Fővárosi Lapok, 1864. április (1. évfolyam, 75-99. szám)

1864-04-20 / 90. szám

A magyar tud. Akadémia. (Ápr. 18-kan: Nyelv- és széptudományi osztály ülés.) Elnök: Gróf Desewffy Emil.(számos tag és hallgatóság.) 1. Télfy János egyetemi tanár— „az Ili­as szerzőjének egységéről“ című érteke­zéssel foglalja el székét. Nem olvasta fel hoszszabbra terjedő munkáját, hanem annak rövid érdekes kivona­tát adta elő sajátságos megnyerő modorban; és a vi­lágos, egyszerű előadás minden szava szerző értel­­mességéről és erős logikájáról tanúskodott. Előre bocsátá a Homér irodalom rövid történetét s aztán azon ellenvetéseket mondá el, melyeket az Iliás írójának egysége ellen szoktak felhozni. Hogy t. i. Hómér korában nem tudtak Írni — tehát Homér sem írhatott, — hogy sok külön darabból állónak lát­szik, mint némelyek állítják 5—6 műből, mások még több részt különböztetnek meg s Gachman plane 18 szerzőt állít, hogy nem lévén írás, nem is lehetett 15,000 versből álló költeményt szájhagyomány útján fenntartani, tehát később több énekekből írták satb. satb..... Ezek ellen értekező igen elmés cáfolatokat hoz fel. Jelesen azt mondja, hogy Plató, Tukidides, Strabo és mások határozottan állítják, hogy Lükurgosz kor­társa vagy, épen megelőzője volt Homérosnak — Ly­kurg pedig tiltja a törvények írásba foglalását — ennélfogva már ekkor is létezett az írás; de még más számos jelek is mutatják, hogy az emberek na­gyon régóta használtak oly jegyeket, melyekkel gon­dolataikat a kültárgyakra rajzolták, írták szó, szótag sőt betű­jelekkel is. *) Josefus Flaviusról pedig — kinek állítására tá­maszkodnak az ily nézetüek — bebizonyítja érteke­ző, hogy a görögöket mindig kisebbíteni törekszik s hajlandó minden miveltségi jelenséget a zsidóknak tu­lajdonítani. Ha azonban szinte nem lett volna is írás, azért Homér megalkothatta az Iliászt és az fenn is marad­hatott, hiszen napjainkban is van példa, hogy szájha­gyomány útján élnek tovább számtalan költemény és melódia, sőt mint állítják: ép oly egyén létezik köztünk is, ki Homér Iliaszszát s azonfelül Horácz minden műveit könyv nélkül tudja. **) Pisistrát összegyűjtése is gyenge erősség, hisz napjainkban szedi össze más, ugyanazon iró munká­jának külön részeit. De ha Pisistratus különféle irók és szerzők műveit egynek firmája alá csak önkénte­sen szorította volna, a mivel a görög közvélemény bi­zony felszólalt volna ellene, vagy legalább említést tenne róla... A „Niebelungen Lied“-del való öszszehasonlítás sem­ bizonyít, mert ennek írójáról soha se volt általá­nos hit és meggyőződés sehol, és ma is még per tár­gya, míg az Iliász írójául a művelt Görögország szá­zadokon át Homéroszt tartotta. Voltak ugyan Homér előtt is dalnokok, de egyik legtekintélyesebb görög író mondja, hogy Homér mi­­nyájok felett álló és vele senki sem vala öszszeha­­sonlítható. Az is lehet, hogy Homér nem egyszerre írta e művét, hanem lassanként és részenként városról vá­rosra járva s az ott élő dalnokok ezen egyes része­ket eltanulva hallgatóik ízlése szerint egy s más vál­tozást idéztek elő : toldottak vagy másítottak ; s innen a néhol található kicsinyes ellenkezéseket,anakronys­­musokat is könnyen kimagyarázhatni. Szóval, értekező túlnyomó alanyiság vádját és a tárgyias érvek hiányát hozza fel azok ellen, kik az Iliász Írójának egységét megtámadják s ezt az is bi­zonyítja, hogy a hányan vannak, annyiféle nézet sze­rint emlegetnek 5—6—9 sőt 18 szerzőt — s minde­­nik másként darabolja fel a művet, s más más részt tulajdonítanak Homérnak satb. satb.... Értekező szerint: az Iliászt egyedül Ho­mér irta, mint azt a görög classikus irók majdnem minyájan egyhangúlag állítják. 