Fotóművészet, 2013 (56. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám
A Random 13 végül is egy csoportkiállítás, bírálható az egyes művek kvalitása, vélemény mondható a koncepcióról, a műveket összefűző gondolatról, a zsűrizésről, kurátori munkáról. De érdemes-e a fogalmi keret alaposabb szemügyre vétele? Hiszen ezek a kiállítási címek gyakran csak inspiratív szójátékok, a kor egy-egy hangulatát megpendítő futamok. Ha túl komolyan vesszük a „szubjektív történelem” meghirdetést, vajon nem épp nagyszabású verébvadászatra készülünk? Nem hiszem. Figyelve a jelen kiállítási gyakorlatát, mondjuk az e-flux meghívóit, kitapintható, hogy a szabad művészetgyakorlás számára a sikerért való versengésen, a technikai és mediális kihívásokon túl mind határozottabb feltétel a társadalomtudományi értelemben vett igényes kritikai magatartás, a változó társadalomképre való érdemi reagálás. Megfordítva, mind több olyan kiállítással találkozunk, amelyik gondolati apparátusa kimunkáltabb a formainál. Azaz jelentéktelen képeket önt le - akár megalapozott - filozófiákkal, szociológiákkal, antropológiákkal. E jelenértelmező kihívások egyike a történelemképbe vetett bizalmunk. A XX. század jelentős fordulatai leírhatók eseménytörténeti aprólékossággal, de a demokrácia újabb és újabb rettentő kisiklásait túlélve és mára - súlyos önbizalomvesztését megtapasztalva politikaelméletek, történelmi magyarázatok helyett egyre inkább az egyes szereplőkre esik a tekintet értetlenül: mi történt veletek? hogyan történhetett ez meg veletek? mit cselekedtetek? A francia Annales-kör a maga bő fél évszázada kezdődött gyakorlatával a történelem művelésének új megközelítését vezette be az események helyett annak átélői, az emberek, tájak, helyek, történetek felé fordítva tekintetét. Hayden White 1973-ban közzétett, Metahistory című munkája a történetírást lényegében az irodalmi műfajok közé sorolta (akárcsak a régi görögök), persze a két műfaj referencialitásának, „valóságra” való hivatkozásának pontos megkülönböztetésé vel. Febvre, Bloch, illetve White nyo mán magasra csaptak a szakmai viták és kitapinthatóak lettek a módszerbeli, intézményi átalakulások. Ám ezek szakmai történetek, a történész pozíciójáról, a történelem műveléséről szólnak, s olyan nagyszabású, a nagyközönség számára is élvezetes műveket eredményeztek, mint Duby, Braudel, Le Roy Ladurie, Hobsbawm munkái. A történetírás ezen „nyelvi fordulatában” a vizualitásnak, nevezetesen a fotográfiáknak semmi szerep nem jutott. Volt hát oka Peter Burke-nek Eyewitnessing című könyvében a kiborulásra: azt megérti, hogy a televíziós kor előtti szakemberek nem tudtak mit kezdeni a képekkel - de ma? Persze a népszerű ismeretterjesztő könyvkiadás és televíziózás sok-sok álló-és mozgókép közreadására készteti a szerzőket, ezek esetében azonban többnyire nem beszélhetünk szakszerű forráskezelésről. Ez annak ellenére így van, hogy nálunk például - ha szerény mértékben - még az egyetemi oktatásnak is része a vizuális források kezelése, s ehhez hozzáférhető tankönyv áll rendelkezésre, Stemlerné Balog Ilona munkája. Mindezen történészi forrongások a fotótörténet-írásra is visszahatottak - ha nem is nálunk. Végigolvasva a Michel Frizot szerkesztette „fotótörténe teket” vagy Mary Warner Marien friss gondolkodású monumentális munká ját, érzékeljük, hogy a fotótörténet és művészet horizontja kitárult, térben, időben, társadalmi értelemben a Nyugat kanonizált nagyjain túl figyelembe veszi mindazon képkészítőket és képeket, amelyek esztétikai meggyőzőerővel bírtak. S újraolvassa a kánont is, kiszabadulnak például a közhelyes esztétikai és szociografikus kontextusból az olyan fotók, mint a How the Other Half Lives-ben szereplők, s bemutatásra kerül Jacob Riis fényképeinek társadalmi használata E területen talán Anne de Mondenard 2006-ban publikált André Kertész-elemzése a legbravúrosabb, amely három felvétel változó kontextusait és fotóikonná válását bontja ki. Határozottabban körvonalazódik a fotók szerepe a történetírás azon területén - s végre már a Random kiállításhoz is közelebb kerülünk -, amelyet a szakmai nyelv mikrotörténetírás, Alltagsgeschichte s egyéb neveken emleget. Ezen megközelítések közös jegye nem annyira a módszer, mint a téma: a mindennapok. S a hétköznapokban másfél évszázada megkerülhetetlenül jelen van a fotó. Mikrotörténészi munkának tekinthető jó néhány fontos fotós publikáció, mint egy elveszett közösség mindennapjainak érzékeny, belső bemutatása (pl. Roman Vishniac megmaradt kétezer képe a Holokauszt előtti közép-európai zsidóságról) vagy egy család életének, elhallgatásainak és szenvedéstörténetének feltárása, például Catherine Hans Noren nevezetes The Camera of My Family című albumában. Ezen kutatások és publikációk közös tapasztalata, hogy a fotográfia megérint, de önmagában nem szólal meg. Élménnyé teszi, de nem mondja el a narratívát. A képekből kibontakozó történethez sok más forrásra is szükség van, interjúkra, memoárokra, levéltári adatokra, más képekre. Bármilyen tau tologikus: a mindennapok ismerete elengedhetetlen a mindennapok feltá rásához, a történelem a történetírás segítségével írható újra. Az újraírásnak pedig akkor van értelme, ha tényleg kapunk válaszokat azon kérdésekre: mi történt veletek? hogyan történhetett ez meg veletek? mit cselekedtetek? A Random 13 kiírásában a „szubjektív történelmet” (vajon joggal?) úgy értelmezte: a bemutatás tárgya lehet az egyén szerepe a nagy történésekben, illetve hagyomány és a személyes sors szerepe a mai identitás megformálódásban. A hangsúlyt nem a fotó, hanem a beszéd szubjektivitására tette, a „szubjektív történelmet” nem a történelem személyes olvasataként fogta föl, hanem a személyre mint a történelem részesére fókuszált. A témamegjelölés indokolható és indokolt: közös történelmünkben (s különösen annak felelősséghárító, sötét színekben előadott hazai változatában) az egyéni narratívákban több a bizalmunk, mint a politikai újraszerkesztésekben. Maga a személy pedig, anélkül, hogy átírná élettörténetét, könnyedén válhat mondjuk áldozatból tettessé. A pályázati formából adódóan, szisztematikus kurátori munka híján a kiállított munkák közül kevésre jellemző a gondolati feszesség. Egyszeri szép ötletként Regős Benedek olyan helyeket fotózott le, amelyeket Petőfi RANDOM - 13 23