Forum, 1949 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1949-02-15 / 2. szám
blsztosi módszer újjáélesztésével sem: többet kell követelnie, ha nem is eredményben, de szándékban, hogy a születő realizmus valóban új legyen. A gondolativá fejlődésnek a magyar irodalom mindeddig vajmi kevés nyomát mutatja — "de ugyanily kevéssé jelentkezik a gondolatiság számonkérésének vagy az esetleges kísérletek számontartásának szándéka, magában az új magyar esztétikában. S e sajnálatos hiány azzal a nem egyszeri rögtönzöttséggel magyarázható, mellyel a marxista esztétika nagy alapelvei nálunk gyakorlattá, vagyis: kritikává váltak. Ezt a hiányt pedig csak ez alapelvek lelkiismeretes végiggondolása és a vulgáris, a durván egyszerűsítő kritika lehető kiküszöbölése tudná eltüntetni. Mindezek után figyelmünket annak eldöntésére fordíthatjuk, minő mértékben tudott rugalmassá válni, s az élő, az alakuló magyar irodalom életébe és alakulásába bekapcsolódni a marxista esztétika, és az esztétikai gyakorlat, a kritika területén? A terjedelmes és huzamos kritikai működésre visszatekintő Keszi Imre gyűjteményes kötete ily vonatkozásban nem egy tanulságos és jellegzetes példával szolgál. 4. Ahhoz, hogy egy kritikus igazán összetalálkozzék az irodalommal, s mintegy annak szívéből, annak lelkiismereteként szólalhasson meg, valósággal a művek helyett vallván ezeknek erényeiről és hibáiról — ahhoz, hogy egy kritikus szabatosan és egyértelműen tudatosíthassa az irodalom tartalmait, legfontosabb, hogy helyesen döntse el, mi az, amit elvet, s mi az, amit véd? Bárki azt hihetné, ezt a kérdést legkevésbbé a marxista kritikusok érezhetik sürgetőnek, hisz ha valakié, úgy az ő állásfoglalásuk eleve kialakultnak tekinthető. De ehhez az állásfoglaláshoz arányosítani is magát az anyagot, s igaz arányok szerint bontani megtartandó, illetve elvetendő jelenségekre: mérték és érzék legnehezebb próbája. Hogy Keszi Imre mily lelkiismeretesen és, körültekintően hatol a maga „eleve kialakult“ álláspontjával a kortársi irodalom kényes területeire, arról elsősorban aggályos mérlegelő munkája tanúskodhatik. „Ostromnak“ szánja kritikusi művét az „izolált Én“ maradék magánya ellen: írásainak javarészét alkotják azok a könyörtelenül polemizáló tanulmányok, melyekben a harmincas évek szigetszellemét ostromolja. Ez a szigetszellem nem ok nélkül támadt föl 1945-től: ereje teljében nyomta el a fasizmus — tehát elnyomása megdőltével átmenetileg új erőre is kellett kapnia. Keszi Imre problémái —melyeknek legfeljebb hevületét és csökönyösségét lehet helyenként túladagoltnak tekintenünk — jelentősen hozzájárultak az ideológiai mezőny tisztulásához. De a magyar irodalom problémáinak gyors növekedését mi sem bizonyítja inkább, mint hogy Keszi kötetének és ezeket az írásait érezhetjük most a legtávolabbinak, s és bennük kereshetnek hasztalan azokat a profetikus előremutatásokat, melyekkel az új esztétikának a születő irodalom segítségére kell sietnie. Keszi azonban eljut az igazán lényeges, a pozitív problémákhoz: fokozatosan, őszinte erőfeszítések árán érvényesíti ezeket kritikai gyakorlatában. Tagadhatatlan: ő érvényesíti első ízben — ő az első marxista kritikus, aki az élő magyar irodalom jelenségeit a nevükön nevezi, s finom arányérzékkel állítja föl mérlegüket. E problémák jegyében válik munkássága igazán építővé: a marxista esztétika ezekben az írásokban lép ki tervszerűen az alkalmazatlan elvek köréből az alkalmazott gyakorlat mezejére. Meg