Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-20 / 15. szám

X — — BÁBEL ÉS NINIVE. A mult század végével 1790-ben két, Magyar­­ország ellen intézett összefüggő röpirat jelent meg Németországban német nyelven, melyek egyikének címe „Bábel“, a másiké „Ninive“. Szerző („az „Ungarns Banderien“ című zagyva­léknak is írója) e két röpiratban a magyar nemzetet oly rosznak és durvának s oly vad és durva hangón ecseteli, hogy az ember azt hinné, vagy e nemzet, vagy pedig e röpiratok szerzője csak ép akkor vető­dött ide valahonnét Kamcsatkából. — Szól ő a ma­gyar nemzeti szokásokról, öltönyről is s e tekintet­ben a magyar nők iránt udvarias óhajtván lenni, ne­vükben fölszólal s tiltakozik e barbárságok ellen, vélvén, hogy nagy szolgálatot tesz nekik ezáltal. E röpiratok kora már nem a mienk; rég átment az a történelem birtokába s igy teljes elfogulatlan­sággal, historicum gyanánt kérem tekinteni a belőlök közlendő kivonatot, mely ama korra — s egyebekre is — nem épen érdektelen világot vet. Nem nagy hatást gyakoroltak e röpiratok ak­korában sem, tanúsítja ezt ama példány, mely előt­tem fekszik s melynek végsora alá az én istenben boldogult nagyatyám — ki, mellesleg mondva, nem valami eleganter beszélt németül — valódi bárány­türelemmel e laconicus, de köteteknél többet mondó cáfolatot írta trónnal: Von was man schreibt, m­usz man können! Miután szerző a magyarokat mintegy tíz lapon át iszonyatosan korholja azon vakmerőségért, hogy ők hazájukban a legjobb hivatalokat nem adják kül­földieknek, hanem maguknak tartják — imigyen szól tovább: „Durva szokásokat, fésületlen hajat, boglyas bajuszt, dohányfüstöt s széles kardot sehol sem te­kintenek a nemesség kitüntető jelének, csupán Ma­gyarországban. A tudatlanság sehol sem emeli oly magasra zsíros állát, mint a durva magyar közne­mességé, mely az ő pusztáján sertéseket hizlal.“ A­kik közöttük józan észszel bírnak, magg­uk is elismerik, hogy a miveltség, finom izlés, sze­­debb szokások, a tudományok iránti hajlam, mivelt nevelés, élénk ipar, haladó kereskedelem, a szép művészetek emelkedése s effélék, miket Ma­gyarországban találunk, hogy mindez a németek műve.“ „A magyarok most — írja a 45. lapon — a né­met puhult­ságot meg nem fogható hazafias buzgalom­mal vetik el maguktól. S ezt a kabáton kezdték (a ka­bát szóhoz okvetlen ékcet kellett mondani s igy ke­letkezett e szellemdus, bár akkor is már kissé ste­reotyp megjegyés, mert Magyarországban a kabátot egyátalán többre szokás becsülni az embernél.“ „Hazai nyelvükön szeretnének ugyan beszélni, de roszul, vagy épen sehogy se tudják s igy addig mindenesetre a német nyelven kell maradniok, míg a magukét majd megtanulják.“ „Bajuszt­ növesztenek most hazafias orruk alatt (patriotische Nasen). * „Már ezentúl majd nem látunk náluk damaszt székeket s pamlagokat. A díszítményeket majd leté­pik falaikról. A nagy kristály tükör helyébe majd Attila és és Rákócy képét akasztják. A kirakott szo­bapadlót majd fölszedik s ezentúl a meztelen földön laknak, mint apáik a hunok (egy más munkában meg azt vitatja, hogy a magyarok a hunokkal még annyi rokonságban sem állnak, mint tűz a vízzel). A városokban levő szép és kényelmes palotáikat majd ott­­hagyják s a sivatagon vagy valamely he­gyen rablóvárat építenek, vagy patriarchális agyag kunyhót, ötnyi mélységben a föld alatt. Szép idegen étedényeiket összetörik s fáról és fahéjról esznek. Abroszaikat összevagdalják s gabnás