb esetben meghatározott ~ büntetést von maga után." (Ú­j magyar lexikon, kilencedik, változatlan lenyomat) „A krumpli úgy nő, ha kapálják!" (József Attila: Bérmunkás-ballada). A DEMOKRÁCIA FEGYELMÉVEL Be kell vallanom, nem szíve­lem a formális fegyelem, fe­gyelmezés semmilyen válfa­ját. Mindez magánügy mind­addig, amíg kisebb-nagyobb közösségek nem vallanak ha­sonló nézetet, mondván, hogy a feladatok önmagukban megszabják, mintegy involvál­ják a teljesítésükhöz szüksé­ges legcélszerűbb módszere­ket, köztük a munkafolyamat során lehetséges és megkí­vánt fegyelmet is. Mert a cél szabja meg eszközét. Így ke­rül aztán sor a szakmák egy­re bővülő körében a rugal­mas és a kötetlen munkaidők mind változatosabb variációi­nak kikísérletezésére és beve­zetésére. S némi önkritikával élve honi viszonyaink közt is felhagyunk a fegyelmezetlen munkavállalók általánosító ostorozásával. Másutt, mé­lyebben keresve az elégte­len teljesítmények gyökerét. Elvont eszmefuttatásom mintegy reagálás azon meg­jegyzésekre, hogy némelyek szerint főiskolánkon úgymond „nem kellő a hallgatói fegye­lem”. A fenti ítéletben nem az foglaltatik benne, hogy a hallgatók nem tanulnak, nem olvasnak és művelődnek ele­get, nem használják ki a fő­város nyújtotta kulturálódási alkalmakat, hanem az, hogy esetenként nincsenek jelen egy-egy előadáson, netán sze­mináriumon. S nemcsak azért, mert betegek, megoldatlan családi gondjaik hazaszólít­ják őket, hanem mert, horri­­bile dictu, az adott tárgy vagy előadás nem érdekli őket. Mit tehet ilyenkor egy felsőfokú tanintézmény ? A tapasztalatok szerint há­romféle megoldásiból választ: katalógussal vagy egyéb el­lenőrzési móddal kontrollálja a megjelenést, majd a hiány­zókat valamilyen szankcióval sújtja aláírásmegvonás, jegy­­rontás, stb.). Ugyanezen me­tódus keretében az előadó kedvezményekkel jutalmaz­hatja a megjelenteket. A má­sik reagálási mód: felülvizs­gálni, hogy az oktatott anyag vagy előadója miért vált ki érdektelenséget, és a diagnó­zisnak­­ megfelelően módosíta­ni a tanrendet, a kiválasz­tott előadók névsorát. A har­madik módszer a már alap­vetőbb s tömegesebben elő­forduló oktatási zavarok ese­tén alkalmazandó, ekkor a felvételi követelmények mó­dosítására is sor kerülhet. Felsőoktatási gyakorlatunk — ismereteim szerint — e két utóbbi megoldással él, immár hosszú évek óta. Az elsőnek említett variácó csak ideig­­óráig képes funkcionálni, s csupán az intézmény meg­újulásbra való képtelenségét mutatja, de nem segít azt hosszan elodázni. Főiskolánk — megítélésem szerint — e hármas sémába egyértelműen nem sorolható be, mert vegyíti az első két kategória jellemzőit, és re­formelőkészületei már a har­madik megoldást is felcsil­lantják. Laikus elgondolásom szerint az emancipáció felé halad. Megállapításom alátá­masztására több, mint két év­tizeddel ezelőtti élményeimet idézném, lévén akkoriban egy felsőoktatási intézmény hallgatója, majd ugyanott munkavállaló. A párhuzamot annál is indokoltabbnak vé­lem, mert nevezett egyetem igen erősen politikai beállí­tottságú és elkötelezettségű. Ha emlékezetem nem csal — s erre egy diák bizonyára jól emlékszik — már jóval a fel­sőoktatás 1968-as reformja előtt megszüntették a kataló­gusrendszert és csökkentek az egyéb létszámellenőrzési tö­rekvések is. Eredményeképp az előadótermek hol zsúfolá­sig teltek, hol csak néhányan lézengtek bennük. Mielőtt bár­ki is arra gondolna, hogy ez eleve egy ésszerű szelekciót eredményezett, meg kell mon­danom: nem csupán a legked­veltebb, legtöbbet nyújtó elő­adókat hallgattuk. Olyan tár­gyakból, ahol nem volt vagy időközben elavult a tankönyv, a vizsgaanyagot gyűjtöttük, más