Fővárosi Lapok, 1864. március (1. évfolyam, 49-74. szám)

1864-03-01 / 49. szám

49-ik sz. Kedden márc. 1. Kiadó-hivatal, Pest, barátok­ tere 71. sz. Első évfolyam 1864 Félévre......................8 írt. Negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­­ronkint képekkel. Előfizetési dij:FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám 1-ső emelet. Hirdetési dij: Hasábos petitsor . . 4 kr Bélyegdíj minden ig­tatáskor . . . 30 kr A MI KÉSIK, NEM MÚ­LIK. Regény.—JÓSIKA MIKLÓSTÓL. (Folytatás.) Vagy mert az akkori zilált állapotban főleg Basta s a biztosok kormánya alatt, a cape rape-urak inkább szerettek a kevesebbé védhető helyek meg­­rohanásában hősködni; vagy mert az ifjú állítólag korhely Geszti Bertalan urfit igen jelentéktelen egyé­niségnek tartották, kinek üstöke után csak kezeiket kellett kinyújtani, vagy végre, mivel lekenyerezte az illetőket, Dévát még senki más nem háborgatta, mint ő maga; vagy inkább a várban mindeddig egé­szen ismeretlen teljhatalmasa, Gyalog János, kivel már volt alkalmunk megismerkedni, s kit ez okán nem szükség bővebben ecsetelnünk. E hatalmas úr, megbizó oklevelét előmutatván s mintegy tizenkét főből álló vadtekintetü kíséretével magát beszállásolván a magas várba, mosolygó arc­cal s a legnyájasabb szavakkal adta a várnagy urnak tudtára, hogy tessék szűrét fölkeresni, miután azt Geszti Bertalan uram e kegyelmének parancsából kitették a várból. Ez nem volt elég, hanem az egész őrizet, a vár­ban főzőnői és sütői minőségben működő vászoncse­lédekkel együtt, elbocsáttatott. Mindez szép csendesen ment véghez, mindegyik fizetését és azonfelül még egy egész hónapi bérét ki­kapta, s jogos panasza nem lehetett, főleg miután a nyájas uj várnagy Gyalog János­­ kegyelme, kifogy­­hatlan volt a legszebb szavakban, mindig mosolygott, a fegyveres szolgákat párszor le is ittatta s a régi várnagynak ura nevében egy lovat is ajándékozott. Uj uraság, uj cseléd! Ez régi dolog, s bizony ministeriumok s hivatalok is e kallón mennek át mindez óráig, ha Istentől jő. A vár tehát egyszerre egészen új és ismeretlen kezekbe jött, és nem lehet mondani, hogy a vidékiek igen nagyon megütköztek volna ez eljáráson. De a­­ kis városban, mely ama sok zivatart látott sasfészek alatt terjed, sokan ezen átalános kiküszöbölését a régi cselédségnek, különösen a várnagy elutasítását, ki Geszti Ferenc uramnak hű embere volt, ki annak hirtelen történt halála után kincseit meg tudta men­teni, s azokat fiának át is adta,-------ezt meg nem foghatta senki. Mi oka lehetett az ifjú urnak, ki atyja halála után Dévára érkezvén a várnagy iránt a legjobb in­dulatot tanusitotta s öt állomása megtartásáról bizto­sította­­ — mi oka lehetett — mondták — e ravasz, de az öreg Geszti Ferenc ur iránt föltétlen hű embert valami oly sehonnaival kicserélni, kit az egész me­gyében senki sem ismert, s a ki folytonosan mosoly­gó arcával s mézes-mázos beszédével a legkellemet­lenebb benyomást tette mindazokra, kik őt esetleg látták. Mikor aztán e sajátos elfoglalás után rövid há­rom hét múlva Gyalog János uram eltűnt a várból, s helyette a vár őrizetére hozott fegyveresek közöl a legtekintélyesebb lett várnagy, vagy annak helyettese, akkor a gyanitásoknak s mindennemű mendemondák­nak nem jön vége-hossza, a nélkül, hogy az emberek hajszálnyival is tisztábban