2. Madách Imre székfoglalóját felolvasta Bérczy Károly. Az értekezés címe ez: A nö­rül, különösen aesthetikai tekintet­be­n. A tárgy a­mily érdekes, a mit ép oly mulattató Lélektani természetrajzi, és társadalmi ismeretekre mutató értekezés. ***) 3. A titkár felolvassa Szepessy bírálatát He­­siodos magyar fordításáról Szabó Istvántól. A bírálat elismerőleg, sőt dicsérőleg szól,­­ természetes, hű és kellemes fordításnak nevezi, maga a bírálat igen csi­nos és tanúság­teljes. A második bíráló Hunfalvi Pál maga olvassa fel bírálatát s az előbbivel csak nem ugyan az , és e két tekintélyes ajánlatra a kinyo­­matás elhatároztatik egy két ethimologiai jegyzés ki­hagyásával. Ezzel az ülés eloszlott. r.­­ *) Henszlmann ez értekezés folytán felemlité az ide vonatkozó legújabb felfedezéseket. **) Egy év. ref. lelkész az alföldön. ILI 1­ 392 — — BOT CSALÁD BALVÉGZETE. Szerb elbeszélés. Jovanovits Jánostól*) Rég történt, mit elbeszélendő vagyok. Száz éve is lesz már annak. Kik mellettem tanúskodhatnának, mind elhaltak; a monda maradt csak még fen­n... helység környé­kén, s hogy ez se veszszen el a falu valamely anyó­kájával, ime feljegyzem, a miként elbeszélni hallottam. I. Ki először látogatja meg a szép vidékekben gaz­dag Szerémséget, a gyönyörű Vruska Gorát, ne keres­sen ott szerb Alpeseket, szemnemért vadregényes me­redekeket s mély üregeket, ne vélje tehát, hogy tü­zet, lávát s köveket hányó Retnák­­s Vezuvokban fog gyönyörködni, mindezekre ott nem fog akadni; — ezeket előbb lelheti fel a szomszéd Cerna-Go­­rában. Más szépségekben fogja azt gazdagnak találni. Vruska Gorát pihenve teremté az Isten. Szelid nőnek, gyengéd anyának képzelem; a gömbölyű, kies­ő venyigés hegyek emlők, gy­ermekeinek, a szer­­beknek ; a háladatos gyermekek pedig felékiték any­jukat becses s drága kövekkel. — Avagy nem drága köv e az ott létező tizennégy kolostor? Szerémség­e gyönyörű vidékén a Duna mellett fekszik a. . . falu. Állapodjunk meg itt egy kissé. Ki velünk tart, lassan, lábujhegyen lépjen a szobába. Halkan, halkan, a beteg alszik, és most hányja le álomra szemeit! Öreg, tehetlen vak atya viraszt beteg leánya ágya fölött, reszketve imádkoz­ván az Istenhez; — halkan, nehogy imájában zavar­juk ! Az ágy mellett összefont karokkal teli ifjú vi­raszt, szemeit mereven függesztvén a szenvedőre, a lelke üdvösségére. A világtalan tehetlen öreg, Brankovich Uros­z... falu lelkésze. Ötven éve már, hogy őt az egész falu s környéke atyjaként tiszteli, szereti. Kevesek kivéte­lével mindnyájokat ő kereszteld s esketteté össze. S­z­e­r­k. Egy évvel ez­előtt még boldog, elégedett volt, és­­ most ... mi szerencsétlen. Öt szép ifjúval volt az égtől megáldva, kik közt rózsaként fejlődött a család utolsó virága, a szeretet­reméltó Vidoszava. Az öreg saját szemeivel nézte szerencséjét, s még­sem hitt nekie, mert gyakran gondolt azon vé­res mezőre,**) azon csendes temetőre,melyen szabad­ságuk védelméért százezren hulltak el hősi halállal, s ezúttal velök a szerb korona is elveszett; mert gyakran gondolt elődjére, a kárhozatos emlékű Vuk­­ra,***) s ilyenkor felsóhajtva ekként gondolkodott : lehetek-e én még szerencsés, szállhat-e reám isten ál­dása? hisz ez mind repke álom, s jaj nekem, ha a kínos valóra ébredek. Nem egyszer történt, hogy isteni szolgálatát vég­zendő remegett az oltár előtt, s ajkai alig voltak ké­pesek az imát érthetően elrebegni, nem tartván ma­gát méltónak istenhez fohászkodni; —­hányszor tekintett a szent kehelybe, s legnagyobb bűnösként nem mert e kötelességének eleget tenni, nem mert áldozni. S miért ? — E kérdésre önmaga sem tudott válaszolni. Nincs nagyobb s iszonyúbb bűn, mint árulója lenni saját nemzetének. Brankovich Uros, saját vérétől, nevétől iszo­nyodott. Szörnyű bűn ez, mely az ártatlanokra is száll! ♦ * * Öt mély sebet hordani, öt fiatal sirt magáénak vallani egy év alatt, a sorsnak kegyetlen játéka. Kit tehet a szerencsétlenség oly erő urává, hogy öt