Fővárosi Lapok, 1864. július (1. évfolyam, 148-174. szám)
1864-07-10 / 156. szám
156-ik sz. Vasárnap, julius 10. Kiadó-hivatal:Pest, barátok tere 17. sz. Első évfolyam 1864 ______ // / Előfizetési díj t mm*| A Mk . Szerkesztői Iroda: — FŐVÁROSI LAPOK. Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kr. pokat kivéve mindennap. ko- Bélyegdíj minden igronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY.tatáskor . . . 30 kr. jy^T" Előfizetést lapunkra a kiadó hivatal folyvást elfogad, s teljes számú példányokkal szolgál. Az egyetlen segély. Volt egy szépem, ragyogó, mint Amna csillag ott! Hivem volt tavasz s a nyárban, Söszöm hervadó szakában, — Télre elhagyott. Aranyhaju tündér volt az, S szintéz ajaku! Az öröm volt e jó leány, Tova űzte egy boszorkány, Tova öt abbú. Oda víg, mosolygó lánykám, Örökre oda! E gyötrő, e hidegvette Kisértet most már helyette Házam asszonya. Ölembe ül, éjjel nappal Csügg a nyakamon. Néznem kell sötét arcába, Bármit tegyek, mind hiába ! Le nem rázhatom. Mindent, mindent megpróbáltam, De mi sem használ! Ha ma a boros pohárba Fojtom, másnap virradtára Újra talpra áll. Várj boszorkány ! tudom én már, Mit teszek veled! Megragadlak két karommal, Sírba rántalak magammal, Ott vesz a fejed! Szemere Miklós. EGY VELENCEI EST. — Elbeszélés. — Hiadortól. (Folytatás). Szegény, egy pillanatig a szerencse kegyencének hivé magát, de az láthatólag távozott tőle... ötezer huszas! Istenem, gondolá magában, ez egy út lenne Párisba ... jövendőm ! — művészi kiképezésem ... de... egy másik fogja mindjárt diadalát kikiáltani, és én gyalog zarándokolok a művészek székvárosába ! — Isten veletek szép álmaim! Quinterno! kiálta most egy haldokló hang — Tombola! Tombola! A tenger újra megindult árjaival, és mindenik látni akart. Látni a boldogot. Valljuk meg, itt-ott egy pár ököl is fordult a nyertes felé, de a nép csakhamar megbocsát a boldogoknak. Ifjoncunk vala az első, ki dühében nevetve futott a győzteshez, hogy meggyőződjék saját szemeivel a dolog valósága felől ? Mihelyt látta, hogy az öt szám csakugyan egymás mellett van, visszament szomorún helyére, odaszórta a négy szélnek haszontalan üvegeit, fölkapá szenvedélyesen vonóját és sírt. A jutalom széke elé— harsogá a tömeg, és vállaira ragadta a szerencse fiát, ki szemlátomást fogyatkozott az öröm miatt. E diadalmenet alatt a kis különc keresni látszott valakit szemeivel, s mint apjával találkozott, apám mormogá elfojtott könyek közt, őt erősen szivéhez szorítva. — Nem tesz semmit. — Itt van vonóm! Teréz, a bokréta-árus lány, látva e gyengéd gyermeki szeretetet, tapsolt mind a két kezével... s örömittasan nézte a fiút és apát. Mért nincs egy két fillérem ? — gondolá az ifjonc, e lányka számára, és hogy egy virágot tűzhetnék hegedűmre. Itt felölte lassan ruháit, miket a hőség miatt előbb elhányt. Erre, megvonogatá lágyan a hegedűvonót, megragadja a hangszert, megrázza hosszú hajfürtéit, végig szalad egy pár húron és játszik, játszik erővel, tűzzel, hatalommal, és a sokaság, mely a nyertes megkoszorúzása után, készült már elszéledni, megállt hirtelen, mintegy megbűvölve a bűbájos hangok által. Mint a pacsirta, mely először egy barázdán kezdi, azután lombról lombra, csúcsról csúcsra száll, míg végre a végtelenség égi zenéjével magához vonja őt, s beleolvad elhaló dalával. Mi különös játék volt! Az apa sírt örömében, a szép virágárus lány öntudatlan levelező végső rózsafüzérét, Velence népe örömmámorba sülyedve álmodék, mig a dogek arany palotájában minden terem megtelt viszhanggal,minden kéz tapsolt. Nem sirt e az ifjú játékában az első csalódás fájdalma? nem szólt e ujjai alatt egy most fejlődő érzelem, mit ő nem ismert, csak ihletéséről ? — hallgassátok ! hogy panaszkodik ! hogy zokog! — Csendet parancsolt a rivalgó örömnek, csendet Velencének, és Velence hallgatja őt...mint gyermek. Néhány perc múlva, a nép vállaita vevén, a művészi magasztaltság méltóságával vitte őt a kormányzó széke elé. — Mely város szült, kis művész ? — kérdé a kormányzó. — Genua. — Mi a neved? — Paganini. A kormányzó erősen szemébe nézett, gyermekem ! — mond — vonód Pérou kincsét zárja magában. Éljen Paganini! és megkoszorúzta hegedűjét. — Éljen Paganini! harsogá a nép tízezer torokkal. Pillanat alatt átszaladt e név — szájról szájra— sz. Márk terén, mig Teréz, szemlesütve, félig lefosztott bokrétáját az ifjúnak nyujták egy kis papirszelettel együtt. A