Fővárosi Közlöny, 1947 (58. évfolyam, 28-55. szám)

1947-12-31 / 55. szám

még nem tartunk ott, hogy a plenáris ülések keretében vitassuk meg az ügyet. Még hosszú és igen alapos pedagógus, tanári és egyéb más szempontok szerinti kísérletnek lesz ez az eredménye és majd akkor térünk erre a kérdésre vissza. Ami egyrészt a tanárok és a tanítók anyagi helyzetét, másrészt pedig ami a nyugdíjasok helyzetét illeti, teljes­séggel osztjuk a Szociáldemokrata Párt véleményét; nem azért, mert az ő véleménye ebben a kérdésben az egyetlen, amely irányt szabna, hanem azért, mert ebben a pillanatban ez a helyes és észszerű. Ha ezt bárki mondaná, akkor is helyesnek tartanák és ebben a kérdésben a legnagyobb energiával támogatni is fogjuk, — függetlenül mindenféle más differenciától. A másik dolog, amit hiányosnak tartok a költségvetés­ben és amit kihagytak belőle, — sajnos, anyagi okokból — ez a szülők munkaközösségének a kérdése. (Helyeslés.) A szülőket is nevelni kell. A szülőknek is meg kell kapniuk azokat az új szempontokat, amelyek nem fogják odavinni a fiatalokat, hogy csavargókká és — mit tudom én — 25 éves akasztófavirágokká nőjenek. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha a szülők meg lesznek győzve és ráneveltetnek azokra az elvekre, amelyeket eddig a gondokban, a hajszák­ban még soha nem volt szerencséjük és alkalmuk meg­tanulhatni. De ha erre a célra nem áldozunk, nem adunk, akkor kérdem, vájjon helyesen járunk-e el? A magam részéről azt a javaslatot fogom majd az elkövetkező közgyűlésen előterjeszteni, hogy ezt a kérdést a jövőre vonatkozólag anyagilag is alaposabban támasszuk alá, hogy ne legyen meggátolva az ügyosztálynak az erre vonatkozó értékes munkája és végre meglegyen a kontaktus az iskola, a nevelés és a szülők között, amely eddig nem volt meg. (Helyeslés.) Ne az legyen, hogy a szülő, a tanuló, az iskola és a tanár ellenségekké váljanak azért, mert nincsenek m­eg közöttük azok a szervek, amelyek a megértést, a fejlődő lélek gondolatkörének a kitágítását és meggyőződését szol­gálják. Ha ez meglesz, akkor sokkal eredményesebb és hasznosabb lesz az a nevelés, amelyet majd adni tudunk. (Úgy van ! Úgy van !) A következő kérdés, amellyel foglalkoznunk kell, a XI. ügyosztálynak a kérdése. Az erre az ügyosztályra vonat­kozó felfogásunkat már a pénzügyi szakbizottságban elmon­dottuk és a közgyűlésen csak egészen vázlatosan ismer­tetjük. Azt a kultúrpolitikát, amely Budapestnek abból az előnyös helyzetéből folyik, hogy az ország fővárosa, helyes­nek tartjuk. Amit könyvtári, múzeumi, képzőművészeti, zenei és egyéb kulturális missziós vonalon végez, helyes­lésünkkel találkozik. Egy és más helyen azonban vannak kritikai álláspontjaink. Ilyen például a színházak ügye. Abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy Pakots György bizottsági tagtársam után beszélhetek, aki a magyar szerzők mellőzését tette szóvá. Én nem vagyok író. Ő író, legalább is újságíró, aki szintén írónak számít. (Derültség.) Bizonyos szempontból tehát publicisztikai és propaganda szempont­ból kell propagálnia e kérdést. Mi azonban csak kritikai szempontból nézzük és a következőket jegyezzük meg. Közbevetőleg még meg­említem, hogy ezeknek a daraboknak a kritikáját mindig olyan lapokból olvasom, amelyekről tudom, hogy az ellen­kezőjét fogják írni. Tehát a kritika vonalán is bizonyos káosz van. Nem támadásként mondom, de megállapíthatom, hogy a kritika sem olyan, amely a közönség művészi szín­vonalát emelné. Felvetődik a kérdés, honnan jutottunk ebbe a vál­ságba? Onnan, hogy hosszú esztendőkön, sőt azt is mond­hatom, hogy hét évtizeden keresztül úgy nevelték a főváros közönségét, hogy ilyen kultúrigényei vannak. Művészi vonalon fércmunkákat,­­ Cigánybárókat és más selejtes darabokat — adtak elő és hosszú évtizedeken át ezekkel mételyezték meg. Ha a főváros közönségét már évtizedek­kel ezelőtt úgy nevelték volna, hogy a magyar sorskérdések , a munkásproblémák, az egyke kérdése és más olya­­ pro­blémák felé irányították volna, amelyek népünknek a bajai és kérdései, ma nem az lenne a helyzet, hogy az ilyen kérdésekkel foglalkozó darabok látogatók híján vannak, azért, mert közönségünket az ilyen problémákkal foglal­kozó komoly darabok nem érdeklik. Lehet, hogy ennek a háború az oka ; az is lehet, hogy az emberek szórakozni és felejteni vágynak, a szórakozás, a felejteni vágyás azonban nem