Fővárosi Lapok, 1864. május (1. évfolyam, 100-122. szám)

1864-05-01 / 100. szám

100-ik SZ. Vasárnap, május 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok -tere­­k sz. Első évfolyam 1864. ______// / Előfizetési dij : VV. M. T 'I* A fit Szerkesztői iroda: . .:s FŐVÁROSI LAPOK. Megjelen ae ünnep utam na- Hasábos petit sor . . . kr.­pokat kivéve mindenn­ap. ke- Bélyegdíj minden ig­ronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tatálkor • • • 30 b A SZELLEM. (Mikor Páriában betiltották a Shakespeare-lakomát.) Betiltották, hova én is Hiva voltam, azt a lakzit, Féltek, hogy a pohár tőlem Majd egy kicsit nagyon habzik. De bolondok ! — azt hiszik, hogy Csak egy pohár az én helyem, Mintha meg nem jelenhetnék Máshol, akár ezer helyen. Nem vagyok én jó, vagy ember, Kire mindjárt békét raknak, Egy kicsike tintacsepp is Elég nekem háznak, laknak. Ráü­lök egy toll hegyére, Szárnyam ottan himbálgatom, S ha onnan is elkergetnek, Ott leszek a zárt ajkakon. Szemek pillantása közé Hidat verek, ott lesz helyem, Vagy ha két kéz kezet szorit, A vér cseppben, az ujjhegyen. S ha a földön minden helyet Elvesztek is bohók tőlem, Se baj azért, ott lebegek, Ott leszek a levegőben, Tóth Kálmán. A TENGER ÉS SZÍV HAJÓTÖRÉSEI (Eredeti elbeszélés) Dr. Oroszhegyyi Józsától. (Folytatás.) Azonban egyetértésről nem kellett értekeződ­­nünk, így történt, hogy csaknem delejes vonzalom út­ján, mindannyiszor láttuk egymást, valahányszor egyikünkben vágy keletkezett, s a körülmény en­gedte. Ő volt e napon is, ki már hajnali kifutásomat megleste. És mint a következés bizonyítja, nagyon meg lehetett lepetve, midőn engem idegen nő kísére­tében haza­térni látott. Leskelődni, hallgatózni, se nem illendő, se nem hasznos. De mit törődik megfontolásokkal a kiván­csi, vagy talán gyanús érzettől zaklatott kebel ? Azimé, ösztönszerüleg, a szokott ösvényen, egész ajtómig lopódzott. Kihallgatott, s csak akkor osont el, mikor szép vendégem határozott távozási szándékát fülhegyre vette. Gépileg kisértem le távozó vendégemet. Ez azonban az utcára szolgáló ajtót az udvari­val tévesztette el. Minő összerendülés volt,­e menekvő nőre, midőn a küszöbön egyszerre egy fölséges hajadonnal találta magát szemközt. Ázimé nem kevésbé volt megret­tenve, hogy a siető nőt nyomában érze. Azért fordult meg, hogy szemben fogadja a nesz okozóját. Mindkettő remegve állapodott meg egy pillanat­ra. Majd a nő nemének erősebb egyénisége, csodál­kozva szólalt meg: Ah, te is hozzája jársz ? Azimé nem fogta föl a szó bántó értelmét. Csak mélyen érzé, hogy a szemrehányás betű szerint igaz. Elpirult, és láttam mennyei szemeiből az elér­­zékenyülés könnyeit csillogni. De magam is elég gyönge valók szóbeli segítségére menni. A leányka azonban jobb valója sugallatára ha­jolva, az idegen nő nyakára borult, s reszketve he­begte : Igen, én kihallgattalak, és tudom, hogy becsüle­tes nő vagy. Jer anyámhoz. Szívesen fog ő látni. Én vagyok szeme fénye. És ő örömmel látja kedvence vendégét. Szegény gyermek, nem érte fel észszel, minő gondolatok cikáznak majd anyja agyában, ha meg­tudja, honnét, és mi módon vezet ő vendéget a házhoz. Az idegen nő is szabadkozott s felém fordulva sürgetett, mutatnám meg az utcai kijárást. De én gyámoltalanul voltam leszögezve, tarka gondolatok rezgették idegeimet: mi fog kifejlődni e bonyolódásból ? Nem feleltem. Percig határozatlanul álltunk mind­hármat. Következő percben hirtelen indulatom hevélyé­­vel rohantam közéjük : Szeleburdi­­ kiáltok A­z­i­m­é­r­e. Bocsásd el e nőt, terém utána törökül. E percben zörgettek a kapun. A cserkesznő visszariadt tőlem. Önkénytelenül simult a leányhoz. HáhárSzelverdi hekimbási! susogá a leány. S először életében merészelt csintalanul meg­fenyegetni. Ezzel diadalmasan vonszolta maga után a nőt. Én meg sietve reteszeltem be utánuk az ajtót. Aztán kimért léptekkel, komolyan mentem a kapuhoz. Ki van itt ? A törvény szolgája! Mégis jó az a török szokás — gondolom —, hogy híradás nélkül nem toppannak be az ember ka­­puján. A törvényszolga egyszerű küldetésben jött a megyeszéktől. Bántalmazott tatárnőkről kelletett lát­leletet adnom. A szolga semmit sem sejtett. Mégis úgy álltam előtte, mint birám előtt. Hol vannak a nők ? Kérdem reszketve. Itt vannak mögöttem. De talán beteg vagy