zsákokat varr­nak belőlük; asztalkendő helyett pedig a nemes majd durva ingét hozza ki a hazafias nadrágból. Inasaik, szakácsaik, futáraik, vadászaik és komornyikaik majd szántanak és gyűjtenek s a kondás fogja az asztalt teriteni s az asztalnok hivatalát ellátni. (Az ember eddig azt hitte volna, valami de genere Tuhutum et Lehel-féle ázsiai hősökről beszél s egyszerre ime ki­sül, hogy szakácsaik, vadászaik és komornyikaik vannak). „Ha eddig a német ruhát mind levetették — folytatja — s c­­supán nemzeti mentét akarnak viselni, ha a német n­yelvet száműzik, mely különben az ország két­harmadában uralkodó nyelv volt, ha bajuszaikat megnövesztik, ha hosz­­szu és nehéz Rákócy-kardokat (?) cepelnek maguk után, míg eddig csak kicsiny és csinos gyiklosöcs­­kéket („Degleins“) csatoltak derekukra, ha a szoká­sos sétapálcát b o z o g a­n­nal cserélik, ha ezt mind teszik stb. stb. „Nevetséges dolog ama hazafiakat, kik eddig hímzett német ruhában, a legújabb bécsi divat sze­rint felcicomázva jártak, most bajuszosan, nemzeti mentében s széles pallossal látni, a mint nyitott né­met phaetonban, német lovakkal s német ruhába öl­töztetett kocsisokkal az utcán végig hajtatnak. Ha­jukat jobb volna nemzeti szalonnával kenniök, sem­mint csak egy szemecske hajport is ráhinteniük.“ „Nejeiket nemzeti nőkké alakítják át az által,­­ hogy fekete főkötőcskét tesznek a fejükre, de a fran­cia arcpirosítót nem törülik le orcájukról. „Magyarország nemes és okos szépei nem veen­­dik majd rosz néven, hogy itt élénken ecseteljük ama badarságokat, melyeket némely szédelgő hazafi minden áron rájuk akar tukmálni. Tudja s a legmé­lyebb nagyrabecsüléssel ismeri el Németországban mindenki, hogy Magyarországban a szép nem —( itt­­ott egy elcsábított kis nőnemű rajongót kivéve*) — a fő c­inkos hazafiak kalandosságaiban leg­­kevésbbé sem vesz részt, sőt inkább némán fáj­lalja, hogy jó hazáját ily kalandosságok romba dön­tik s majd az egész világ előtt nevetség tárgyává teszik.“ „ Azt is tudja Némethonban mindenki, mennyire dísztelen dolognak tartják Magyarhon okos szépei, hogy férjeik fekete főkötök, sőt banderista mentők által akarnak beléjük hazafiságot erőszakolni — s mennyire érzik ama megaláztatást, hogy idétlen já­ték s ruha által teszik majmokká, mint a bajusztalan gyermekeket.“ S most szíves olvasónem jön a te tiszteletreméltó nagyanyád, illetőleg dédanyád monológja, melyet neki e műveit szerző ad szájába, hogy a te nagyatyád illetőleg dédatyád borzasztó műveletlensége ellen ünnepélyesen tiltakozzék. „A hazafiság — igy szólnak e szépek — nem a kabátban s még kevésbbé más nemzetek gyűlölésé­­ben fekszik. Némethon, Anglia, Olaszhon, Francia­­ország, Dánia, Svédhon, Olaszhon mind egy szabá­­sulag öltözködnek s ezen országok mindegyikének megvan saját hazafisága, saját szokásai, saját a­lk­ot­­mánya. Miért nem választják földjeink e világhírű nemzeteket s miért épen a törököket mintaképül? mert még a lengyelek is oly bölcsek, hogy inkább a többi nemzet módjára öltözködnek, semmint hogy kényelmetlen és költséges nemzeti ruhájukat meg­tartanák. „Minő jognál fogva — folytatják a nemes és okos szépek beszédjüket méltó buzgalommal — mi­nő jognál fogva merészkedhetik a nemzet egy-két kajfos előcsaposa annyira, hogy nekünk tör­vényt szabjon miképen öltözködjünk ? Azt csak nem parancsolhatják, hogy drága pénzen vett né­met ruháinkat az ő rajongásuknak áldozzuk s azon­nal eldobjuk. Megtérítik-e majd kárunkat ? Azt se higyyék azonban, hogy nekünk mindegy akár minő ru­hában járunk , akár egy Európából mindenkorra szám­űzött ősrégi nemzeti viselet nevetséges alakjában, akár pedig a föld egyéb polgárisult népeinek ízlése szerint.