lássanak ez ügyben. Hogy Geszti Bertalannak más birtokaiban is eh­hez hasonló némely változások történtek, már Héku­­ton tapasztalhattuk. Nem akarjuk titkolni, hogy az ifjú Geszti, ha­bár hallott arról, hogy atyja valami szegény leány­nyal szerelmi viszonyban élt ifjú korában, s aztán miként mondani szokás, ennek száját jól betömte, s így hallgatásra bírta; egészen bizonyost nem tudott, mert atyja erről sohasem szólt, s ennek halála után Kati néni — az elcsábított — büszke volt arra, hogy csábítójának fiához folyamodjék. Így történt, hogy Kati, miután az öreg gazdag úr által igen pontosan fizetett évi bérétől elesett, föl­kereste öcscsét Feketét, s mikor ez Kapi István uram­nál az udvarbirói hivatalt felvállalta, nála húzta meg magát. — Eleintén Fekete igen hidegnek mutatko­zott nénje iránt; de aztán később a testvéri szeretet győzött. Berkes Tamásfalvi birtok volt, s miként Hékát a Gesztieknek, úgy Berkes a Kapi urak birto­kába került, kik közöl István, a jelen birtokos nem lakott ott, alkalmasint jobb s kényelmesb helyet vá­lasztván ; vagy a változott viszonyok után felcsapván oly nagy embernek, minekről felebb szó volt. Fekete, ki a Tamásfalviak, különösen Tamás­falvi László szolgálatában volt, de ennek más távol­­eső birtokában, ez is idegen kézre jutván, s lemondott a szolgálatról, s értésére esvén, hogy Kapi István ud­­varbirót keres, felajánlotta szolgálatát, a mi el is fo­gadtatott, s igy lakott azóta e birtokban. Egyébiránt a derék Tamásfalvi urak borzasztó sorsára még visz­­sza fogunk térni. Miként ismerkedett meg Fekete uram Monori Lacival, s miként jött Ágota, még pedig Fekete ne­jének életében Berkesre, azt könnyű ugyan megmon­dani, miután elég erre a tényt fölhozni, de annál nehezebb azon ragaszkodást megfejteni, melylyel e derék ügyes férfiú s tüzes gazda Fekete — Laci iránt viseltetett, mint szintén azon valóban atyai gon­doskodást, melyet — neje meghalván — mint özvegy a még gyermek Ágota iránt tanúsított. Fekete Katiról később többet is megtudandunk; mondjunk most valamit jelleméről. (Folytatása köv.) A SZÜRETI KIRÁLYNŐ. (Folytatás és vége.) E pillanatban harsonák zaja hangzott föl a völgyből. A váratlan félbeszakittatásra parasztok és sze­dők mind földhöz vágták magukat. A­mit arra lehet kimagyarázni, hogy történetünk kora Krisztus után az ezredik év, a­mikor az astrolo­­gusok világ­véget jövendöltek volt. Akkor minden trombitaszóra dühösen hitték az emberek, hogy az utolsó ítélet van jelen. Néhány percig egy lélek sem merte orrát felütni szemét felnyitni. Képzelhetni, mennyire növekedett az ijedelem, midőn mindenik legény egy-egy kelevésznek épen nem kívánatos csiklandozását érezte lapockáján. Majd szörnyet haltak. Csak arra vigasztalódtak meg, midőn egy hang igy kiáltott: — Keljetek fel, szamarak! így nem beszélhetnek angyalok, még ha a ha­lál angyalai volnának is. A mi gyászvitézeink felpis­­lantottak, és szinte örömmel vették észre, hogy a hallott hangok mindössze is vitézi hírnökök harsonái­ból származtak.