Fővárosi Lapok, 1864. április (1. évfolyam, 75-99. szám)
1864-04-20 / 90. szám
A magyar tud. Akadémia. (Ápr. 18-kan: Nyelv- és széptudományi osztály ülés.) Elnök: Gróf Desewffy Emil.(számos tag és hallgatóság.) 1. Télfy János egyetemi tanár— „az Ilias szerzőjének egységéről“ című értekezéssel foglalja el székét. Nem olvasta fel hoszszabbra terjedő munkáját, hanem annak rövid érdekes kivonatát adta elő sajátságos megnyerő modorban; és a világos, egyszerű előadás minden szava szerző értelmességéről és erős logikájáról tanúskodott. Előre bocsátá a Homér irodalom rövid történetét s aztán azon ellenvetéseket mondá el, melyeket az Iliás írójának egysége ellen szoktak felhozni. Hogy t. i. Hómér korában nem tudtak Írni — tehát Homér sem írhatott, — hogy sok külön darabból állónak látszik, mint némelyek állítják 5—6 műből, mások még több részt különböztetnek meg s Gachman plane 18 szerzőt állít, hogy nem lévén írás, nem is lehetett 15,000 versből álló költeményt szájhagyomány útján fenntartani, tehát később több énekekből írták satb. satb..... Ezek ellen értekező igen elmés cáfolatokat hoz fel. Jelesen azt mondja, hogy Plató, Tukidides, Strabo és mások határozottan állítják, hogy Lükurgosz kortársa vagy, épen megelőzője volt Homérosnak — Lykurg pedig tiltja a törvények írásba foglalását — ennélfogva már ekkor is létezett az írás; de még más számos jelek is mutatják, hogy az emberek nagyon régóta használtak oly jegyeket, melyekkel gondolataikat a kültárgyakra rajzolták, írták szó, szótag sőt betűjelekkel is. *) Josefus Flaviusról pedig — kinek állítására támaszkodnak az ily nézetüek — bebizonyítja értekező, hogy a görögöket mindig kisebbíteni törekszik s hajlandó minden miveltségi jelenséget a zsidóknak tulajdonítani. Ha azonban szinte nem lett volna is írás, azért Homér megalkothatta az Iliászt és az fenn is maradhatott, hiszen napjainkban is van példa, hogy szájhagyomány útján élnek tovább számtalan költemény és melódia, sőt mint állítják: ép oly egyén létezik köztünk is, ki Homér Iliaszszát s azonfelül Horácz minden műveit könyv nélkül tudja. **) Pisistrát összegyűjtése is gyenge erősség, hisz napjainkban szedi össze más, ugyanazon iró munkájának külön részeit. De ha Pisistratus különféle irók és szerzők műveit egynek firmája alá csak önkéntesen szorította volna, a mivel a görög közvélemény bizony felszólalt volna ellene, vagy legalább említést tenne róla... A „Niebelungen Lied“-del való öszszehasonlítás sem bizonyít, mert ennek írójáról soha se volt általános hit és meggyőződés sehol, és ma is még per tárgya, míg az Iliász írójául a művelt Görögország századokon át Homéroszt tartotta. Voltak ugyan Homér előtt is dalnokok, de egyik legtekintélyesebb görög író mondja, hogy Homér minyájok felett álló és vele senki sem vala öszszehasonlítható. Az is lehet, hogy Homér nem egyszerre írta e művét, hanem lassanként és részenként városról városra járva s az ott élő dalnokok ezen egyes részeket eltanulva hallgatóik ízlése szerint egy s más változást idéztek elő : toldottak vagy másítottak ; s innen a néhol található kicsinyes ellenkezéseket,anakronysmusokat is könnyen kimagyarázhatni. Szóval, értekező túlnyomó alanyiság vádját és a tárgyias érvek hiányát hozza fel azok ellen, kik az Iliász Írójának egységét megtámadják s ezt az is bizonyítja, hogy a hányan vannak, annyiféle nézet szerint emlegetnek 5—6—9 sőt 18 szerzőt — s mindenik másként darabolja fel a művet, s más más részt tulajdonítanak Homérnak satb. satb.... Értekező szerint: az Iliászt egyedül Homér irta, mint azt a görög classikus irók majdnem minyájan egyhangúlag állítják. 