előadókat tárgyuk rend­kívüli nehézsége miatt része­sítettük megkülönböztetett fi­gyelemben, s természetesen csüngtünk azokon az előadó­kon, akik imponáló tudásukat úgy osztották meg velünk, hogy attól gondolkodóbb, ér­telmesebb emberekké lehet­tünk. Mondanom sem kell, hogy a katalógus eltörlésének is voltak makacs ellenzői, csak­nem kivétel nélkül a kevés­sé kedvelt oktatók körében. Mindenesetre a megméretés­nek ez a módja csak megerő­sítette, hogy az oktatás tar­talmi megújításra szorul, s vele együtt az oktatási mód­szereken is változtatni kell. Mindebben, s a több éves csatározásokban a hallgatók kezdeményezők vagy lelkes partnerek lettek, jóllehet a legfőbb változtatások tevőle­ges elindítója a rektor és a köré gyűlt szűk tanári kar volt. Nehéz meccseket vívtak, nemcsak mozdulni nem aka­ró kollegáikkal, de a türel­metlen diáksággal is. Forrt, pezsgett az egyetemi élet. A hallgatók zöme a reformin­tézkedések haladéktalan, egy­idejű bevezetése mellett vok­solt, s a megújulást szorgal­mazó vezetés legfőbb partne­re lett. Visszatekintve a reform lé­nyegét ma három pontban tudnám összefoglalni. 1. Az oktatás anyagának és szerkezetének korszerűsítésé­ben, ami egyben az egyetem addigi tagolását (karok, sza­kok stb.) is módosítja. Olyan új formák megteremtése, amelyek segítik egy-egy disz­ciplína mélyebb, sokoldalúbb elsajátítását, szorosabbra von­ják és intenzívebbé teszik a tanár-diák kapcsolatot, szín­vonalasabb szakmunkákra ösztönöznek. Természetesen mindez feltételezte új jegy­zetek kiadását, a szakiroda­­lom korszerűsítését, a tantár­gyi rotációt stb. Ugyanakkor magában foglalta a színvona­lasabb hallgatói teljesítmény követelményét, a hallgatók választási lehetőségeinek bő­vítését, az oktatói autonómia növelését, a kiemelkedő ok­tatói teljesítmények jobb meg­becsülését. 2. Az egyetemi demokrácia kiszélesítése, a hallgatói jogo­sítványok legszélesebb kiter­jesztése az oktatás minden fázisára. Az egyetemi hie­rarchia valamennyi lépcsőjén megjelentek a hallgatók, a rektori, kari tanácsban épp­úgy, mint egy-egy jegyzet tan­széki vitáján. Jelenlétük egy­ben beleszólási jogukat is kifejezte. A hallgatói részvé­tel e formáját volt a legne­hezebb elfogadtatni. Viták, súrlódások, konfliktusok ré­vén, de a szisztéma működött, s tudomásom szerint műkö­dik ma is. 3. Biztosítani az esélyegyen­lőséget­­ a felvételik­nél és az egyetemi tanulmányok el­ső időszakában, továbbá a legtehetségesebbek képessé­geinek kibontakoztatása. A gyakorlatban ez a munkás­­paraszt családok továbbtanu­lásra eséllyel jelölt gyerekei­nek egyetemi felvételre való felkészítését jelentette, ta­nárok és hallgatók önkéntes közreműködésével, ami a si­keres felvételi után felzárkóz­tatásukkal folytatódott. A legkiemelkedőbb tehetség számára pedig külön kurzu­sok indultak s e célból meg­szerveződött a szakkollégium. Gondolom, e rövid ismer­tetés nem volt haszontalan, a párhuzamok önként kínálkoz­nak. A politikai főiskola ugyancsak egy átfogó reform előtt áll, melynek alaptörek­vései szintén nem lehetnek mások, minthogy napjaink s az elkövetkező évek igényei szerint, a lehetőségek legjobb kihasználásával a legszínvo­nalasabban képzett embereket bocsássa ki. A módszerek megválasztását természetesen erősen motiválja a képzés politológiai célja mellett a sa­játos hallgatói kör. Neveze­tesen az a tény, hogy zömük nem diákkorú, dolgozó ember, akik eddigi pályafutásuk alatt többé-kevésbé, de már bizo­nyították rátermettségüket. A nappali képzés korhatárának tervezett leszállítása csak ár­nyalja, de alapvetően nem módosítja a hallgatói kör fenti jellemzését. Ebből kö­vetkezően — s mintegy vis­­­szamenőleges