Fotó, 1968 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1968-05-01 / 5. szám
HÁRMAN A FÓRUMON Fotóművészeti életünk idei tavaszi nyitánya egyedülállóan parádés volt. A véletlen szeszélyéből és az MFSZ tervezése szerint márciusban rövid időközökben három jelentős egyéni kiállítás nyílt egymás után, melyekről olvasóink e számunkban találják meg a beszámolót és értékelést. Jó és ritka alkalom a közönségnek és a fotó teoretikusainak, hogy három művészünk fotóiban felmérjék az egész magyar fotográfia alakulását és jelen állapotát. Erre mutatott rá Angelo mester kiállításának megnyitójában dr. Végvári Lajos művészettörténész, mondván: „Meg kell állapítanom, hogy megfelelő történeti tényanyag, kielégítő ismeretmennyiség nélkül bármely művészeti ág teóriája csak élettelen váz marad. Sokkal többet tudnánk például a magyar fotográfia útjairól és lehetőségeiről, ha jobban ismertük volna Angelót. A műveivel való megismerkedés arra késztet, hogy másképp értékeljük a magyar fotográfia egy máig is tartó nagy korszakát. A legfontosabb talán e felismerések közül az: nem kell idegenbe néznünk, hogy érzékeljük az egyetemes fotográfia XX. századi eredményeit.” Végül nagy figyelmet keltve állapította meg: „Ez a rendezvény legyen intő példa és tanulság a mai fotográfusok számára. A mi fotográfusaink könnyen adományozzák önmaguknak a művész címet, gyorsan megelégednek az első kézenfekvő megoldási lehetőséggel is, gyakran csak arra vigyáznak, hogy megfeleljenek a ma uralkodó stilisztikai közhelyeknek, legjobb esetben, hogy e közhelyeket a mai informel törekvésekkel egyeztessék.” Langer Klára érdemes művészünk, tanítványa Sándor Zsuzsa kiállításának megnyitójában ugyancsak felhasználta az alkalmat, hogy a fotóművészet útjairól, gondjairól szóljon: „A fotográfiának éppen úgy, mint minden művészeti ágnak, joga és lehetősége, hogy a világ jelenségeit, történéseit témájául válassza, formába tömörítse és az emberek elé vigye. A fotósnak ugyanúgy szabad az útja, útkeresése mind a világ haladó emberi tendenciáinak megfogalmazásához, mind az elidegenedett, embertől távoli megkövesedett rétegek feltárásához. Hangvétele, témájának formába öntése, formanyelve mindezt sajátosan ötvözheti. Saját lelkiismeretével van csak elszámolni valója. S ez a számadás sokaknál ma a fotográfia útjait mintha könnyebb ellenállás felé vitte volna, mintha a világ millió és millió témája közül bennünket csak korhadó deszkák, rozsdás bádog, zúzott kő, halott világ életnélküli tárgyai vennének körül. S valahol a kopár képekkel együtt süllyed el a valódi, csodálatos, nagyszerű ellentmondásokkal, emberi feszültségekkel teli kavargó, színes világ. Én azokkal tartok, akik a rögösebb utat választották, akik valahol masinájukkal a maguk módján életünk minden zugába, rekeszébe belenéztek, akik semmivel szemben nem közömbösek, ami emberi, akiknek semmi nem lényegtelen, ami egy millimikronnal is előbbre lendítheti a világ kerekét, benne az emberiség sorsát, az ember életét.” Ugyancsak a fotóművészet mai kérdései vetődtek fel Ibos Iván fotókiállításának miskolci megnyitóján is, ami arra mutat, hogy az alkotói problémák erőteljes megvitatása, elvi tisztázása nem kerülhet le a napirendről. Angeli POSTAKOCSI (1921)