2. Madách Imre székfoglalóját felolvasta Bérczy Károly. Az értekezés címe ez: A nörül, különösen aesthetikai tekintetben. A tárgy amily érdekes, a mit ép oly mulattató Lélektani természetrajzi, és társadalmi ismeretekre mutató értekezés. ***) 3. A titkár felolvassa Szepessy bírálatát Hesiodos magyar fordításáról Szabó Istvántól. A bírálat elismerőleg, sőt dicsérőleg szól, természetes, hű és kellemes fordításnak nevezi, maga a bírálat igen csinos és tanúságteljes. A második bíráló Hunfalvi Pál maga olvassa fel bírálatát s az előbbivel csak nem ugyan az , és e két tekintélyes ajánlatra a kinyomatás elhatároztatik egy két ethimologiai jegyzés kihagyásával. Ezzel az ülés eloszlott. r. *) Henszlmann ez értekezés folytán felemlité az ide vonatkozó legújabb felfedezéseket. **) Egy év. ref. lelkész az alföldön. ILI 1 392 — — BOT CSALÁD BALVÉGZETE. Szerb elbeszélés. Jovanovits Jánostól*) Rég történt, mit elbeszélendő vagyok. Száz éve is lesz már annak. Kik mellettem tanúskodhatnának, mind elhaltak; a monda maradt csak még fenn... helység környékén, s hogy ez se veszszen el a falu valamely anyókájával, ime feljegyzem, a miként elbeszélni hallottam. I. Ki először látogatja meg a szép vidékekben gazdag Szerémséget, a gyönyörű Vruska Gorát, ne keressen ott szerb Alpeseket, szemnemért vadregényes meredekeket s mély üregeket, ne vélje tehát, hogy tüzet, lávát s köveket hányó Retnáks Vezuvokban fog gyönyörködni, mindezekre ott nem fog akadni; — ezeket előbb lelheti fel a szomszéd Cerna-Gorában. Más szépségekben fogja azt gazdagnak találni. Vruska Gorát pihenve teremté az Isten. Szelid nőnek, gyengéd anyának képzelem; a gömbölyű, kieső venyigés hegyek emlők, gyermekeinek, a szerbeknek ; a háladatos gyermekek pedig felékiték anyjukat becses s drága kövekkel. — Avagy nem drága köv e az ott létező tizennégy kolostor? Szerémsége gyönyörű vidékén a Duna mellett fekszik a. . . falu. Állapodjunk meg itt egy kissé. Ki velünk tart, lassan, lábujhegyen lépjen a szobába. Halkan, halkan, a beteg alszik, és most hányja le álomra szemeit! Öreg, tehetlen vak atya viraszt beteg leánya ágya fölött, reszketve imádkozván az Istenhez; — halkan, nehogy imájában zavarjuk ! Az ágy mellett összefont karokkal teli ifjú viraszt, szemeit mereven függesztvén a szenvedőre, a lelke üdvösségére. A világtalan tehetlen öreg, Brankovich Urosz... falu lelkésze. Ötven éve már, hogy őt az egész falu s környéke atyjaként tiszteli, szereti. Kevesek kivételével mindnyájokat ő kereszteld s esketteté össze. Szerk. Egy évvel ezelőtt még boldog, elégedett volt, és most ... mi szerencsétlen. Öt szép ifjúval volt az égtől megáldva, kik közt rózsaként fejlődött a család utolsó virága, a szeretetreméltó Vidoszava. Az öreg saját szemeivel nézte szerencséjét, s mégsem hitt nekie, mert gyakran gondolt azon véres mezőre,**) azon csendes temetőre,melyen szabadságuk védelméért százezren hulltak el hősi halállal, s ezúttal velök a szerb korona is elveszett; mert gyakran gondolt elődjére, a kárhozatos emlékű Vukra,***) s ilyenkor felsóhajtva ekként gondolkodott : lehetek-e én még szerencsés, szállhat-e reám isten áldása? hisz ez mind repke álom, s jaj nekem, ha a kínos valóra ébredek. Nem egyszer történt, hogy isteni szolgálatát végzendő remegett az oltár előtt, s ajkai alig voltak képesek az imát érthetően elrebegni, nem tartván magát méltónak istenhez fohászkodni; —hányszor tekintett a szent kehelybe, s legnagyobb bűnösként nem mert e kötelességének eleget tenni, nem mert áldozni. S miért ? — E kérdésre önmaga sem tudott válaszolni. Nincs nagyobb s iszonyúbb bűn, mint árulója lenni saját nemzetének. Brankovich Uros, saját vérétől, nevétől iszonyodott. Szörnyű bűn ez, mely az ártatlanokra is száll! ♦ * * Öt mély sebet hordani, öt fiatal sirt magáénak vallani egy év alatt, a sorsnak kegyetlen játéka. Kit tehet a szerencsétlenség oly erő urává, hogy öt