Fővárosi Lapok, 1864. február (1. évfolyam, 26-48. szám)

1864-02-25 / 45. szám

­ 45-ik sz. Csütörtökön febr. 25. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 17. sz. Első évfolyam 1864. Előfizetési dij: Félárre......................8 frt. Negyedévre ... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­­nkrit képekkel. FŐVÁROSI LAPOK Szerkesztői iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám, 1-ső emelet. Hirdetési dij: Hasábos petitsor . . 4 kr Bélyegdíj minden ig­tatáskor . . . 30 ki . IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. A MÚZSÁK KEDVENCE. Azt mondják boldog az, Kinek már bölcsőjét A múzsa ringatá, S szemét a fénynek és Ajkát a dalnak egy Varázszsal megnyitá. Szeliden ráhajolt S gyöngéden ráfödé Selyemlágy fátyolát, Hogy majd az életet Kegyeltje, kisdede Ezen tekintse át. S az évek mennek és A szép kis gyermeket Bámulja mindenik, Mert hisz ajkán, szemén A múzsa csóknyomát Igézve ott lelik. És a gyermek-leány Örömmel vándorol A szép zöld berken át. A szív gyorsan dobog, Fény, dal, sejtet vele Egy boldogabb hazát. S számára egy napon A forráshoz közel Az illatos csalit, Egy örvényt titkosan Nem sejtve senkitől Az árnyba rejtve nyit. És e kis út-szalag Kanyargva fölfelé A tó felett megy el, S elhagyva bérceket Virágok közt viszen A magas égbe fel. S az ifjú lányka most Gyakorta felsiet Az égbe s ott mulat. A múzsák, istenek, Mosolygnak hogyha jő És kincset osztanak. És azt mondják neki: „ Oh ! édes gyermekünk. Ez ég itten tied, Amig megőrized Érzésben gazdagon Fogékony kis szived. „De hogyha egykoron Meghűlne szived és Elveszne szent hited, Ne jöjj többé ide Nem volna úgysem itt Neked többé helyed“. S a lányka szent hitét És tulgazdag szivét Még gyakran felvivé, Mindennek úgy örült Minden jót hitt, remélt S a roszat nem hívé. De ah ! az élet azt, Mit nem hitt, elhozá, A­bu, megérkezett A lány, miként szokott Megint az égbe ment Ott sírt — a bu felett! S ottan vigasztalok Letörték könyeit S nem fájt, már bánata S mi fájt az jólesett Miként ha ejt sebet Egy kedves kéz nyila. De ah ! az élet ezt Az édes bánatot Meg nem elégelé, Hab habra tornyosult S az orditó vihar Úgy jött a lány felé. S a lánysziv — összetört E gyönge kis naszád A nagy hullámokon. Nem lelte már hitét Sem régi érzetét A fölbőszült habon. S elmondni végzetét Indult az égbe fel, De ah ! ezt nem lelé — A jól ismert utat A felnőtt zöld bozót Egészen elfödé. Bolyongott — hasztalan! Majd ismét visszatért A földhez csendesen — De most ez eltöké „Eredj az égbe fel Én hozzám hüteten“ — De ám e jó öreg Nem láthat bánatot, Megszánta végre őt, Tavasz s virág alá Keblébe zárta el A néma szenvedőt! — Oh ! nem nem boldog az, Kinek már bölcsejét A múzsa ringatá, S szemét a fénynek és Ajkát a dalnak egy Varázszsal megnyitá! . . . FLÓRA A MI KÉSIK, NEM MÚ­LIK. Regény. —­JÓSIKA MIKLÓSTÓL. (Folytatás.) Később az Erdélyiek nagyon is észrevették beteges színét, lefeszült arcát —koronkénti elakadá­sát szavának, s nem csoda ha valami setét gyanú szülta meg őket. Soha roszabb időben e hanyatlás nem jöhetett volna. A fejedelem a dicsőség és siker tetőpontján állt, — igaz hogy emberien szólva, mert a napok egymást követik,, de nem hasonlítnak egymáshoz. Mindazáltal, az eddig aratott előnyök, a legszebb jö­vő előjóslatául szolgáltak. De a sors másként intézkedett, s talán a fejede­lem maga sem sejtette, minő közel áll végéhez. Ritka ember volt ez, s nekünk jól esik ezt ki­mondhatni. Nem tartunk ugyan azokkal, kik főleg oly re­gényben, mely kort és életet fest, a nagyok és dicsők hibáit és gyöngeségeit szolgailag elboronálják, mert ez oly ámítás, mely mindig megboszulja magát; nagy gyengeségek, olykor bűnök és mulasztások eltitko­lása s elborongatása, főleg a nagy embereknek árt, kiknek nagysága, néha a nagy gyöngeségek fölött felmagasodik s a legszigorúbb birót kiengeszteli. De ne folytassuk, örüljünk, hogy