he­­kim bási ? Nem háborgattak. Később is elhozhatom őket. De hivatali pontosságban sohasem hagytam túl tenni magamon. Vezesd be őket ! Minő csodálatos játéka a sorsnak ! Aziménél alig korosabb, szépségben alig hátrább levő hölgy, már egy év óta nő, állt előttem. De arculata föl volt dúlva. Mögötte anyja, szintén fiatal nő állt. Mindkettő meg­verve, a vő, és illetőleg férj által. Mi dologban ? Az a törvényes eljárás föladata. Hivatalos iratom elkészült, melylyel a tatár­­hajdú el is sietett, rám hagyván a panaszos feleket. Jaj, hekim bási — mond a korosabb nő, — mi félünk magunkban elmenni, az az istentelen megver, ha meglát valahol. Mit csináljak én veletek ? Házad nagy, estig haza nem mehetünk. Engedd, hogy fészeredben meghalhassunk. No, ha csak ennyi! Ott a konyha. Bújjatok be. Ott a fa tüzeljetek. Ott a gyékény, ott a kocsi pokró­cok, takarózzatok. Ételt s vizet is találtok a pol­cokon. Alláh fizesse meg! Jó ember vagy hekim bási! és nagy hálálkodással vonultak a konyhába. Az volt az átkozott körülmény, hogy szolgámat nem érkeztem a háztól elküldeni. Mind ezen je­en­­ségnek tanúja jön. S­z­e­­­i­m! mondok hozzá, s halkan tevém mu­tató ujjamat számra, mig szemem a szomszédság­ban kóválygott. Eredj, lásd elő szegény asszonyokat. A fekete ördög vigyorogva lódult el tőlem. Azon nap estig nem láttam. Lefekvéskor is tapsolnom, fü­tyülnöm, kiabálnom kellett érte. Minő nyugtalan éj volt az ! Hivatalos hitelem, becsületem, életem jön koc­kán, azért, hogy egy szerencsétlen nőt vezettem fö­dél alá, ha az árulásnak csak nesze jut előkelő török szomszédom fülébe! Hogy szolgámat nyomósabban kérjem hallga­tásra, arra szerfölött büszke valék. Nem is találtam eszélyességnek előtte a dolgot fontosságra emelni. Mint később kitűnt, hiú vállalat is lett volna. De hát a szomszédban mi történik álmatlan érem folytán ? Szelim, a hitetlen áruló, mint aztán megtudom, míg a három, aggályos szivélyesen látta el vendégét ö a szelámlikban (férfi hajlékban) szürcsölte a fekete szádekávét, mézesmázos, de mindig gyanako­dó szomszédommal. Mit beszélgettek ott éjfélig?... Fölvirradt a várva várt reggel, mely földerítse helyzetemet. Első látogatóm a komsú (szomszéd) volt. Szelám aleikum hekim bási! (Egészséget kivá­nok.) Alejkum szelám, efendim! Hős geldiniz. (Jót kí­vánok uram, üdvözlégy!) Hős bulduk (Szivesen látlak) Nászul, Kejfi szint? (Hogyan, jól vagy ?) Eb az inged —gondolom— Nagyon jól vagyok ! Hát ti ? /­­ Minket is megtartott Alláh. Ámbár sok a baj e világon. Meghiszem. Ülj le atyafi. Gyújts rá! (Folyt, köv.) A MIKOR UNATKOZUNK. (Egy félkezü ember emlékeiből.) — Bérezik Árpádtól. — I. A közönség tapsolt, a virágok hullottak, s én örült valók. Ily szép nőt ily szépen énekelni rég nem hal­lottam. Történt pedig ez esemény, midőn életemben 99-edszer és utoljára örültem meg nő után —• (azóta leszoktam : — nehány év előtt Velencében, midőn még a Fenicében előadásokat tartottak. Irma, a szép énekesnő, hazám leánya volt, s én már csupa hazaszeretetből is kötelességemnek tartom az angyalt szivem Si­bériájába deportálni, hogy a sok jég s hó közé egy kis tavaszt varázsoljon. Harmadnap meg akarom látogatni, de elutazott Paduába, ott hangversenyben föllépendő. Boszusan Suttile-hez mentem onnan Specchihez, s tíz adag fagylalt elfogyasztása közben gondolko­­zom: utazzam-e utána ? Igen, el, el Paduába! — Paduában kérdezőskö­döm : mikor tartanak hangversenyt, semmi, hir semmi lesz. — Végre Pedrochinál egy ismerős tiszttel ta­lálkozom, s ő bánatos arccal jelenti, hogy a hangver­seny füstbe ment, s Irma elutazott, hová? nem tudja. Azóta nyomát vesztem, de képe kalandjaim kö­zepette mindig fel-feltünt, s midőn szép nőt láttam, azt mondám : „Az Irma szebb volt ! “ — s midőn szép nőt csókoltam — azt rebegem: „Irma csókja éde­sebb lehet.“ Éreztem, hogy ő az egyetlen, kiért mindenre képes volnék, — de eltűnt. —• Mindegy, a láng fo­gott, s én e lángot magammal hordozom. II. „Ah-bah!“ — szólt Ede barátom, s hintaszéké­vel majd feldőlt. „Te unatkozol?“ kérdem a kedves ifjút. „Felcsapok lordnak, spleenem van már, még csak néhány millió kell.“ — S szörnyet ásított, mivel pedig az ásítás a minden nemzetnél bevett mimico­­terminológia szabályai szerint unalmat jelent, Ede barátom lélekállapotja fölött nem kétkedhetem.

Next