Fotó, 1980 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1980-08-01 / 8. szám
Szegedi Emilre emlékezünk... Néhány napja még a lap kéziratait olvasta... Évtizedek óta hajolt így a flekkek fölé, aggályos gonddal mérlegelve a szavakat, egy-egy jelző súlyát, ízét, igazítva a kusza szórendeket, pongyola megfogalmazásokat. Zöld golyóstolla nem ítélt, hanem javított. Segített, ahol kellett, s a cikkíró helyett is mindig megtalálta azt a fordulatot, szóképet, hasonlatot, amely éppen hiányzott, amelytől az írás egyszeriben teljesebbé vált. Nem író volt, csak újságíró. Nem komázott a halhatatlansággal, a mát szolgálta. Dohányfüstös szerkesztőségekben telt az élete lapzártától lapzártáig. A világ forgott, előrement (ha előre) és ő várta a híreket arról, ami a négy falon túl az országban, a világban történt. Életforma volt ez és szenvedély. Olyan szenvedély, amelynek Szegedi Emil haláláig rabja maradt. Szegeden született meg az első világháborún innen, 1907-ben. Érettségi után, 19 esztendősen lépett be — családja akkor már a Vajdaságban lakott — a legjelentősebb jugoszláviai magyar napilap, a Bácsmegyei Napló szerkesztőségébe, ahol 1933-ig újságíróként dolgozott, majd 26 évesen (!) szerkesztő lett. Szegedi Emil tette a dolgát a maga szerkesztői székében és azon kívül, míg a történelem be nem lépett a szerkesztőségi szobába is. Akkor a tollat felcserélte a puskával, mert már nem a ködöt kellett az agyakban szétoszlatni, hanem a fasizmust kellett megállítani! Ha lehet... Akkor nem lehetett! Sebesülésen, hadifogságon át vezetett az út Budapestre. A milliós városban nem ismerték annyira, de már kísértett Újvidék szelleme és a letett tollat csak nehezen vehette ismét a kezébe. 1945-ben a Szabadság, azután a Szabad Nép lett az otthona. Előbb a belpolitikai rovatban dolgozott, majd a párt lapjának a segédszerkesztője lett. Innen került 1949-ben a csupa kép Magyar Naphoz, majd a Rádióhoz. A Magyar Fotó, a Lapkiadó Vállalat fotóosztálya és a Narodne Novine szerb nyelvű lap szerkesztősége volt útjának következő állomása vagy kitérője! Lapunknak — megalakulásakor — szerkesztő bizottsági tagja, rendszeres külső munkatársa, cikkírója. Majd belső munkatárs, olvasószerkesztő lett, és ily módon munkásságának jelentős hányada a háttérben, az árnyékban maradt. A népszerű képbírálat rovat névtelen tanácsai is tőle származtak. Hány és hány amatőr első lépéseinél mutatta meg: hogyan lehetne jobban megragadni a témát, mi az, ami felesleges, mi az, ami hangsúlyos? De a szerkesztőség postájában is válaszolt az ügyes-bajos kérdésekre és az emberek bizalommal fordultak hozzá. (Fordultak! A reggeli levelek között ma is érkeznek még olyanok, amelyekre címzettként már nem válaszolhat!) Azonban nemcsak egyes fotósoknak mutatott utat, írásaiban, vezércikkeiben sokakhoz szólt. Egy-egy időszerű téma kibontásával igyekezett a hasznos gyakorlati tudnivalók mellé néminemű elméleti alapvetést is becsempészni. (Ilyen tárgyú kézikönyvet is írt!) Tehette, mert nála az elmélet és a gyakorlat szerencsésen találkozott, hiszen a fényképészet volt kedvtelésből tanult mestersége. Ezért tudott igazán jó tanácsokat adni, és mert megvolt az a képessége, hogy tömören, találóan szavakba is öntse, megfogalmazza gondolatait. A fényképezés és a Fotó nyugdíjas korában is kifejezési formája maradt. Amikor már kevesebbet járt ki a világba — a szíve rendetlenkedett —, József nádor téri lakásába jött el a világ. A kéziratok, a képek, a levelek. Eleven légihíd volt ez, vagy mint mélyre merült búvárnak a légvezeték. Azon áramlott az éltető oxigén. Annak tudata, hogy szükség van rá, tudására, tapasztalatára, hogy kell. Most, hogy nincs, nemléte nemcsak a barát, a munkatárs, a tanítómester elvesztése miatt érzett fájdalmat váltja ki. Pótlása, helyettesítése is nagy gond. Nincsenek nélkülözhetetlen emberek — mondogatjuk gyakran —, de most, hogy munkakörei elárvultak, érezzük: ez mennyire nem igaz! S ha találunk is valakit, ,,őt” nem találjuk soha... Utolsó megjelent írása — a sors iróniája — Vajda Ernő fotóművész búcsúztatója. S nem telt bele sok idő: ő, a méltató is elment, mert egyszer a búcsúztatókat is búcsúztatják. Nem hajol már többé aggályos gonddal a kéziratok fölé. A zöld golyóstoll nem javít, ámbár a világ megy tovább. ...Költő nem volt. Államférfi sem vagy hadvezér, csak újságíró! A köznapok katonája. És ember, akire emlékezünk, aki keze nyomát itt hagyta világunkon. A. P