gróf, kit imént láttunk, lassú szitkot mormog a szakálla alá, mit megtoldott nemsokára egy másikkal, midőn látta, hogy a szép kegyenchölgy alkalmasint lakása cimét csúsztatja az ifjonc kezeibe. Az ünnepi gyülekezet ezután lassanként szétoszlék , nem sokára nem maradt sz. Márk terén csak a művész és az apa! — Atyus, lássuk van-e mit ennünk ? kezdé a kis művész, cirógatva apja szürkülő barkóját, nem mennénk be egy kávéházba ? — Hohó atyafi, ily sátoros ünnepnapon drága ott az eledel, felele félmosolygó képpel az apa, erszényünk lapos. — Egyébiránt se baj,itt a tarisznya, van ebben pompásabb ebéd, mint a mi hercegünk konyhájában, először itt a sajt, azután fris szalámi, fris cipó. — És ezért nem kell fizetni, nemde atyus ? Itt letelepedének a sz. Márk-egyház alsó lépcsőire és elkezdék a művészi vendégséget, mely ha nem számlált is annyi tál ételt, mint Lucullusé, de mindenesetre több jóizű falatot. Ebéd alatt kivette a fiatal művész lopva a kis papírdarabot, melyet előbb kapott és dobogó szivvel olvasá a boldog utca nevét és a házszámot, hol az első szerelmi találkozás várta. — Közönséges emberre a szerelem rövid fürdői korszak , művészre — uj élet; kezdete az ihletnek, kezdete a remekműveknek. Mi dicső estély ! mi nagyszerű jutalom ! Egy szív megérti őt. Lelke telefön hangjegyekkel: ezek a zenész versei. Egy utcai énekes, ki véletlen arra sétált, felismervén az imént felavatott művészt, örömlelkesedéssel rohant oda, és megragadván jobbját, elhurcolta őt, akarata ellen a nép közé. Hiába szabadkozék Paganini, mennie kellett, az utcai énekes fellármázta örömében a házakat, utcákat, és rövid idő alatt népes társaság alakult, mely elhatárza a fölkent művészt megvendégelni. Minden kávéházba bevitték, és fizettek neki fagylaltot és holmi édességeket. Minden vendéglőben bemutatták őt és emlékül ettek vagy ittak valamit. — Boldog volt, ki fizethetett. Egy szóval, Paganini a velencei nép vendége lön. Ezalatt Teréz egy gondolában várta őt nyugtalanul. Hogy dobogott szive! Eljön-e ? Mi nehéz a várakozás annak, ki még soha nem várt. Mindenütt zengtek a hárfások, a gondolák kalandokra futkostak , csak ő volt egyedül! Mi szép volt ő sürü pirulásai közt! most vette észre először, hogy nem csak kezében, de szivében is nyílnak virágok, és ezeknek sokkal üdítőbb, édesebb illatuk van. EGY EMBER TÖRTÉNETE. — Rchard regénye. — János gróf fiai. (Folytatás.) Most az egyszer nem akartam átengedni a véletlennek szép regényem folytatását, életem boldogsága volt kérdésben. Luiza tizennyolc éves lehetett, szépsége eddig nem érzett hatással volt reám . A belém oltott elvek nem engedték, hogy Luiznak megvalljam forró érzelmeimet. Apám beleverte fejembe, hogy nagy családoknál a családapa gondoskodik a leány kezéről. Különben is féltem, hogy szenvedélyes szavaimmal megégetem tiszta lelkét. Hátha a bárónak már céljai voltak leányával, s hogy beszélhettem volna beleegyezése nélkül egy fiatal leánynyal, kit tisztelni volt legelső szent kötelességem. A báróhoz folyamodtan tehát. Szivem majd kiugrott mellemből, midőn szobája küszöbét átléptem. Szobáját mint Vauxelle kisasszony jegyese hagytam el. Örömöm majd eszemet véve elrohantam az utcán. Emlékszem Médérickel találkoztam, egy erszény aranyat adtam neki. — Eredj mulatni — vidd magaddal az egész századot. Sohasem hittem volna, hogy az emberi szív megblr ennyi boldogságot. Álmom teljesült. Estve Wilfridnek írtam. Kicsordult belőlem a boldogság, kellett valakivel közlenem, s ki bitt volna jobban megérteni, mint ő ? „Miért nem vagy itt házasodom! te is meg fogod őt látni, te is fogod őt ismerni. Igen, Vauxelle Luiz lesz Clerfons marquise s Neuvailler grófné. Ha Franciaország koronája az enyém volna, fejére tenném. Halvány, szőke, minden báj megvan rajta, mely szédít s vakit. Az első pillanat óta, midőn először megláttam, szeretem. Nem merek a jövőre gondolni, félek a megőrüléstől. Az én paradicsomom itt van a földön. Te tudod mennyire szeretem a katonai pályát, de egy pillantásáért kész volnék itt hagyni minden bánat, fájdalom nélkül. Hogy is tudtam addig élni, mig nem ismertem! Van valami bánatos, szomorú kifejezés arcában, mi nyugtalanít, de okát nem merem megkérdezni. . . Reszketek, ha mellette vagyok ! . . Fogadom istenemre, boldoggá fogom őt tenni. Te és ő vagytok e világon mindenem!.. .“ Addig írtam, míg csak papírt láttam, oly sok eszmét gyulasztott fel bennem a boldog szerelem j