érvénnyel is — talán nem lenne tanulság nél­küli megfontolni a hallgatói (és esetenként az oktatói) munkára ösztönzések és kényszerítések módszereit, új­rafogalmazni a kívánatos fe­gyelem mibenlétét. A régi re­formfolyamat felidézésével ehhez próbáltam adalékot szolgáltatni. Gondolatmenetem ellen vet­hető, hogy az itt tanulók ta­nulmányaik idejére átlagfize­tésüket kapják. E téren is kí­nálkozik azonban párhuzam, nevezetesen a SZET-esekkel, akik a munkapadból kerülnek az egyetemi padokba, s ta­nulmányaik idejére ugyan­csak fizetést kapnak. Sem ők, sem mi nem a jelenlétünkért kapjuk a bérünket! Életünket egyébként a diáklét egységes szabályai irányítják, ha ket­tős terhelésük, az otthonma­radottak, szűkebb-tágabb csa­ládi kötelezettségeik ilyenkor szorí­tóvá váló gondját nem számítjuk. (Igaz ezzel nem le­het nem számolni.) Ahol er­re mód van, s főiskolánkon kiváltképp a felnőtt hallgató­ságot felnőtt módon kellene ösztönözni arra, hogy a több és alaposabb tudásban való érdekeltségét bizonyítsa. A formális fegyelmi eszközök helyett a minél szélesebb pa­lettán felkínált szellemi, kul­turális javakkal, önérdekük és a tudás önfegyelmének jobb tudatosításával. Oly módon, ahogyan az éle­tünk számtalan területén egy­re nyilvánvalóbban az egyet­len célravezető módszer: de­mokratikusan. Oktatók és hallgatók aktív részvételével keresni és felmutatni a ki­tűzendő célokat és realizálá­suk legkedvezőbb eszközeit. Meggyőződésem szerint akkor átértelmeződik a fegyelem tar­talma és eszköztára is. Vala­hogy úgy, oly magától értető­­dő természetességgel, aho­gyan azt, cirkalmas deffiní­­ciók helyett József Attila megfogalmazta. Kékesi Katalin Védett férfiak (avagy a tollak sem nőnek az égig) Szigligeti Gábor karikatúrája fórum „AHOGYAN A HALLGATÓK LÁTJÁK” Az első félév tapasztalatai Az 1987/88-as oktatási év el­ső félévének vizsgaidőszaka véget ért. Az eddigi munka eredményességét, a tanult anyag elsajátításának fokát érdemjegyek jelzik leckeköny­veinkben. Az első évfolyam hallgatói pártcsoportgy­űléseken, alap­szervi taggyűlésen összegzik véleményüket, tapasztalatai­kat az első félév munkájáról. Mindannyian éreztük, nem volt könnyű felnőtt fejjel, a családtól távol, 10-20 évvel ezelőtti ismereteinket felfrissí­teni, átértékelni, újra tanulni, hisz ennyi idő alatt formáló­dott az egyén, de a világ, a tudomány, a társadalom is so­kat változott. Egyes kérdése­ket ma már másként látunk, értékelünk, mint jó néhány évvel ezelőtt. A mozgalmi munka gyakorlatában is más kérdésekre kell választ ad­nunk. Megfelelő alap, klasszikus elméleti tudás nélkül viszont nincs ütőképes mai politika. A hallgatók úgy értékelték, a főiskolán megfelelő segítséget kapnak az elméleti ismeretek elsajátításához. Az órarend biztosította a napi egyenletes terhelést, a könyvtár felsze­reltsége, segítőkész dolgozói a szakirodalomban való tájéko­zódást. Az egyes tantárgyakhoz kapcsolódó előadások színvo­nalát változónak ítélték. A tananyaghoz kapcsolódnak, az összefüggések megértését se­gítik a nemzetközi munkás­­mozgalom előadásai. A filozófiai előadások tar­talma nem minden esetben volt összhangban a hallgatók alapképzettségével, az elsajá­títandó tananyag tartalmával. Felvetődött viszont a kérés, a magyar munkásmozgalom té­máihoz kapcsolódva több elő­adást igényelnének a hallga­tók. A filmvetítések kön­­­nyebbé tették az egyes törté­nelmi események megértését, az érzelmi ráhangolódást. Az osztályfoglalkozásokat többségében az alkotó munka, a demokratikus tanár-diák viszony jellemezte. A kis cso­portok, a kiselőadások rend­szere lehetővé tették minden hallgató számára a szereplést, fellépésének, előadói, vita­készségének