Bocskairól mindig több jót, mint gyengeséget lehet mondanunk. Az anya. .. Ne feledjük, hogy mindazt, a mit felőbb elmon­­dunk, más szavakkal Monori Laci beszélte el öreg atyjának. Miként az ifjú a fejedelemnek mondá, egy meg­bízás állt előtte s azután fel akarta atyját keresni, ki­nek társaságában őt most látjuk. Laci csakugyan megindult a vigadó Kolozsvár­ról, még pedig azon a lovon, melyen jött.” Hajnalban kezdte meg útját, s jól terhelt lova, mely uj gazdájával hamar kibékült, könnyen vitte őt hátán, mintha soha más utat nem ismert volna. Délfele már messze-messze járt, s útja a mező­­ségen át vezette őt. Nem volt ez esetleg, hanem föltett szándék, mi­ként azt mindjárt látni fogjuk. Habár Basta s a hírhedt biztosok kormánya alatt a mezöségi oláhság nagy része a martalócokkal szövetkezett s habár a mezőségi árva faluk, talán ne­hány kastélyt kivéve, kevés oly kincset rejtettek, mely az említett rablóm­adarakat, e nagyrészt kopár de jó években igen termékeny vidékre csalta volna : a szegénység s elhagyottság itt is nagyban feltűnt. A merre Laci, e zöld halmok közt, melyeket erdő­szigetek borítottak, haladott, nagy részt üres fa­lakat talált. A földmivelőnép legnagyobb kincséből ki volt fosztva, mert a romboló seregek, baráttól ellenségtől elhajtották a marhákat, s a merre mentek, a vetése­ket összegázolták. Kevés volt akkor, mert az eke elé még az arány­lag gazdag szász földön is, az emberek magukat fog­ták be, nevezvén az ekét Basta szekerének, s föld­jeik nagy része vetetlen maradott. El lehetett a szegény országról mondani, hogy kamatok híján tőkéjéből költött. A vidék minden pusztulás dacára, sajátos ér­dekkel birt. Miként a rosz utak egy dombról le, a másikra felkanyarultak, s Laci csendesen ügetve, haladott, a a szép zöld gyep, mely itt hegyet , völgyet ellepett, s mely a nap­sugáriban bársony térítőhöz hasonlított, jól esett a szemnek, s azt megnyugtatta, mintha er­nyőt emeltek volna fölé. A ligetek és erdő­foltok, melyek e fa­szük vi­dékben, valódi kincset képviseltek, a völgy bölcső­jét, híg üvegükkel elborító számos tavak, melyekben ég és nap magukat visszatükrözték, — nehány, elha­gyott kastély s a füstös födelü faluk, melyekből egy­­egy keskeny, hegyes torony nyúlt föl, s az ünnepies csend, a nyomor e némasága, bus , de szomorúsá­gában megható benyomást gyakoroltak az ifjúra; ki úgy látszik nem előszört járt e földön, melyből para­dicsomot alkotna az ipar és szorgalom, ha minden­nek nem volna oly akadálya, melyet meg sem kell neveznünk. Egyszerre, egy magas halom tetejére jutott, hon­nan tág kilátás nyílt. Szemközt­­vele, igen távol még,­­ hosszú, kes­keny cserfa-erdő vonult el, valódi fekete szegély, hasonló valami óriási szemöldhöz zöld homlok alatt. Jobbra, balra, mennyire a szem látott, domb, dombra, halom halomra borult, hasonló a hánykódó tengerhez, melyből itt ott egy-egy fatömb mint any­­nyi árboc emelkedett ki; mig e kopár, de vidor te­kintetű zöld halmok alatt, itt ott, széles vagy kes­keny vizlapok terültek el valódi égő tükrök, s olya­nok mint a mosoly valami szép arcon, melyekből he­­lyenkint tüz­kévék löveltek föl: mintha az árnyék­nap ott a hús mélyben, szót akarna váltani, ama má­sik nappal, mely jóra roszra világit a magasból. Laci leszállt lováról, mely örömmel harapott a dús fűbe s jó kedvvel kezdett nyeritni. Várj Fecske! szólt az ifjú — e nevet adván lo­vának. — Ezzel kiemelte a zablát szájából,, hogy an­nál nagyobb kényelemmel élvezze a szép ingyen la­komát , mert a mezőség nagy része e kopár dombok és halmok s a tavak szélei mindannyi kaszálók, melyeken jobb időkben egész sereg tehenet lehetett legelni látni, pár igen komoly bika felsősége alatt; míg a halmok harantékát falkákban lepték el a gyapjújuhok , mintha egy-egy óriási bundával terí­tették volna le. N­- - — UJ__________|__JLJI________I____________N­-——_____________________________L- ^ v M I­

Next