Fővárosi Lapok, 1864. május (1. évfolyam, 100-122. szám)
1864-05-26 / 119. szám
119-ik sz. Csütörtökön, május 26. Kiadó-hivatal: Pest, barátok-tere 7. sz. Első évfolyam 1864 Előfizetési dij : Félévre...................8 Irt Negyedévre . . . 4 frt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda : Lipót-utca és 8 szám, 1-sS emelet. Hirdetési dij : Hasábos petit sor . . 4 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . .30 kr A dalok könyvéből. — Heine-ből. — Ülj dalom könnyű szárnyira, Kedvesem, hadd vigyelek A rét legszebb virányira, A Gangesz partja mellett. Egy kertben gyönyörű helyen, A sok lótuszvirág, Szép holdvilágos éjjelen, Várva vár ott reád. Ibolya enyeleg, kacag, S nézi, miként ragyog az ég, Rózsák suttogva mondanak Egymásnak illatos regét. Lesködnek okos és szelíd Gazellák szerteszét. Távolról hallják füleid A szent folyam neszét. Egy pálmafa hűs árnyába, Kedves, ott dőlj le velem . Hadd ringasson üdv álmába Boldogság és szerelem ! Illéssy György: AZ ELVEK HARCA. (Novella.) Urváry Lajostól. (Folytatás.) Endre lelkében ismét feltámadt a múlt és jelen minden fájdalma, s remegő hangon kérdezé : — És e fiatal ember ? — Most is ott ül a grófnőtől nem messze, göndör szőke haj, fekete ruhában. Eder lovag. Endre az illetőre szegezte kémlelő tekintetét, aztán kissé remegő hangon kérdezé : — S a grófnő szereti? — Talán még nem, de már is nagy érdekeltséggel viseltetik iránta. Dresdában egy fényes társaságban egy napon igy szóltak a grófnőhöz: „Nemde önt hazájának ridegsége, ildomtalansága űzte a műveit német földre?“ A grófnő erre azonnal rendeletet adott ki, hogy nyitsák meg itteni kastélyát, mert a nyarat itt fogja tölteni, s a társaságból Edert hívta meg, hogy vele lővén, személyesen győződjék meg, hogy mennyire rideg, meg civilizátlan Magyarország. Miért épen Edert ? A lovag tudja most már, honnan fúj a szél, s Magyarországról oly áradozó dicséretekkel szól, hogy sokszor pirulnom kell, mert olyan dolgokat is állít igazaknak, mikről most csak álmodunk. — S tulajdonképen miért nem akarja bátyám, hogy az a lovag a grófnő férje legyen? — Tudod, hogy régi táblabiró vagyok, megvannak a magam elősejtelmeim, s ha itt-ott kinevetnek is miattok, mégis a legtöbbször nekem van igazam. Nem szeretem azt az embert. Nem kedvemre valók azok a szélcsap fiatal emberek, kik egy asszonyért a nagyvilágnak neki mennek. Aztán más utaim is vannak. Nem szeretem a mesallancokat. Mindenki maradjon meg természetes légkörében, azt töltse be jól, s eleget tett. Nincs szánandóbb dolog, mint a hal a szárazföldön. — De édes bátyám,nekem úgy tetszik, hogy ellátszik arról felejtkezni, hogy alig használnak valamely szót többször ferde értelemben, mint ezt : „mesalliance.“ Mit is akar ez jelenteni? Oly két lény egybekelését, kik nem egymásnak valók. De mit akarunk e tekintetben zsinórmértékül megállapítani ? Talán a rangot? Talán a vagyont? Mily viszásságok! Selyem alatt más ember van-e,mint aki posztó ruhában jár ? A boldogság, a családi élet üdve a bársony, vagy nemesi korona szabadalma-e? S mernék fogadni, hogy uram bátyám is sok olyant, ki egyszerű szobában lakik, többre becsül, mint azok közül néhányat, kiknek rendelkezésére termek