Fővárosi Lapok, 1864. február (1. évfolyam, 26-48. szám)
1864-02-21 / 42. szám
Már hajnalban a város egészen szokatlan tekintetet nyert. Minden ablakból élénkszínű, többször aranynyal s ezüsttel átszőtt szőnyegek függöttek. A tornyok, házak fedeleiről magyar veres, zöld, fehér és erdélyi , kék, sárga, zászlók nyúltak ki. Mindenki vasárnapi öltözetet vett magára, s még a külvárosi nép is, a lehető tisztán és ékesen jelent meg. Itt-ott csoportozatokat lehetett látni, hol az emberek élénk hangon s heves kézmozdulatok közt társalogtak, a fejedelem diadalait sorolták elő, mondtak igazat, hazudtak is olykor szédítő nagyokat, nevettek, kiabáltak, tolakodtak, — szóval akit valami csendes szászvárosból egy zsinegen a kolosvári főtérre leeresztettek volna , tökéletesen hinné hogy ez egész nép forró lázban van. Mindazok, kik a múlt nap esti óráiban megérkeztek, már jókor reggel összegyűltek, s teljes, fényes díszöltözetekben rendezték el a menetet, mely a fejedelem elfogadására vola indulandó. Mintegy két óra lehetett délután, mikor a kolozsváriak — a szájról szájra kelt hírt meghallották, hogy a fejedelem érkezik. Valóban még nem volt teljesen három óra, midőn a hosszú Külső-Monostor utcán, melyet a nép egészen ellepett, a zászlókat lehetett megpillantani, s a harsonák első riadásait hallani. Egy fehér farkasbőr kacagányos lovas csapat tetőtől talpig vörösbe öltözve nyitotta meg a menetet, mely csak igen lassan, s az úgynevezett rendcsinálók kiabálásai s ütlegei által nyílt résen — haladhatott. E csapat mind egyenlő szénfekete lovakon ült, a vezér és a tisztek fényesen szerszámozott, és cafrangozott lovakon s maguk is csillogva a dús arany készülettől. Ezek után, kik mintegy 10—12 zászlót lobogtattak, jött a harsonás csapat, naptól barnult, majdnem fekete sihederek — köztük sok cigány — csinos szürke lovakon, s szeszélyes törökös öltözetben s patyolat török kontyokkal fejükön, miként akkor a turbánt nevezték. A fejedelem a város végén ült lóra. Hófehér méné, állítólag a török császár ajándéka, valódi tünemény volt a lovak közt. Szép a tökélyig, s emellett erős, ideges, délceg — majdnem elborítva arany és vörös cafrangokkal. A fejedelmet azok, kik őt csak pár évvel ezelőtt látták, halványnak s kissé összeesettnek találták, de mindamellett gyönyörűség volt e szép ódon alakot lovon látni. Miért töltenénk el lapokat a fény leírásával, mely itt terjedett! — Azért mindenki képzelődő tehetségére bízván a fejedelem után jövő nemesi bandériumot, s az egyes urak fogatait magának oly szépen kirajzolni, mint csak kénye kedve tartja — térjünk vissza Bocskai fejedelemhez. A fejedelem arcképe egyike a legismeretesebbnek a hazában. Erdély kiválólag három fejedelmére volt büszke : Bocskaira, Bethlen Gáborra, s II. Rákóci Ferencre. Kevés régi magyar ház van Erdélyben, hol Bocskai Istvánnak képét fel ne lehetne találni. A hajdú városokban, számos gyűjteményekben s egyes képcsarnokokban ott van, mint azok egyike, kiket az utókor feledni nem tud, de nem is akar. Ezért leírásunk is rövid teend, hogy ezen episod után visszatérhessünk eseményeinkhez, melyek nem egy személyt, talán meglepetést hordanak méhükben. (Folyt, köv.) A SZÍNPAD ERKÖLCSI SZEMPONTBÓL. Sehitt er után. (Vége.) Most, midőn meg kell halni, elhagyja a szorongatott Moort hűtlen álbölcsésze. Az örökkévalóság halottat küld el, hogy titkokat fedezzen fel, amelyeket élő nem tudhat, és a biztos gonosztevő elveszti utolsó menhelyét, mert még a sirok is fecsegnek ! De nem elég az, hogy a színpad megismertet az emberiség sorsváltozásaival, hanem megtanít arra is, hogy a szerencsétlen iránt igazságosabbak legyünk, s felette elnézőbben ítéljünk. Csak midőn szerencsétlenségének mélységét megismertük, mondhatjuk ki felette ítéletünket. — Nincs meggyalázóbb bűn, mint a tolvajság bűne, de nem vegyítünk-e mind egy-egy szánalomkönyet kárhoztató ítéletünk közé, ha azon borzasztó helyzetet