Fővárosi Lapok, 1864. június (1. évfolyam, 123-147. szám)

1864-06-03 / 125. szám

LOUBET ÜGYVÉD. M. H. Arnaud elbeszélése. (Folytatás.) III. Az ügyvéd kiment a városból, s elérte a mezőt, még maradt egy „Isten hozzád“ mondani­valója, s élete veszélyeztetésével ment, hogy azt elmondja. A marquisné egy idő óta a pavillonban lakott. Ez egy kedélyes ház volt, Aix városától félórányira, egy kis völgyben, hol üde patak frissité föl a növény­zetet. Itt a vizek szüntelenül nyugalmas árnyékban zúgtak. A dél Flórája kitárta gazdag kosarát e ker­tekben, a mező hosszában s a fenyőkkel koronázott hegyecskék oldalán. A pavilion nagy gesztenyés lombjaival volt el­takarva , az utak, cyprusok és spanyol reketyével kerítve. Az ügyvéd egész reggel a bokrok közt tévely­­gett; feje mintha elveszett volna; a fáradtság és fáj­dalom kimer­téki erejét; csak gépileg ment, mintha egy láb­atlan kéz vezetné. Dél felé a pavillonba ve­zető úton haladt. A marquisné egyedül volt egy olasz ízlésű nagy teremben, melynek lebocsájtott függönyei megtörték a nap sugarait; kellemes világosság, olyan, mint a minőt az alabastrom lámpa ad, terjedt itt szét; szür­ke falfestvények ezen fél világosságban mint egy a képzelet diszitményei gyanánt tűntek elő. A mar­quisné, pompás ruhájában, egy hosszú széken pihent. Megrázkódott, midőn egyik nőcselédje Loubet ügy­védet jelenté be, s hirtelen fölegyenesedvén, mondá : " — Mit akar velem ? Belépett. Ennyire megindulva és kikelve látván öt, a mar­­quisnét bizonytalan félelem fogta el. — Jó napot Loubet mester, mondá, mosolyra erőltetve magát, már rég nem jött hozzám. Loubeteszkezv­e közeledett, és tompa hangon mondá: — Egy utam volt, szerencsétlen utam, marquis­­né asszony, s innét el akarok távozni... — Kétségkívül kevés időre ? — Talán örökre. A nő rátekintett, s inkább kinézésétől, mint at­tól, a­mit monda, meglepetve, néhány értelem nél­küli szót hebegett. — El akartam búcsúzni, kezdé újra. El akartam­­ mondani azt, a­mit holnap a nép ajkáról tudand­ott meg, de talán ma is. Futok. Idegen honba akarok menekülni, mert párviadalom volt, s oly szerencsét­len voltam, hogy egy embert megöltem. A marquisné gyöngén felsikoltott, s elfordítá szemeit. Azt fogják mondani, hogy családom becsületé­nek megmentése végett öltem meg ez embert, foly­tató az ügyvéd. Én engedem, hogy ezt higyyék. De önnek a valót akarom fölfedezni. A szemtelen azt merte mondani előttem, hogy önnek kedvese volt, s ön az ő szeretője... Megboszultam önt asz­­szonyo­m! — Ön megölte Lansacot! Lansac meghalt! ki­áltott a marquisné fölegyenesedve. Percnyi csend állt be. Angevilliers asszonyság beszélni akart, de szava elhalt. Mozdulatában és te­kintetében ijesztő kétségbeesés tört ki. — Ah, mormogott az ügyvéd, meglepetve valami rettenetes bámulástól, ő igazat mond­ott. A marquisné eszméletlenül rogyott össze. Mere­ven tekintett reá, azután halkan kiment, s futott a mező felé. Azon estve érkezett meg Beauregard cadet Avignonból, azon szomorú hírrel, hogy Loubet ügy­véd párbajban megölte Lansac Hector kapitányt. Marius Magis az első volt, ki a Moul­hoire palotá­ban megjelent, a­hol is csakhamar a város kémjei mind összegyűltek , hogy ezen esemény rejtélyes körülményeit fejtegessék. A bámulat tetőpontra há­gott, midőn Beauregard cadet becsületére állította, hogy a szép Loubet, ki ezelőtt két héttel eltűnt, nem Lansac kapitánynyal távozott el. Némelyek azt mond­ták, hogy talán valamely más tiszt vitte őt magával, mások meg, hogy valamely zárdában bánja bűneit. E nagy zavarban Marius Magis minden erejét föl­használta, hogy magának tekintélyt szerezzen. Beau­regard rendelkezésére adta magát, az elhalt hagya­tékát illetőleg. De az nem volt nagyszerű hagyo­mány , és csak az adósságok kielégítésére volt ele­gendő. Másnap Beauregard cadet és Marius Magis egy jegyző kíséretében a kertbe mentek, hová szent