állanak. Vannak egyes kivételes esetekben mindenesetre oly tekintetek, melyek nyomosságát, midőn egy élet boldogságáról van szó, nem akarom ugyan latolgatni, de melyek közcélok érdekéből a legtöbbnyire figyelemreméltók ; általában azonban azt állíthatni, hogy a „mesallianceok“ minősége felett egy harmadik nehezen hozhat ítéletet, s ha van az erkölcsi, műveltségi állapotokon nyugvó absolut szempont, az egyes esetekben ez sokfélekép módosul. — Szép, szép, de nincs egészen úgy. Különben ajtót is hagytál számomra nyitva, melyen az okoskodásaid tekervényes utjai közül csakhamar kiszabadulok. Azt mondtad, hogy vannak bizonyos „kivételes esetek.“ Ép ilyen van Clarissa grófhölgynél is. Magad is tudod, hogy ő egy fényes család azon ágának utolsó közvetlen utóda, melynek birtokában még megvannak a családi jószágok, és egy dicsteljes múlt összes ereklyéi. Ha ezeknek a családtól már el kell szakadniok, azt hiszem, hogy te, mint jó hazafi, csak nem akarhatod, hogy idegen kézbe jussanak. Még kevésbé olyan kézbe, mely nem is látszik egészen tisztának. Szép öcsém, akárhogy okoskodol, nekem van igazam, s neked a grófnő háziorvosának kell lenned! — De bátyám az istenért! — Semmi szerénykedés; mindjárt estek után szólok a grófnővel s reményem, hogy mindkettőnk befolyása elég lesz ahhoz, hogy megtörténjék az, a mit a grófnő jóléte követel. — De kérem — — Semmi közbeszólás, úgy is szükséges itt olyan ember, kinek jó szive, erős akarata és ernyedetlen tettereje van. Sok a tenni való itt, mit atyád megkezdett, folytathatod. Hadd legyen községünk mintaközség, példányképül mindazoknak, kik azt hiszik, hogy a népnevelés is csak megérdemel egy kis figyelmet. Néhány év múlva aztán nem történik olyasmi, mint tegnap is. Egy rész férj felesége és gyermekeire rágyújtotta a házat. No de majd erről többet beszélünk. Endrét az utóbbi dolog nagyon érdekelte. Kikérdezett minden részletet, mikkel az öreg úr sajátos elbeszélői modorában szolgált. így telt el az estek, minek végeztével a társaság oszlani kezdett, hogy a teremben megkezdethessék a tánc. Endre egy oszlop mellett vonult meg. A grófnő is táncolt, s az öreg Daróczynak más alkalmas pillanatra kellett halasztania terve valósítását. Említettük, hogy a grófnőt néhány külföldi is elkísérte Gesztenyésre. Ezek az Endre előtt levő oszlop körül képeztek félkört, néha néha a táncba vegyülve. Ödön gróf is egyszerre hozzájuk csatlakozott. — Mily szórakozott ön ! — szólt az egyik hozzá. — Dehogy, csak önnek látszik az. — Bizonyosan a kis barnára gondol! — Uram! — Ne nehezteljen a nyílt titkokért! Ödön hirtelen elfordult s órájára tekintve, a teremből sietve eltávozott. Endre arcába szökött a vér, s Daróczyt fölkérte, hogy a grófnőnél rögtöni roszulléttel mentse ki, szintén eltávozott. A tánc tovább folyt és senki sem vette észre, hogy kik távoztak el. Csak Halmágyi contesse nyitotta fel táncrendjét, melyen a harmadik négyeshez volt írva Ödön gróf neve. Minthogy az még messze volt, nem törődött vele, hogy a gróf nincs közelében. Endre ez alatt lélekszakadva sietett le a lépcsőkön. Haza felé tartott. Csillagos és tekintett le reá, lelkét mély sötétség vette körül. Midőn a kerthez már közel ért, egy árnyat vett észre a