“ „Növeszszék meg ha tetszik e hazafiságos rajon­gók bajszaikat, járjanak fésületlen hajjal s tekintse­nek oly durván a világba, még Attila korának (!) nemeseinél is durvábban, csak azt ne higyék hogy e negélyzett vadságukkal majd tetszésünket s sziveinket elnyerik. De még kevésbbé véljék, hogy nekünk, kik durvaságot mivelt szokásoktól s pórias­­ságot (Pöbelhaftigkeit) finom ízléstől igen jól megtu­dunk különböztetni, hogy nekünk az ő hun (szegény hunok! . .) udvariasságukat minden áron utánoznunk kellene. Mi inkább arra törekszünk, hogy társalgá­sunk vonzó kelleme, németes ruházatunkon mutat­kozó ízlés és változatosság, holmi ügyesen kigondolt uj divat s ártatlan csecsebecse tegyen az okos férfiak szemében szeretetreméltókká s épen nem célunk azon örökké egyalaku és ingerre nem képes nemzeti viselet által az ízléssel nem bíró falusi nemesek ideig óráig tartó tetszését kivívni. Maradhatnak ők paraszt­jaik közt feleségeikkel s leányaikkal hivei az ősma­gyar piperének, mi ezt mindig csinos ritkaságnak s tükörnek tekintendjük, mely mutatja, miképen nem kell öltözködnünk, ha szépek és kellemesek akarunk lenni. — Mi szeretjük mindazt, a­mi új és tetszetős, és így soha se fogjuk megengedni, hogy valameny­­nyünket az egész országban csupa élő ősarck­épekké alakítsanak át, olyanokká, a minőket, mint érdekes régiségeket, ódon várakban s fegyvertárakban ki­váncsi utazók s szakértő búvárok kedvéért szoktak kiakasztani.“ (Minthogy pedig végén csattan az ostor, tehát szerző is itt ostorát hatalmas durrantásra emeli s azt durrantja ki, hogy Magyarország szépeinek e nyilat­kozat­ában — mely az ő fejéből került — több ész van, mint valamennyi országgyűlés valamennyi tör­vénycikkében). —­­*) Azokat érti itt­­, a kikről a történet igy szól (1790) : „Maguk a nők is, kiknek egy, az ország rendeihez intézett kérelmük (A magyar anyáknak az országgyűlésre egybegyült ország magyai s magyar atyák elébe terjesztett alázatos kérések) következtében a megjelenés megengedte­tett, nagy buzgalommal jártak el a gyűlésekre — a­kik pe­dig nem járhattak, hasonlóan éreztek — így tehát vala­mennyi a „nőnemű rajongók“ közé tartozott. •----------------| J­SP --bj 59 FŐVÁROSI HÍREK. '­ (A Sz.­István társulat naptárát) mely le volt foglalva, az illető helyek kiigazítása után kibocsá­totta a hatóság. (A Színházi Látcső) azt mondja hogy áprili­son túl is fenn fog maradni, de már többé nem a nem­zeti színház-igazgatóság hivatalos orgánumaképen, hanem mint hírmondó, ha t. i. a jelenlegi szerkesztő megnyeri a tulajdonjogot, így két magyar helyilap lesz a fővárosban, mert mint említek Molnár is ad ki egyet, úgy halljuk Országh Antal szerkesztése mel­lett. "­ (Egy író) interpellálja a P. Hírnökben a Nép­színház igazgatóságát, vajon azon 50 arany népszín­házi pályadíj, melynek határideje f. é. febr. 1-ével letelik, az absolut, vagy relatív legjobb műnek fog-e kiadatni ? (Filredy) a Nemzeti Színház kiérdemült je­les tagja, Pécsett vendégszerepel. Eddigelé föllépett a „Csikósban,“ „Varázshegedűben“ és „Rokkant hu­szár“-ban. S­ (Stégerről) hírlik, hogy vendégjátékai folyta­tását félbeszakasztotta volna, miután Bukarestben maga szándékozik directiót állítani. Előbb azonban a turini és darmstadti színházhoz szándékozik ven­dégszerepekre, jövő héten pedig a Nemzeti Színház­ban lép fel mint Bánk. ..