fiútól fosztatván meg egy év leforgása alatt, öt sir tudatá­val még élve maradjon! Brankovichot ily rövid idő alatt fosztá meg az irgalmat nem ismerő sors öt fiától. Négyöket keser­vesen siratta meg, de ki is mosták az értök hullatott könyek szeme világát; a négy sir négy gyászos fá­­tyolt vont szemeire; d­e sötét sírokon keresztül az ötödiket nem is látható: ötödik fiát a vak atya meg **) A koszovo (rigó) mezei ütközet 1389. jun. 15-én. ***) Brankovich Vuk, a szerb nemzet ez Ephialtese, Lázárnak az utolsó szerb cárnak volt veje. I. Amurat fé­nyes ígéretekkel Vukot reá bírta, hogy honának, nemzeté­nek, urának legyen árulójává, s sem siratható. Honnét is maradtak volna könyei ? — Hisz ha források lettek volna is szemei, ki kelle szá­­radniok négy fiú elvesztése fölötti bánat s szomorú­ság miatt! A balsors, kit sujtni kezd, többszörösen sújtja. Midőn ötödik fiát temették el, s a sirkertről visz­­szatérendők valának, maga Vidoszava vezette te­hetlen atyját. Záporeső kisérte őket. Útjukat a fo­lyamnak irányozták, mely a sűrű eső következtében annyira felduzzadt, hogy a köveket s fatörzseket hempelygetve magával sodorta. A partokat egybekötő kis hidat a hullámzó folyam már hintázni kezdi. Vi­doszava a már átmentekre vetvén tekintetét, hogy megkísértse, átmehet-e atyjával a túlpartra, — meg­áll a hídon........... * * * Nincs nagyobb s iszonyúbb bűn, mint árulója lenni saját nemzetének! Szörnyű bűn ez, mely az ártatlanokra is száll! * * * Az öreg, leánya után kiáltott: „Leányom,egyet­len gyámolóm, hol vagy ? Hol vagy szerencsétlen Vidám?“ Gyermekét ez alatt a hullámok magokkal sodorván, eltemették. Vidoszava testvéreit követé! Halj meg, veszsz el öreg Uros! Elégedjél meg va­­lahára gyilkoló átok! Elaléltan hanyatlott össze a szerencsétlen atya. Nem emlékszik, mikor s hogyan vitetett haza, mikép fektették ágyába s meddig őrizte azt. Midőn lassanként magához tért, a mély fájda­lom s bánat szivét érzéketlenné tette. Alig hallható hangon csak e szavakat rebegték ajkai : „Végy ma­gadhoz, végy magadhoz én istenem!“ * * * Vidoszavát a sebes patak magával ragadván, a hullámok elnyelték. A végzet azonban nem engedé, hogy oly hamar leljen örök nyugalmat. Hisz könnyű a szerencsétlenségben meghalni A halál ilyenkor kedvesen fogadott vendég, gyógyír, balzsam az! — De a rózsás életet rideg halállal cse­rélni fel, mondhatlan kin! (Folyt. köv.) *) A szerbek népdalait és balladáit már sokan forditga­­ták irodalmunk számára. Beszélyirodalmukat azonban alig ismerjük. Ezért érdekesnek véltük e mű közlését, noha in­kább a képzelem játékán, mint életvalódiságon alapul. A béke városa. — Miss Cobbe után. *) — I.­­B.­ Azt mondják rólunk, angolokról, hogy mindnyájan kedves hazánk mintaképére vagyunk te­remtve, és mindegyikünk, nő vagy férfi, egy egy em­beri sziget. A visszatartózkodás és méltóság „átgá­­zolhatlan tengerével“ veszszük magunkat körül, s azon hízelgő hitben élünk, hogy e gát a világ szemei előtt tekintélylyel bír. Ez a „M­orgue britanni­­que“ nem tesz bennünket szeretetreméltókká, mind­azonáltal vannak pillanatok, melyekben akárki sze­retne ilyen magunkféle szigetté lenni. Minő rettenetes például romokat és képcsarnokokat, ismerősök vagy barátok társaságában látogatni meg. Lemondani min­den reményről, hogy e régiségek vagy műkincsek valódi benyomását átérezhessük! Ki ne látta volna a Colosseumot holdfénynél, s kinek nem ment el min­den kedve, ha az óriási boltozatok között, hol a fény és árny játéka oly csodálatos hatással van, egyszerre csak, ilyenféle beszélgetési töredékeket hallánk : „Hogy van A-né asszony?“ „Ejnye­be meredek ez a lépcső !“ „Minő pompás kilátás Albanora!“ „Nézzen ***) Melyet t. barátunk szívességéből e lapokban igen örömest közölnénk. S­zerk. *) „The Cities of the Past“ cimü uj úti könyvből.

Next