Fotó, 1990 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1990-11-01 / 11-12. szám

A Mapplethorpe-ügy A szólásszabadság nem statikus, válto­zik és fordul a körülmények szerint. Jó pél­dával szogálnak erre Robert Mapplethorpe utóbbi időben tartott fotókiállításai. Amióta 1990 áprilisában a Fotó megemlékezett Mapplethorpe haláláról, sok minden történt. Az Egyesült Államokban a művészek részben képeik eladásából, részben alapít­ványoktól kapott pénzből élnek. A galériák és a múzeumok úgyszintén. Az állam nem ad közvetlenül pénzt az intézményeknek műtárgyak vételére, színházak és balett­együttesek működtetésére és múzeumi ki­állításokra. Persze, az állam által gyűjtött adó támogatja a kulturális intézményeket, mert a magáncégek a művészeti célú ado­mányaikat levonhatják az adóból. Ez a rendszer biztosítja, hogy az állam nem szól­hat bele a múzeumok és a művészek dönté­seibe, azok minden külön engedély nélkül rendezhetnek kiállításokat. A művészetek megbízhatóbb támogatá­sára a Kennedy-kormány létrehozta a Nem­zeti Művészeti Alapot. A washingtoni kong­resszus pénzt szavaz meg ennek az állami hivatalnak a részére, amit, független bizott­ságok tanácsa alapján, művészek, múzeu­mok és más, művészettel kapcsolatos ma­gánintézmények kapnak meg. A bürokra­táknak nincs beleszólásuk a döntésbe, an­nak objektívnek kell lennie. Körülbelül egy évvel ezelőtt, a Corcoran Galéria, egy washingtoni magánmúzeum pénzt kért és kapott a Művészeti Alaptól Ro­bert Mapplethorpe fényképeinek a kiállítá­sára. Nem volt ebben semmi rendkívüli. A múzeumok majdnem mindig külső pénzfor­rásokat kutatnak, amikor olyan nagyszabá­sú tárlatot terveznek, amire nem futja a költ­ségvetésükből. A kiállításokra általában a sajtóban jelenik meg a visszhang recenziók formájában. A Corcoran Galéria Mapp­­ lethorpe-kiállítása nyomán azonban az Egyesült Államok szenátusa hallatta hang­ját. Egy Georgia állambeli republikánus sze­nátor, Jesse Helms vezetésével néhány konzervatív szenátor azzal vádolta a Corco­ran Galériát, hogy Mapplethorpe fényképei szexuális szabadosságról árulkodnak. Helms azt mondta, hogy adóból gyűjtött pénzt nem lenne szabad olyan képek bemu­tatására költeni, amelyek sértik egyes adófi­zetők jó ízlését. Azóta Helms törvénymódo­sítást terjesztett be a Művészeti Alap jövő évi költségvetését biztosító törvényhez, és a módosítás alapján a szenátus csökkentette a Mapplethorpe-kiállítás költségeit. A szak­értői bizottságnak elvben meg kellett volna akadályoznia, hogy a politikusok rendelkez­zenek a Művészeti Alap pénzösszegei felett, ám ez esetben nem állt feladata magaslatán. Az ügynek azonban ezzel még nem volt vége. Amikor Cincinnati városának művé­szeti múzeuma állította ki Mapplethorpe fényképeit, a helybeli ügyész beperelte a múzeumot erkölcstelen képek bemutatásá­ért. Az ügy még mindig a bíróság kezében van, de a szenátus cenzúráról alkotott véle­ménye a döntő. Van-e joga a kormánynak beleszólni abba, hogy mit állítanak ki a mú­zeumokban? Még egy működő demokráci­ában is kötelessége az érdekelt közönség­nek, hogy megvédje az egyéneknek azt a jo­gát, hogy bármit kimondhassanak. Ezek az ügyek nem statikusak. Változnak az élet változásaival. Ám a szólásszabadság nem változhat. Meg kell védeni a művész jogát, hogy azt írjon, amit akar, azt fessen, amit akar, azt fényképezzen, amit akar; a múze­um jogát, hogy azt mutasson be, amit akar; a kormánybizottság jogát, hogy döntsön egyes pénzösszegek felhasználásáról. Simon Mihály (USA) 511

Next