fejlesztését. A félévi munka során az orosz nyelv oktatását érte a legtöbb kritika. Az egyes csoportok merőben más tema­tika szerint haladtak, nem voltak egyértelműen tisztázot­tak a vizsgakövetelmények sem. Többen úgy érzik, az eddig elsajátított tudás nem áll arányban a tanulásra for­dított idővel. Az audiovizuá­lis eszközök gyakoribb hasz­nálata megkönnyítené a tanu­lást. A félév elején nagy gondot okozott a hallgatóknak egyes tankönyvek, jegyzetek hiánya, a kialakulatlan tanulási mód­szerek. Az osztályfőnökök, osztálytanárok módszertani segítségére szükségünk volt a kezdeti nehézségek leküzdésé­re. A kötelező olvasmányok tömegével, rendszerességével is sokan küszködtek. A párt­­csoportgyűléseken a hallgatók féléves munkájára vonatkozó­an elhangzott, csak a rendsze­res, elmélyült, nem a vizsgára orientált tanulás hoz megfele­lő eredményt. Mindenkinek magának kell eldönteni —, fel­nőtt emberként — az önmagá­val szemben támasztott köve­telményt, és azt, megtesz-e mindent a maga elé kitűzött cél eléréséért. Erősíteni kell a kollektívák tanulást segítő munkáját is. Szem előtt kell tartani azt az igényt, amit a küldő szerv támaszt leendő munkatársaival szemben. A diploma mellett a megszerzett, konvertálható, a gyakorlat­ban használható tudás meg­szerzése a cél. A féléves vizsgaidőszak az izgalom, a lázas tanulás je­gyében telt. Tanáraink segítő tevékenysége oldotta a felké­szülés izgalmát. A vizsgák időpontjait a hallgatók kéréseinek megfele­lően osztotta be a tanulmányi osztály. A vizsgák nyugodt, segítőkész légkörben folytak. Az osztályok, tantárgyak át­lagai 3,50 (orosz) és 4,12 (ma­gyar munkásmozgalom spe­ciális kollégium) között vol­tak az első évfolyamon. 14 az elégséges, 107 a jeles osztály­zatok száma. A tanulmányi osztály tájékoztatása szerint a fellebbezéssel felvett, vagy a levelező tagozatra jelentke­zett, átirányított hallgatók közepes-jeles eredménnyel megfeleltek a vizsgákon. Az orosz kollokviummal kapcsolatban felmerült a ké­rés, a szóbeli vizsga ne né­hány perces szubjektív be­nyomásra épüljön. Vizsgáztat­hasson a csoportot tanító ta­nár, a féléves munka értéke­lése alapján. Az első megmérettetésen te­hát túl vagyunk. Tudjuk vi­szont, hogy az ember tudását, értékét nem lehet érdemjeg­­gyel mérni. Mércéje a gya­korlati életben, az elméleti munkásságban való helytál­lás. Ezért fontos, hogy a fő­iskola ne csa­k lexikális­­tu­­dást adjon, de önálló gondol­kodásra is neveljen. Az elméleti alap mellett se­gítsen eligazodni, tájékozódni a mindennapi élet kérdései­ben. Legyen a főiskolán lehe­tősége a hallgatónak arra, hogy a nehezen kezelhető kér­désekre egy belső műhely­munka keretében választ kaphasson. A kikerülő káde­rek pártmunkára való alkal­masságának eléréséhez diffe­renciáltabb oktatás bevezetése lenne szükséges. A főiskola adjon alkalmat az arra érde­mes hallgatóinak bekapcsolód­ni a kutatómunkákba. A te­hetséges hallgatók megfelelő elhelyezését segítse az okta­tási intézmény.­­ Ezek a kérdések fogalmazódnak meg egyre inkább az első, de a másod- és harmadéves hall­­gatókb­a­n a félév zárásakor. A főiskolán végbemenő re­formtól többek között ezt várják a hallgatók. K. E. A „szervezők eddi­gf kitűnőre vizsgáztak ” Január 25-én kezdődött a társadalompolitika általános kérdéseivel foglalkozó hat­hetes vezető-továbbképző tan­folyam. Félszáz gyakorló párt­munkás, tanácsi vagy nép­frontvezető, külügyi szakem­ber, jogász, katona, rendőr, újságíró ült e rövid időre új­ra iskolapadba­n szembesül­ni napjaink valóságával. Úgy érzem, valóban erről van szó. Hiszen a mindenna­pok gyakorlata, egy-egy szak­mai terület alapos ismerete óhatatlanul