elképzeljük, amelyben azt Ruhberg Eduard elkövette? Az öngyilkosságot általánosan utáljuk mint bűnt, de midőn Marianna egy dühöngő atya fenyegetéseitől, a szerelemtől, s a borzasztó zárdafalak képzeletétől ostromoltatva a mérget megiszsza, vajon ki lesz közölünk az első, aki egy átkozott elv szánalomra méltó véráldozata felett pálcát törend? Az emberiség és türelem kezdenek korunk uralkodó szellemévé válni, sugaraik már a törvényhozási termekig, de még tovább, fejedelmeink szívéig elhatottak. Mily nagy része van ezen isteni műben színpadunknak ? Nem a színpad-e az, ami az embert az emberrel megismertette s azon titkos gépezetet, amely szerint cselekszik, felfedezte ? Az emberiség egy igen jelentékeny osztályának igen sok oka van, hogy a színpad iránt háladatosabb legyen mint a többiek. Csak itt hallják a világ nagyjai, — amit soha vagy igen ritkán hallanak, — igazságot, s amit soha, vagy igen ritkán látnak, itt láthatnak — embert. Amily nagy, és sokféle a jobb színpad érdeme az erkölcsi művelődés körül, nem kevesebb érdem illeti azt meg az ész teljes felvilágosítását illetőleg. Csakis ezen magasabb légkörben használhatja azt fel egészen a szellemdús fő, s a tüzes hazafi. Egy tekintetet vet az emberiségre, összehasonlítja a népeket népekkel, a századokat századokkal, és látja, hogy mily rabszolgailag teng a nép nagyobb része a vélemény és előítélet azon bilincsein, amelyek boldogulásának örökké ellene működnek, hogy az igazság tisztább sugarai csak kevés, egyes főket világosítanak meg, akik ezen kis nyereséget talán egész életük árán vásárolták meg! Mi által teheti a bölcs törvényhozó a nemzetet ezen világosság részesévé ? A színpad azon közös csatorna, amelybe a nép jobb, gondolkodó feléből a bölcseség világossága leszivárog, s innen gyengébb sugarakban az egész társadalomban elterül. Innen helyesebb fogalmak, tisztább elvek s szeplőtlenebb érzelmek folynak a nép minden erén keresztül, a vadság és sötét babona köde eloszlik s az éj kitér a győzedelmes világosság előtt. A jobb színpad ezen sokféle s dicső eredményei közöl csak kettőt akarunk kiemelni. Mily általánossá lett csak néhány év alatt a vallásfelekezetek kölcsönös türelme! Még mielőtt a zsidó Náthán és a saracén Saadin megszégyenítettek bennünket, midőn azon isteni tant hirdették, hogy az istenbeni megnyugvás az istenrőli hibás véleményünktől épen nem függ; — még mielőtt második József a jámbor gyűlölet hydráját legyőzte, — már a színpad emberiséget és szelídséget plántált szivünkbe, a pogány papdüh utálatos képei a vallási gyűlölséget kerülni tanították, s ezen borzasztó tükör előtt mossa le a kereszténység is saját foltjait. Épen oly jó eredménynyel lehetne a színpadról a nevelés tévedéseit is megtámadni, még várhatjuk azt a darabot, amely ezen nevezetes tárgyat fel fogja dolgozni. Az államra nézve, következéseinél fogva nincs oly fontos ügy, mint ez, s mégis, egy sincs annyira elhanyagolva s oly korlátlanul a polgár könnyelműségére s tévelygésére bízva, mint épen ez. Csak a színpad állíthatná az elhanyagolt nevelés szerencsétlen áldozatait megindító s megrázó képekben élő, itt tanulhatnának apáink önfejű elvekről lemondani, s anyáink észszerűbben szeretni. Hamis fogalmak a nevelő legjobb szivét is tévútra vezetik, de mennyivel roszabb, ha módszerükkel dicsekesznek s a gyenge csemetét intézetekben s melegházakban rendszeresen tönkre teszik. Nem kevésbbé lehetne, ha az állam fejei és gyámjai értenék, a színpadról a nemzetnek az uralkodó és kormány feletti nézeteit jó irányban vezetni. Itt a törvényhozó hatalom idegen jelvények mi által szólna az alattvalóhoz, felelne parancsaira, még mielőtt azok fennhangon nyilatkozhatnának, s megvesztegetné kétkedésvágyát, anélkül, hogy az azt észrevenné. Még az ipar s az ész találmányai is tért foglalhatnának a színpadon, ha a költők érdemesnek tartanák hazafiak is lenni, s az állam leereszkednék, hogy őket meghallgassa. Nem