fal mellett. Feléje tartott és karján megragadta. — Uram! — kiáltott fel Ödön gróf. — Mit akar ön tenni ? — Mily joggal kérdezi ezt? Mindenesetre többel, mint a mennyivel ön egy szegény, de jó nevű leány hírnevét akarja tönkre tenni. — S honnan következteti ön ezt ? — Ön mentegetődzni akar? Koránsem. Ön éjjel megtámad engem, mint bandita, s én jóformán azt sem tudom, hogy tulajdonképen ki ön. Ily emberek nem tarthatnak arra igényt, hogy előttük mentségeinket felhozzuk. — Gróf úr, ön nem fog visszaélni a becsületérzés s a megsértett ildom ama szenvedélyes rohamával, mely most engem elfog. Ön nem lesz oly jellemtelen, hogy midőn egy becsületes család szegénységével, az anya betegségével, s a leány balga könnyen hivőségével visszaélt, megtagadja az elégtételt a fivértől, ki ezt öntől követelni feljogosítva van. — Önmaga sem tudja mit beszél. Ön maga vádolja családját oly bűnökről, melyekkel az valóban nem bír. Nem én aláztam meg önt, hanem önmaga alázza meg magát. — S a kacaj, a „kis barna“ felett, mely a teremben csak imént is hangzott ? A pasquillok ön viszonyáról, melyek egy fiatal leány jó nevének árán keringenek ? — Elfeledni látszik, hogy vannak oly emberek, kiknek nincs más dolguk, mint azok léptei fölött őrködni, kik irántuk ugyancsak kevés érdekkel viseltetnek. Ön különben tőlem elégtételt kívánt, én tulajdonképen nem tudom, hogy miért, de szolgálni fogok vele. Holnap küldje valamely bizalmas emberét hozzám, én az öreg Daróczyt választom. De vigyázzon ön uram, hogy az egész ügy titokban maradjon, mert ellenkező esetben én kérek öntől elégtételt. Isten önnel! A gróf eltávozott, Endre pedig égő arccal, dúlt lélekkel hanyatlott a kert ajtó mellett lévő padra. Ez alatt a ház túlsó részében a kertre nyíló ablak megnyílott és Piroska könytelt tekintete emelkedett fel az ég felé. Szive hevesen dobogott, lelke ezerféle rémekkel vette körül, mintha bűnt követne el abban, mit szerelme az erény színében tüntetett elő. Ödön mondta neki, hogy az emberek nagyon megszólják, mert gyakran ellátogat hozzájok, miért is megszünteti látogatásait, hogy addig, mig szabadon az övének nem vallhatja, ne érje az irigy hirnek árnya sem. Ma meg fontos hirt akart vele közleni, kérte, hogy jelennék meg a kertre nyiló ablaknál s midőn Piroska ezt megtette, nem volt ment azon szemrehányásoktól, mikkel büszke önérzete illető. Perc perc után tűnt azon rémletes várakozásban, mely között a lelket ezerféle balsejtelem köríti. Arca pirult, s bár számtalan mentő okot talált, lelkiismerete mégis határozottan ítélt. A lépés, melyet ezúttal tett, ballépés volt. El akart futni a helyről, de szerelme mintha elszakíthatlan szálakkal kötné oda. Érezte, hogy roszul tett, de érezte azt is, hogy lehetlen volt másként tennie.És némi vigaszt szolgáltatott azon mentség,hogy csak „ez egyszer“ tette — először és utólára. „Ez egyszer!“ —hányszor mondjuk ezt s hányféle alakban! „Ez egyszer“ — sóhajtjuk oly dolgokban is, hol az „egyszer“ — mindent jelent, egy percben az egész élet sorsát kockára teszszük. Üdvösség és kárhozat, élet és halál, a szenvedély mámoros gyönyöre s hosszú évek kísérteties fájdalma, vakító fény s áthatlan sötétség : „ez egyszer.“ (Folyt. KÖT.) If®)! -