­ — Merre van Afalva ? — kérdé az, a­ki a csa­patot vezényelni látszott. — Oda valók vagyunk. — Felelék a lányok, csinos bókkal. — Ott születtünk. — Válaszolok a fiuk osto­bábbnál ostobább mosolygással. — Félre fickók ! — kiáltá a tiszt. — Csak a szép nemmel lesz dolgunk. A fiuk, mosolyukat egy-egy torzvonássá változ­tatva vonultak félre, a leányok pedig egy vezénylő­tiszt egy udvarias intésére szépen sorba állottak mint szemlére kiállított katonák. — Az arcképet! — kiálta ekkor a főtrombitás. Erre egy sípos állott elő s egy drága szekrényt nyitott fel. » A szekrényben egy leánynak volt arcképe, va­lami kedves, légies kép, mintha csak egy szép álmot festettek volna oda; inkább tündér, hári, angyal, mint nő arcképe. A tiszt szemle alá vette az ófalvi leányokat. Mindenik előtt megállva, egyenkint hasonlítgatta ezeket az arcképhez. Ha szebb leányhoz ért, némi só­hajtással végezte az összehasonlítást,mintha úgy gondol­kozott volna magában : „kár,hogy nem ez!“— A vé­­necskék és csúnyácskáktól jelentékeny gúnymosoly­­lyal sietett tova. — Hiába tettük az utat, — sohajtá a szemle vé­geztével. Engedelmet kérek, — jegyzé meg a kis sipos, — van még itt egy leányzó, a ki úgy látszik szinte áfalvi. És Mogyorókára mutata, ki szerényen vonult félre szerelemfürtével. — Eredj már no! Ez a rongyos! — kiáltott a fődobos, épen nem szeretetreméltó módon. De alig fordul a felé Mogyoróka szép szőke fe­jecskéjével, hogy meglepetve szólt: —• 0 az! És zavarodottan, pirulva, tiszteletteljesen térdelt Mogyoróka lábaihoz. — 0 az! — ismétlő a hirnökök kara, egytől egyig követve a tiszt példáját. Tessék már most elgondolni, mint szégyenültek meg a szedőleányok, minő birkaképeket vágtak a puttonosok és mennyire meglepetve állt Mogyoróba. Néhány perc múlva kettős lett a meglepetés. Az idegen hirnökök három nagy szekrényt ci­peltek elő. Az első tele volt aranynyal, a második drága kövekkel, a harmadik becses öltözetekkel, melyek egy császárnénak sem voltak volna szégye­nére, és minden drágaságokat Mogyorókának aján­lották fel. — Nekem ? — Dadogó a szegény gyermek. — Mind nekem ? De hát — hogyan ? — A többit holnap tudja meg, drága úrnőm, — viszonzá a főtrombitás, — mert holnap érkezen­­dik meg, a ki magának tartotta fel a boldogságot, hogy kegyednek mindent megmondjon. Addig ne­künk nem marad egyéb teendőnk, mint kegyednek e csekély ajándékot és kész szolgálatunkat felajánlani. E szavaknál felkelt térdeiről. Utána a többi is és levett kalappal körülállották Mogyorókát. Az árva sokáig nem tudott a zavarból kibonta­kozni. Szótlanul nézte a hírnököket és a három szek­rényt. Nem úgy a szedők és puttonosok. Szedők kara: Lám, lám, felkapott az ugor­­kafára. — Tudom, hogy én a lelkemet is kiimádkoz­­hatnám, mig ily szerencse érne. — Úgy van az, a ki­nek sem apja sem anyja. — Valami királyleány, a kit a cigányok elloptak.—Bizonyosan császár volt az apja, a kit népe elűzött és most visszafogad. — Mily külö­nös történet! — Mily szerencse a falura nézve! — Mogyoróka! tudod, hogy mindig jóakaród voltam. — Kisasszony! ne feledkezzék meg rólam. — Her­cegnő ! ha viseltes ruhái helyett valamivel jobbakat óhajt gondoljon reám. — Éljen Mogyoróka! — Di­csőség Mogyorókának ! Pattonosok kara. Milyen gazdag lett a ron­gyos ! — Milyen jól megy férjhez! — Csak tíz per­ce, hogy lenéztétek. — Igen te. — Én nem. — No lsz én még úgy sem. — Mogyoróka! én mindig von­zódtam hozzád. — Ne higgje, kisasszony, ő reá sem nézett, de én titkon régóta imádom. — Vigyázzon hercegnő! összenyomják szerelemfürtöt. — Oh! — Amen! Együtt: Éljen Mogyoróka! Dicsőség Mogyo­rókénak ! • ~ • v- - »f, jC- —* -A

Next