mellőzhetem itt el azon befolyást, amelyet egy jó állandó színpad a nemzeti közszellemre gyakorolhatna. Valamely nép nemzeti közszellemének nevezem én annak véleményei és hajlamai hasonlóságát és öszhangzását oly tárgyak felett, amelyekről más nemzet egészen másképen gondolkodik, másképen érez. Csak a szinpad eszközölheti ezen öszhang-, zatot nagyobb mértékben, mivel az emberi tudás egész mezejét bejárja, az élet minden helyzetét kimeríti s a szív minden rejtekébe bevilágít; mivel minden állapotot és osztályt egyesít magában s mind az észhez, mind a szívhez nyílt útja van. Ha minden darabunkban egy fővonás uralkodnék, ha költőink maguk között megegyeznének, s e célra erős szövetséget kötnének, ha munkáikat szigorú megválasztás vezetné, s ecsetjüket csak népies tárgyaknak szentelnék, egy szóval, ha megérnék, hogy nemzeti színpadunk lenne, akkor mi is nemzet lennénk.• Mi kapcsolta Görögországot annyira egymáshoz ? Mi vonta a népet oly ellenállatlanul színházába ? Semmi más, mint a darabok hazai tartalma, a görög szellem, az államnak, mindent legyőző érdeke, amely azokból lehet. Még egy érdeme van a színpadnak, oly érdeme, amelyet most annyival inkább számba veszek, mivel azt sejtem, hogy perét, melyet üldözőivel folytatott, már megnyerte. Amit eddig megkísértettünk bebizonyítani, hogy az erkölcsre és felvilágosodásra jelentékeny befolyása van, kétségtelen volt, hogy a fényűzés minden találmányai, s a társadalom minden társas mulatságokra szánt intézményei felett előnye van, azt ellenei is bevallották. De amit ez érdemben tesz, az több, mint közönségesen hinni szoktuk. Az emberi természet nem tűri el, hogy szakadatlanul a foglalkozás színpadára legyen feszítve, az érzékek ingere a folytonos kielégíttetés által elhal. Az ember állati élvektől megterhelve ,a hosszú erőlködésben elfáradva, a tevékenység utáni örök ösztöntől kínoztatva, jobb, választékosabb élvezet után vágyakodik, vagy zabolátlanul oly vad szórakozásokba rohan, a melyek vesztét siettetik, s a társadalom nyugalmát zavarják. Babusi gyönyörök, megrontó játékok s más ezer féle őrültség, a melyet a hivalkodás felkutat, elkerülhetlenek, ha a törvényhozó a nép ezen hajlamának irányt adni nem tud. A foglalkozások embere azon veszélyben van, hogy az államnak nagylelkűen feláldozott életéért boldogtalan lépkórral lakói, a tudós tompa pedánssá, és a pórnép állattá aljasul. A színpad oly intézet, ahol az élvezet tanulással, a nyugalom erőfeszítéssel, az időtöltés művelődéssel párosul, ahol a lélek egyik tehetsége sem feszittetik túl a másik kárával s semmit nem élvezünk az egésznek rovására. Ha bú rágódik szivünkön, ha magános óráinkat megmérgezi a zavaros kedély, ha megutáljuk a világot s foglalkozásainkat, ha ezer féle teher nyomja lelkünket, és fogékonyságunk a hivatalos foglalkozások között eltompulással fenyeget, akkor, elfoglal bennünket a szinpad s ezen művészi világban elálmodjuk a valódit, ismét visszaadjuk magunknak magunkat, érzékenységünk felébred, üdvös szenvedélyek megrázzák szunyadó természetünket s vérünket élénkebb keringésbe hozzák. A szerencsétlen itt más búja felett,kisírja a magáét is. A szerencsés józanná lesz, s az elbizakodott óvakodóvá. Az érzékenykedő, elpuhult itt férfiúvá erősödik, a durva félember itt először kezd érezni. És végre mily diadal a természetnek az oly gyakran földre tiport, s oly gyakran feltámadó természetnek, midőn minden körű, égalja, állapotú emberek, a mesterkéltség és divat minden bilincseit lerázva, magukat a sors minden sajtolása alól kiszakasztva, egy mindent összefűző rokonszenv által testvéresülve, ismét egy nemmé olvadva, magukat, és a világot elfelejtik, s eredetükhöz közelednek! Minden egyes élvezi az egésznek elragadtatását, a mely száz meg száz szemből erőteljesebben s szebben sugárzik hozzá vissza, s mindenkinek szive csak egy érzelemnek, egy vágynak ad helyt; — és ez: ember lenni! TORKOS ISTVÁN: 166