beszűkít minden­kit. Óhatatlanul falakat épí­tünk magunk köré, magasa­kat, nehezen átláthatókat. Ami­kor kezünkbe kaptuk a hat hét tanmenetét, ráébredtünk e valóságra. Nem volt közöt­tünk egyetlen egy sem, aki félrehúzta volna a száját és csalódottan mozgott volna a munkában elszalasztott időt sajnálva. Noha az első napok a kitekintéssel, a nemzetközi kapcsolatokkal, hazánk és a szocialista világrendszer idő­szerű problémáinak taglalá­sával teltek, a „külügyérek” is elégedetten nyugtázták: nem jöttek hiába. És később is így volt. Mindannyian kedvünket leltük az előadá­sokban. A lapzárta szigorú törvény, talán mélyebben és tárgyila­­gosabban lehetett volna két hét múlva papírra vetni e so­rokat, nézze el hát a kedves olvasó, ha a summázat — félidőben járva —, féloldalas­nak tetszik. A hathetes tanfolyam szer­vezői — eddig — kitűnőre vizsgáztak. S itt hadd szóljak mindenekelőtt a „tanmenet­ről”. Nehéz volna akár egyet­len kifelejtett témát, elhanya­golt gondolatkört a szemükre vetni. Nehéz lett volna job­ban egymásra építeni az infor­mációkat, mint tették a mi esetünkben. Az összegzésre készülve a csoport többségét megkérdeztem, mit csinálna másként, ha a szervezést leg­közelebb reá bíznák? A több­ség hümmögött, s csak néhá­nyan találtak csomót azon a bizonyos kákán. Mire gondol­tak? Az első félidőben sajnos elmaradt Váncsa Jenő elő­adása. Ezt később pótolták, de jó lett volna találkozni egy gyakorló téeszvezetővel is — hadd szembesüljenek a mi­niszter vázolta problémák a gyakorlattal. Mint ahogyan ez megtörtént a Berecz Frigyes „contra” Angyal Ádám elő­adáspár esetében. Talán a stabilizációs programról szer­vezett eszmecserét a téma zá­rására kellett volna időzíteni, meghíva rá gazdasági éle­tünk illetékes vezetőit is. (Most a főiskola tanárai vol­tak a vitapartnerek, s így ki­csit úgy éreztük, „magunk­nak” panaszkodunk, ma­gunkkal vitatkozunk.) Mindezek persze valóban ap­róságok. Az már viszont meg­fontolásra méltó észrevétel, amellyel egyik vidéki „hallga­tótársunk” rukkolt ki: szerin­te meglehetősen hullámzó színvonalú előadások tanúi lehettünk. Többet vártunk néhány külső előadótól, akik bizony alig-alig lépték túl a Népszabadság információs színvonalát, s ez itt általa ke­vésnek találtatott. Lehetne persze további példákat is említeni, azt gondolom feles­leges, hiszen egyértelműen következik a tanulság: nem mindig a beosztás, a hivatali poszt, gyakran az előadókész­ség, a fellépés, az érvelés meggyőző volta — vagy csak egyszerűen a stílusa — a meg­határozó. Ezt mindenképp ér­demes a jövőben megszívlel­ni. Még az első napon valaki tréfásan megjegyezte: eljöt­tünk tanulni, hogy ha még ed­dig úgy éreztük, biztosak va­gyunk valamiben, most meg­zavarodjunk. Van is ebben va­lami, de ez aligha a szervezők vétke. Rossz időben került ránk a sor. Éppencsak bele­kóstoltunk az új adórendszer­be, megismerkedtünk a párt vezető szerepének átgondolá­sát célzó vitaanyaggal, neki­lódultunk a 88-as esztendő feladatainak, a nyári pártér­tekezlet előkészületeinek — s valamit mondani kellett ne­künk. De az előadók egy ré­sze maga sem tudta mit mondjon, maga sem értette pontosan mi az az irány, ami felé haladni kell. Egymással vitatkoztak, egymást cáfolták a katedrára lépők, s noha mindezt izgalmas volt hallgat­ni, végiggondolni , nem könnyű utána eligazodni, csa­tasorba állni... Itt tartunk ma, február kö­zepén, s még előttünk a java: a társadalmi szervezetek sze­repe, helye a mai társadalom­ban, a művelődésügy, a szo­ciálpolitika gondjai, felada­tai... S mi délelőtt jegyzetelünk, délután olvasunk, a szüne­tekben pedig újra és újra ne­kilódulva­­ vitatkozunk. Somfai Péter

Next