fiútól fosztatván meg egy év leforgása alatt, öt sir tudatával még élve maradjon! Brankovichot ily rövid idő alatt fosztá meg az irgalmat nem ismerő sors öt fiától. Négyöket keservesen siratta meg, de ki is mosták az értök hullatott könyek szeme világát; a négy sir négy gyászos fátyolt vont szemeire; de sötét sírokon keresztül az ötödiket nem is látható: ötödik fiát a vak atya meg **) A koszovo (rigó) mezei ütközet 1389. jun. 15-én. ***) Brankovich Vuk, a szerb nemzet ez Ephialtese, Lázárnak az utolsó szerb cárnak volt veje. I. Amurat fényes ígéretekkel Vukot reá bírta, hogy honának, nemzetének, urának legyen árulójává, s sem siratható. Honnét is maradtak volna könyei ? — Hisz ha források lettek volna is szemei, ki kelle száradniok négy fiú elvesztése fölötti bánat s szomorúság miatt! A balsors, kit sujtni kezd, többszörösen sújtja. Midőn ötödik fiát temették el, s a sirkertről viszszatérendők valának, maga Vidoszava vezette tehetlen atyját. Záporeső kisérte őket. Útjukat a folyamnak irányozták, mely a sűrű eső következtében annyira felduzzadt, hogy a köveket s fatörzseket hempelygetve magával sodorta. A partokat egybekötő kis hidat a hullámzó folyam már hintázni kezdi. Vidoszava a már átmentekre vetvén tekintetét, hogy megkísértse, átmehet-e atyjával a túlpartra, — megáll a hídon........... * * * Nincs nagyobb s iszonyúbb bűn, mint árulója lenni saját nemzetének! Szörnyű bűn ez, mely az ártatlanokra is száll! * * * Az öreg, leánya után kiáltott: „Leányom,egyetlen gyámolóm, hol vagy ? Hol vagy szerencsétlen Vidám?“ Gyermekét ez alatt a hullámok magokkal sodorván, eltemették. Vidoszava testvéreit követé! Halj meg, veszsz el öreg Uros! Elégedjél meg valahára gyilkoló átok! Elaléltan hanyatlott össze a szerencsétlen atya. Nem emlékszik, mikor s hogyan vitetett haza, mikép fektették ágyába s meddig őrizte azt. Midőn lassanként magához tért, a mély fájdalom s bánat szivét érzéketlenné tette. Alig hallható hangon csak e szavakat rebegték ajkai : „Végy magadhoz, végy magadhoz én istenem!“ * * * Vidoszavát a sebes patak magával ragadván, a hullámok elnyelték. A végzet azonban nem engedé, hogy oly hamar leljen örök nyugalmat. Hisz könnyű a szerencsétlenségben meghalni A halál ilyenkor kedvesen fogadott vendég, gyógyír, balzsam az! — De a rózsás életet rideg halállal cserélni fel, mondhatlan kin! (Folyt. köv.) *) A szerbek népdalait és balladáit már sokan forditgaták irodalmunk számára. Beszélyirodalmukat azonban alig ismerjük. Ezért érdekesnek véltük e mű közlését, noha inkább a képzelem játékán, mint életvalódiságon alapul. A béke városa. — Miss Cobbe után. *) — I.B. Azt mondják rólunk, angolokról, hogy mindnyájan kedves hazánk mintaképére vagyunk teremtve, és mindegyikünk, nő vagy férfi, egy egy emberi sziget. A visszatartózkodás és méltóság „átgázolhatlan tengerével“ veszszük magunkat körül, s azon hízelgő hitben élünk, hogy e gát a világ szemei előtt tekintélylyel bír. Ez a „Morgue britannique“ nem tesz bennünket szeretetreméltókká, mindazonáltal vannak pillanatok, melyekben akárki szeretne ilyen magunkféle szigetté lenni. Minő rettenetes például romokat és képcsarnokokat, ismerősök vagy barátok társaságában látogatni meg. Lemondani minden reményről, hogy e régiségek vagy műkincsek valódi benyomását átérezhessük! Ki ne látta volna a Colosseumot holdfénynél, s kinek nem ment el minden kedve, ha az óriási boltozatok között, hol a fény és árny játéka oly csodálatos hatással van, egyszerre csak, ilyenféle beszélgetési töredékeket hallánk : „Hogy van A-né asszony?“ „Ejnyebe meredek ez a lépcső !“ „Minő pompás kilátás Albanora!“ „Nézzen ***) Melyet t. barátunk szívességéből e lapokban igen örömest közölnénk. Szerk. *) „The Cities of the Past“ cimü uj úti könyvből.