Fotóművészet, 1999 (42. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 1-2. szám
Terjedelmes - az 1983 utáni alapművekkel is kiegészített - szakirodalmi jegyzék teszi még hasznosabbá a könyvet, melyet „breviáriumszerűen”, a kép és szöveg korrelációkba merülve, elmélkedve tanácsos forgatni. Annál inkább, mert egy-két képcsalád darabjai merőben eltérő alfejezetekben, ellentétes értelmezhetőségi szituációkban is fölbukkanhatnak. A Temetés, kereszt alfejezethez kötődő 32-3-as fotó és a Phallikus képek közé osztott 55-1-es fotó egyazon személyről készült, s mosolygós „öntemetése" (strandon?) legalább annyira phallikus, mint amenynyire a másik homokba süppedése temetkezési. Szükségszerű, hogy az olvasó, aki maga is (botcsinálta) elemzővé lép elő (e recenzió írója például néprajzi, vallási és familiáris ismereteinek elegyét igyekezett mozgósítani), mást lásson egy-egy képen (vagy mást is lásson), mint Szegő. A 23-2-n a fémlétrás könyvespolcra helyezett, egykori A Világirodalom Remekei sorozat hivalkodóan díszletszerű glédája uralkodik, nem a kompozícióból majdhogynem kimaradó Asztal és teríték falásfalatozás gesztusa. A 17-3 az Italozás címszó körében kerül elénk, holott aligha kétséges, hogy ezen az idősödő káder a Lenin-mellszobor előtt, vélhetően ünnepi köszöntő darálása közben lett a „lencsevég” kiszemeltje (ezen kívül szinte nincs is rá példa, hogy Szegő ilyen szembeszökő képelemet említetlenül, elemzetlenül hagyjon). Bár a Privátfotó szimbólumtára a vizuális kultúra szakirodalmának körét gyarapítja (olyan szerző tollából, akinél keresve se találhattak volna avatottabbat), a könyv „epikus anyagként”, a mai középnemzedék kamasz- és felnőttkorának „regényeként” is tudatosítható. Mindnyájan benne vagyunk - állíthatjuk (Nádas Péter szavait kölcsönvéve). E három szó Szegő György kutatásának és összegzésének lexikális kiterjedtségét, dús extenzitását, asszociatív intenzitását éppúgy dicséri, amiként azt is jelenti, hogy nyakig. (Theater Art Fotó, Budapest, 1998.) -------Tarján Tamás Dobai Péter „Jelek a partról” „A költészet az irodalom ellentéte. ” „...egyszemélyes rohamra indulok minden reggel Gallipoli ebben a csatában nem lehet nyerni...” (BAKUCZ JÓZSEF) SOROK ROZGONYI IVÁN* EMLÉKÉBEN Búcsúvétel versben és prózában „...mert nem annak kell az imádság, ki Istent megtalálta már. ” (BABITS MIHÁLY) „Utazni? A létezés már maga utazás. (...) Nekem az írás önmagam megvetése, de képtelen vagyok nem írni többé. (...) Az írás veszedelembe sodor, de mindenki a veszte felé halad úgyis, mert mindent elveszett. Mégis, én örömtelen haladok a vesztem felé, nem úgy, mint torkolata felé a folyó. (...) Hol van Isten, mégha nem létezik is?” (FERNANDO PESSOA) I. Eljött Iván, a végső au revour. Az örökös, szakadatlan á jour véget ért: a halál a munkáját mindig időben végzi el, a halál nem ismer démarche-t... a tempo távoztál, Iván. Itt nincsen mtardando. Ha költőre jellemzőek és megtartottak Richard Wagner sorai a Művészet és Forradalom című könyvéből, akkor Rozgonyira különösen: „In Wahrheit ist die Grösse des Dichters am meisten danach zu ermessen, was er verschweight, um uns das Unaussprechliche selbst schweigend uns sagen zu lassen...” (Valójában a költő nagyságát leginkább azon lehet lemérni, amit elhallgat, hogy a kimondhatatlant mi magunk mondhassuk el magunknak.) Rozgonyi Iván tékozlóan keveset bízott a költőileg kimondhatatlanból verseinek nyomdabetűire, a csak futó sorokra méltatott papírlapokra... II. „Megindult ez a drága lobogás a ruhádban, de ha nem mondom tovább - megállsz... Elérted hát, Iván a könnyű járást, amiért alázattal kérted védtelen sorsodat, amire oly sztoikus bölcsességgel vártál, mint egy rejtőző király: előre levert koronával: „Szemernyi rózsa semmi tüske." Végtére megkaptad a rózsákat is, immár tüskék nélkül, Iván! A rózsák, a hideg, altató illatú csokrok... * Rozgonyi Iván (1925-1998), költő, újságíró). 1963-tól a Fényképművészeti Tájékoztató, majd 1965-től 1974-ig az annak örökébe lépő Fotóművészet szerkesztője. Fotóművészet 1 99 -1-283