* (Jósika) mint egy külföldről épen most érke­zett hazánkfiától értjük, Brüsselt szándékozik oda­hagyni és a belga fővárosban —tízéves lakhelyén—a brit csinos kétemeletű házát eladva, Drezdába köl­tözni. S (Kovács Mihály) jeles festőnk, ki jelenleg Szevillában van, közelebbről Afrikába, Marokkóba fog utazni, a mór műemlékek tanulmányozása vé­gett. (P. N.) 'S (Bethlen Gábornak) egy ifjúkori arcképe van Majthényi nevű egykorú festőtől, Fosztó Zsigmond tordamegyei birtokosnál. (Áldozatkész művészé) Kedvelt hegedűművész honfitársunk Reményi 100 ftot küldött Csiky Sándor kezeihez, az egri szűkölködök közötti kiosztás végett. Ezen 100 forint az őszön adott azon hangversenyek jövedelméből van fentartva, melyek a „Pesti Napló­“ nak be nem küldöttek vagy a közhatóságnak át nem szolgáltattak.­­ (Gr. Wartensleben Jolantha kisasszony) gyász­végzete közbeszéd tárgya a fővárosi körökben. A 20 éves, ritka bájú ifjú hölgy huzamos idő óta B­é­n­y­é­n mulatott Máriássy Béla házánál. Múlt csötörtökön reggel 10 órakor — csak a háziasszony volt honn — a lány magára zárta az ajtót és pisztolylyal meglőtte magát. Szüleihez intézett leveléből a sajnos öngyil­kosság okáról semmi világos tudomást nem lehet sze­rezni. Az ifjú nő még él, de megöléséhez semmi re­ménység nincs. "S (Lipotár), az erdélyi román értelmiség egyik ismeretes tagja Bécsben elhunyt.­­S (A gáztársulat) minden lapban szabadkozik az általa okozott váci-úti rettenetes explosio miatt és a hibát magáról el akarja disputálni. E szabadkozás ellen Muraty Szilárd, a felvetődött ház tulajdonosa nyilatkozatot közöl a P. Naplóban és többek közt azt mondja: „A hatóságilag elrendelt vizsgálat foly­tán már eddig is 12 tanú vallomása által be van bi­zonyítva, hogy a gáznak a boltba özönlését a meg­halt Habern M. bádogos mester a fellobbanás előtt 3 nappal bejelenté. E szerint az önök abbeli megjegy­zése : „minthogy a fellobbanások különböző módok­ból származhatnak“, csupán szabadkozás. A gáztár­saság ezt per útjára véli utasítni. Igen természetes, önöknek elég pénzük van a per folytathatására, de míg ez bevégződik, addig a sújtott illeték éhen is meghalhatnak. A gázigazgatóságnak a fellobbanás után azonnal a szerencsétlenség helyére kellett volna sietni, hogy — mint más iparvállalatok elöljárósága hasonló esetekben szokott — a szerencsétleneket pénzzel és egyéb szerekkel segítse és az özvegyeket, árvákat felhívás nélkül gondja alá vegye.“ stb. — kik a közönségtől oly roppant jövedelmet húznak, ily keveset gondolnak az emberélettel és családok boldogságával!... (A magyar bor) terjed a világ öt részébe. Az „Arad“ írja: A boldogult K­o­r­n­i­s Károly braziliai törekvése borterjesztésünk ügyében nem marad si­keretlen ; már azelőtt több borküldemény ment innen e tengerentúli országba, most Kornis József r. kath. plébános ismét kapott onnan megrendelést 40 akó bor küldésére. 'S (A pesti álarcos-bálok), érdek és kedély te­kintetében nem versenyezhetnek a bécsiekkel. A Theater an der Wienben tartott álarcos-vigalom jele­netei közöl kiemeli a Morgen Post tudósítója azt, mi­dőn Offenbach, a híres zeneszerző egy páholyban Gallmayer kisasszonynyal con amore champagnerez­­­getett. Hát okosan, úgy is: Egy kis szerelem, egy kis bor *— Sok nagyravágyás, — végre por! Ezt mondja gr. Teleki Ferenc.■­­

Next