Já­nos napja óta senki sem tért be. A pavilion bútorai­nak leltározása volt foganatositandó. — A szegény kapitány! — mondá Beauregard cadet, belépve a kertbe — hogy az Isten magához venné lelkét! Ki mondta volna meg előtte, hogy ily közel vége lesz életének és szerelmének. Egész éjjel esett; a fák levelei eleven zöldek és kedvesek voltak, a virágok ragyogóbban nyíltak, a madarak csicseregtek. A cytis közt minden nyugodt, kellemes, mosolygó volt e tanyán. — Ez egy Kupidonak szentelt remetelak! — ki­áltott Marius Magis, mythologiai emlékektől kapatva meg,­lássuk a cellát. Fölnyitá a mulatólak ajtaját, s nagyot kiáltva, visszahökkent. A jegyző és Beaure­gard cadet, Marius Magis vállán keresztül betekin­tettek. Hajok fölmeredve, izzadt homlokkal együtt kiáltottak föl: — Oh ez borzasztó ! Egy formátlan női tetem nyújtózott arccal föl­dön a terem túlsó oldalán. A padolat felszáradt vér­­foltokkal volt teli. Marius Magis azonnal fölismerte ruházatáról az idomtalan testet. Ez a szép Loubeté volt. — Uraim, mondá, bezárván az ajtót, mindenek előtt a király embereiért kell menni!.. Egy órával később a hatóság tartott vizsgálatot a bűn elkövetése helyén. A tetem mellett, mely több helyen volt megszurva, egy fekete selyem hosszú kez­­tyűt s egy puszpángfa nyelű kést találtak, melyet Beauregard felismert, mintha egy terem asztalán látta volna. Minden várakozott és csodálkozott; a jelek kö­zül semmi sem ütött a gyilkosra. Néhány hang Lan­sac kapitány vádolására emelkedett.­­ — Én egész estve nem hagytam el szent János ünnepe estvéjén, — kiáltott föl erélyesen Beauregard cadet. Együtt jöttünk a szép Loubette által adott légyottra. Ő szólította nevén, be is jött e szobába, s emlékezem, hogy midőn az ajtót behúzá, azt mondá nekem: „Itt vérszag van.“ A sötétségben semmit sem láthatott, azonban Loubette akkor már itt volt meghalva. Erről bizonyos vagyok. Ekkor Marius Magis közeledett egy rögtöni em­lék által meglepve, kezeit kiterjesztve kiáltott föl, ajkai reszkettek, s a legmélyebb csendben mondá — Én valakit láttam szent János estvérén innét kijönni, estve tiz óra felé. Tudom, ki követte el a bűntényt... az Loubet Katalin ... s kész vagyok nyi­latkozatomat a király emberei előtt aláírni. (Folyt. köv.) A keresztes vitéz. (Kémtörténet a XIX-dik századból.) — Egy kiszolgált katona emlékirataiból. — (Kgy E.­ Van egy faja a félelemnek, mely el­len a közönséges bátorság mit sem használ. Ez a ré­mektől való félelem. Hidegvérrel állhatunk a csatatéren golyózápor közt, s nyugodtan várhatjuk a halálos lövést; bátran tekinthetünk a zajló sötét hullámok közé, melyek majdnem egybecsapnak fejünk fölött, állhatunk ör­vényszélen, s mosolyogva tekinthetünk a tátongó mélységbe, a biztos halál elé; de nem tudunk erőt venni egy borzasztó érzeten, mikor oly tünemények jelentkeznek, melyeket az ész meg nem magya­rázhat, melyekről a tapasztalás felvilágosítást nem adhat, — s igy minden perc váratlan, megfoghatatlan s megfejthetlen dolgokat hozhat magával, a­mikre el­készülve nem lehetünk, mert létezésüket el sem kép­zelhetjük. E sorok írójának volt egy pár ily esete. Több év előtt Z­o­­­k­ie­w vidékén, Lemberg kö­zelében állomásoztam. Este állomásomból közönsége­sen a városba lovagoltam, hogy egy csésze b­ea s kártyajáték feledtessék el velem a hosszú esték unalmait. Ez este és egy csodálatos könyv „A prevosti­­­ó­s n­ő“ jött szóba, melyben a szellemek világának belső életéről részletes tudósítások vannak. Egy mi­­velt tapasztalt egyén, az ezred főorvosa, a társaság több nehezen hivő tagja ellenében azt állítá, hogy könnyű ugyan az ily dolgokra gúnyolódni, de annál nehezebb: annyi, néha közönséges s mindennapi tü­neményt, kivált egy külső láthatlan szellemi körrel való összeköttetésénél fogva megmagyarázni, meg­fejteni. Bizonyságul saját tapasztalatai után több példát hozott elő az álomvilág s a delejesség köréből, melyek által be akará bizonyítani, hogy már maga a vallás és a sfránzuli élet tana is az itten és ottan közötti viszonhatás lehetségére következtet. A jelen voltak mindegyike egy-egy ez állításra vonatkozó kisértetes történet s rémbeszélylyel állott elő. Egy öreg kapitány beszélte, mint lovagolt min­den : „Állj! Ki vagy ?