Fotó, 1989 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám
A magyar fényképészek arcképcsarnoka Beszélgetés Tóth Józseffel — A kiállítás kapcsán eszembe jutott a Leletek a magyar fotográfia történetéből című legfrissebb — ötéves — történeti jellegű fényképgyűjtemény. A kötetben szereplő szerzők névjegyzékében mindössze két fotós nevével találkoztam az itt bemutatott harmincból. Miért ezt a harminc fényképészt választottad ki a magyar fotográfia klasszikus vonulatának illusztrálására? — Ez a kiállítás egy sorozat első része. Ma Magyarországon szerintem mintegy százhúsz fotográfusról beszélhetünk. Hangsúlyozom: ennyien élnek. A kor szerinti felosztás mellett gyakorlati oka is van a harmincas számnak: ennyien fértek el a falakon. Húztam egy vonalat hatvan évnél, ez lett az alsó korhatár. A legidősebb alkotó, dr. Sevcsik Jenő jövőre lesz kilencvenéves. Azokat a szerzőket kerestem meg, akikről tudok, akiknek ismerem a munkáit. Menet közben kiderült, hogy néhányan e korosztályból kimaradtak a sorból. Mivel egyáltalán nem célom, hogy rangsoroljak — a kiállítottak között van akinek tíz, van akinek egy főműve van — most azok következnek, akik nem kerülhettek sorra. A kiállítás ötlete valójában egy hiányérzetből ered. A magyar fényképészek nincsenek dokumentálva, még fénykép sincs róluk. Mondok egy példát. Az időközben elhunyt Lukács János harminc évig dolgozott az MTI-nél, ahol akad azért pár fotós. Amikor meghalt, mégis tőlem kértek képet róla... Nem hisszük el, hogy a körülöttünk élő emberek egyszer fontosak lesznek, sőt már ma azok. Természetesnek tartjuk jelenlétüket. Amíg közöttünk vannak, alig veszünk tudomást róluk. Maguk a fotósok nem veszik komolyan a szakmát. Nem tudjuk elhinni, hogy a fotó a ma művészete. Ki tudja, miből fakad ez a kishitűség? Abból indultam ki, hogy égető szükség van egy könyvre, amely kikristályosodott értékek alapján átfogó képet ad az utóbbi ötven év magyar fotográfiájáról. Hogy végre legyen mit leemelni a polcról. A mostani kiállítás tulajdonképpen ennek az előlege. A vendégkönyvben találtam egy rendhagyónak látszó, mégis jelkép erejű bejegyzést: „Már elég régóta élek kábítószerrel, de ilyen jó fantáziát mint ez a kiállítás, még sohasem láttam álmomban”. Valóban újdonság volna a klasszikus képi világ a mai nézőnek? Az egykori „norma” ma kivétel(es)? — A kellő publicitás hiányáról van szó. Például arról, hogy Tabák Lajos 2