azt jelenti, hogy a daraboknak nem lehet mértéket szabni. Amikor nevelésről beszélünk és új világot prédi­kálunk, felmerül a kérdés : nem kell-e önmagunkba száll­nunk és főként az irodalom, a színház és a művészetek vonalán az igazi magyar problémák felé fordulunk? Nem azok a magyar darabok járták be a külföldet, amelyeket magyaroknak elismerünk, hanem azok, amelyek a nagy­város posványát mutatják be, amelyek a selejtes férc­munkák számát szaporították és amelyek gyilkosokat és szenvelgő nőket neveltek a társadalomnak. Tisztelt Közgyűlés! Lehet, hogy mondanivalóimat kissé indulatosan adtam elő, bár szenvedélyesebben is elő lehetett volna adnom, mert mi fel vagyunk háborodva ezek­kel a kérdésekkel kapcsolatban. Lehetett volna sokkal nagyobb tudományos pózzal és sokkal nagyobb képpel is elmondani (Derültség.), mi azonban csak úgy tudjuk elmondani problémáinkat, ahogyan a szívünkből és a lelkünkből előtörnek. Mi ebben a tekintetben is a valóságot igyekezünk meglátni. Egy további probléma, amelyről beszélnem kell, a fizetések ügye,­­ amelyről már az általános vitában is beszéltem. Itt nem részletezek és nem indokolok, hanem benyújtok egy indítványt, amelynek címe : Indítvány az illetmények ügyében. Szövege a következő (Olvassa) : Utasítsa a közgyűlés a polgármester urat, hogy a fővárosnál alkalmazásban levő, de nem státus szerinti fizetést élvező összes alkalmazottak szerződéseit haladék­talanul vizsgáltassa felül és a fizetések arányosítása érde­kében tegye meg a szükséges intézkedéseket. Úgy gondolom, hogy nem kell indokolnom és részle­teznem ezt az indítványt. Mi csak ott értelmezzük módosít­hatónak ezt a kérdést, ahol lehet. Van ugyanis egy része, ahol nem lehet, ezzel tisztában vagyunk , de azt is tudjuk, hogy van ennek a kérdésnek egy része, ahol ezt minden körülmények között máskép is meg lehet oldani. A következő kérdés, amellyel foglalkozni kívánok, a centennáriumi év kérdése. Mi is helytelenítjük, hogy a fővárosnak úgyszólván egyetlen fillérje sincsen felvéve az ezzel kapcsolatos költségvetésben. A magunk részéről kérjük és követeljük, hogy legyen a fővárosnak gondja ezekre a kérdésekre és: Javaslatot nyújtunk be, amely az 1848—49-es esemé­nyekkel, személyekkel kapcsolatos emlékművek, szobrok, Petőfi-ház, stb. helyreállítását célozza. Kérjük, hogy a közgyűlés ezt az indítványt tárgyalja le és az illetékesek tegyék meg a megvalósítás érdekében a szükséges intézkedéseket. Elnök: (csenget) A bizottsági tag úr beszédideje lejárt. Matizs Lajos: Öt perc meghosszabbítást kérek. (Fel­kiáltások : Nem lehet!) Elnök: Javasolom, hogy kivételesen méltóztassék hozzájárulni, miután ennél a csoportnál valamennyi párt szónoka időbeli korlátozás nélkül beszélhetett. Méltány­talan volna tehát, ha a közgyűlés a Paraszt Párt szónokának ezt a lehetőséget nem adná meg. (Helyeslés.) Matizs Lajos : Rá kell térnem a Fővárosi Könyvtár ügyére. A főváros könyvtárpolitikája nagyjából helyes, de hibákat találunk egyrészt a könyvtárak elhelyezését illetőleg, másrészt a könyvtár beszerzési politikája tekintetében. Szeretnék, ha a külterületeket fokozottabb mértékben látnák el könyvekkel. Értem elsősorban Budát és az Angyalföldet. Azt is meg kell állapítani, hogy Józsefvárosnak és az egész Ferencvárosnak úgyszólván nincsen fővárosi könyvtára. Amikor ezt megállapítom, nem gondolok a VIII. kerületben levő központi könyvtárra,­­ azonban a Ferencvárosban nincsen olyan könyvtár, amelyet komoly könyvtárnak lehetne mondani. Ezzel kapcsolatban szóvá kell tennem egy életbevágó kérdésünket: az egyetemi hallgatók és a Fővárosi Könyvtár kapcsolatát. Szeretnők, ha a Fővárosi Könyvtár fokozottabb mértékben szerezne be egyetemi tankönyveket, hogy az egyetemi hallgatók ne legyenek kénytelenek órákat, sőt napokat várni, amíg egymás kezéből úgyszólván elkapkod­ják a könyveket, ne legyenek kénytelenek szinte közel­harcot folytatni egy-egy tankönyvért. A kultúrát egészen magas fokon tanulókon is lehet ugyanis segíteni azzal, hogy a tudósnak, a pedagógusnak, vagy az egyetemi hallgatónak megadjuk a továbbképzés lehetőségét azáltal, hogy minden­napi leckéhez szükséges könyveket rendelkezésükre bocsát­juk. Jól tudjuk, hogy az az összeg, amely tudományos könyvek beszerzését van hivatva előmozdítani, kevés, szeretnők azonban, ha még ebből az összegből is fordí­tanának összegeket az egyetemi hallgatók tankönyveinek

Next