“ kiáltások dacára egy meghalt francia tábornok szelleme az őrszemek sorai közt ki­sértetes hófehér lován, s egy közlegény, ki a mellett részeg is volt, mint kapott huszonötöt, hogy elmu­lasztó őt feltartóztatni. Továbbá egy asszonyság be­szélte, mint kisértette egy már több év óta özvegy barátnéját férjének szelleme, föl s alá járván a kastély folyosóin, s csak egyszer téveszté el az ajtót, mikor t. i. a kertajtó helyett a komorna szobájába nyitott, s ott eltűnt, és azóta nem jelent meg ismét, vagy legalább barátnéja mit sem akart tudni róla. Itt egy fehérruhás asszonyról, ott egy fekete fér­fialakról beszéltek annyira, hogy szemeim előtt szü­netlenül hasonló rémképek lebegtek, s örvendtem, mikor már sárgámon ülve a város kapuján kifelé vág­tattam. Hideg novemberi éj volt. A hold sápadt arca kisértetes fényben derengett a futó hófellegek között. Eszembe jutott K. ezredes, atyám egyik gyer­mekkori barátjának képzelmes története, kinek rövid idővel rögtöni halála előtt egy éji lovaglás alkalmá­val két mérföldön át egy levágott fejű fekete lovag nyargalt oldalán, kit kísérője, egy öreg közhuszár, sehogy se tudott észrevenni, s ki csak egy útfélen álló feszület előtt tűnt el. Továbbá eszembe jutott a saatzi kisértetes tisztilak, hol mióta egy tizenhatéves leány torkát metsző beretvával: kutya a szobában, ló az istállóban meg nem tud állani. A 1ai templom, melynek ablakai éji 12 órakor maguktól kivilágo­sodnak, orgonaszó s halotti ének hallatszik. Szóval egész megzavarodtam, s eszem nem volt helyén. Hiába akartam képzetemmel valami „fehér ruhás“ vagy akár barna ruhás asszonyt fölkeresni, mind­járt egy rémséges fekete kísértet lebegett szemeim előtt! Lovam, nem hiába makacs jószág, azon nemigen kellemes tulajdonnal bírt, hogy minden nyílt kapuba örö­köst betekintett volna. Szerencsére kapuk s ajtók már mindenütt zárva voltak, de ő minden alkalmat fölhasznált, legalább feléjük tolakodni, s oda surlód­­va, engem, ha lehetséges, nyergemből kilóditva, szé­pen a földön felejteni. Így érkeztünk folytonos küzdés között egész a város elé, s én sarkantyú és ostorral egy magas fal hosszában hajtattam, midőn egy nyílt kapu mellett kellett ellovagolnom. _Az átkozott sárga egy ugrással benn volt a kapun. Ütöttem, vertem, sarkantyuztam, de mit sem használt; a sárga egész a hányát bukásig ágaskodott, de helyéből mozdulni nem akart! Körül­tekintek, hogy lássam: hová jutok, s nem csekély meghökkenésemre azt veszem észre, hogy teme­tő­ben vagyok. Én, ki már 12—14 éves gyermekkoromban éj­félkor a temetőből egy fába szúrt kést, könyvet, ka­lapot vagy bármely más tárgyat fogadásból elhoz­tam, — szégyenemre megvallom, ez egyszer, kü­lö­­nös meglepetést éreztem. Hátam borsódzott. És a mi több, lovaglási mesterségemet itt a makacs dög ellenében épen nem is érvényesíthetem. Először is, egy lengyel temető egész erdőt képez, mert itt a sír­keresztek nem csak néhány lábnyiak, mint nálunk, hanem egész fama­gasságnak, ezenkívül annak is ki voltam téve, hogy épen epemirigyes idő lévén, egyik vagy másik után hányt sírba bukom, lovastól együtt. Hiába vertem, sarkantyúztam lovamat, majd egy sírkőbe botlott első lábaival, majd pedig azt ve­­vem észre, hogy hátulsó lábaival az újonnan felhányt földbe sülyed! Most már nem maradt egyébb hátra, mint azon minden lovas ember természetével annyira ellenkező fogáshoz folyamodnom, hogy lovamat kantáron vezes­sem ki, és saját lakóim segítségével meneküljek. (Minden lovas büszkeséget félretéve,azt hiszem, hogy 532

Next