Fővárosi Lapok, 1864. július (1. évfolyam, 148-174. szám)

1864-07-10 / 156. szám

156-ik sz. Vasárnap, julius 10. Ki­adó-hivatal:­­Pest­, barátok­ tere 17. sz. Első évfolyam 1864 ______ // / Előfizetési díj t mm*| A Mk . Szerkesztői Iroda: — FŐVÁROSI LAPOK. Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kr. pokat kivéve mindenn­ap. ko- Bélyegdíj minden ig­ronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY.­tatáskor . . . 30 kr. jy^T" Előfizetést lapunkra a kiadó hivatal folyvást elfogad, s teljes számú példányok­kal szolgál. Az egyetlen segély. Volt egy szépem, ragyogó, mint Amna csillag ott! Hi­vem volt tavasz s a nyárban, S­öszöm hervadó szakában, — Télre elhagyott. Aranyhaju tündér volt az, S szintéz ajaku! Az öröm volt e jó leány, Tova űzte egy boszorkány, Tova öt a­b­bú. Oda víg, mosolygó lánykám, Örökre oda! E gyötrő, e hidegvette Kisértet most már helyette Házam asszonya. Ölembe ül, éjjel nappal Csügg a nyakamon. Néznem kell sötét arcába, Bármit tegyek, mind hiába ! Le nem rázhatom. Mindent, mindent megpróbáltam, De mi sem használ! Ha ma a boros pohárba Fojtom, másnap virradtára Újra talpra áll. Várj boszorkány ! tudom én már, Mit teszek veled! Megragadlak két karommal, Sírba rántalak magammal, Ott vesz a fejed! Szemere Miklós. EGY VELENCEI EST. — Elbeszélés. — Hiadortól. (Folytatás). Szegény, egy pillanatig a szerencse kegyencé­­nek hivé magát, de az láthatólag távozott tőle... öt­ezer huszas! Istenem, gondolá magában, ez egy út lenne Párisba ... jövendőm ! — művészi kiképezé­­sem ... de... egy másik fogja mindjárt diadalát ki­kiáltani, és én gyalog zarándokolok a művészek szék­városába ! — Isten veletek szép álmaim! Quinterno! kiálta most egy haldokló hang — Tombola! Tombola! A tenger újra megindult árjaival, és mindenik látni akart. Látni a boldogot. Valljuk meg, itt-ott egy pár ököl is fordult a nyertes felé, de a nép csakhamar megbocsát a boldogoknak. Ifjoncunk vala az első, ki dühében nevetve fu­tott a győzteshez, hogy meggyőződjék saját szemei­vel a dolog valósága felől ? Mihelyt látta, hogy az öt szám csakugyan egymás mellett van, visszament szo­morún helyére, odaszórta a négy szélnek haszontalan üvegeit, fölkapá szenvedélyesen vonóját és­­ sírt. A jutalom széke elé— harsogá a tömeg, és vál­­laira ragadta a szerencse fiát, ki szemlátomást fogyat­kozott az öröm miatt. E diadalmenet alatt a kis különc keresni látszott valakit szemeivel, s mint apjával találkozott, apám­ mormogá elfojtott könyek közt, őt erősen szivéhez szorítva. — Nem tesz semmit. — Itt van vonóm! Teréz, a bokréta-árus lány, látva e gyengéd gyermeki szeretetet, tapsolt mind a két kezével... s örömittasan nézte a fiút és apát. Mért nincs egy két fillérem ? — gondolá az if­jonc, e lányka számára, és hogy egy virágot tűzhet­nék hegedűmre. Itt felölte lassan ruháit, miket a hőség miatt­­ előbb elhányt. Erre, megvonogatá lágyan a hegedűvonót, meg­ragadja a hangszert, megrázza hosszú hajfürtéit, vé­gig szalad egy pár húron és játszik, játszik erővel, tűzzel, hatalommal, és a sokaság, mely a nyertes meg­koszorúzása után, készült már elszéledni, megállt hirtelen, mintegy megbűvölve a bűbájos hangok ál­tal. Mint a pacsirta, mely először egy barázdán kezdi, azután lombról lombra, csúcsról csúcsra száll, míg végre a végtelenség égi zenéjével magához vonja őt, s beleolvad elhaló dalával. Mi különös játék volt! Az apa sírt örömében, a szép virágárus lány ön­tudatlan levelező végső rózsafüzérét, Velence népe örömmámorba sülyedve álmodék, mig a dogek arany palotájában minden terem megtelt viszhanggal,min­den kéz tapsolt. Nem sirt e az ifjú játékában az első csalódás fájdalma? nem szólt e ujjai alatt egy most fejlődő érzelem, mit ő nem ismert, csak ihletéséről ? — hall­gassátok ! hogy panaszkodik ! hogy zokog! — Csen­det parancsolt a rivalgó örömnek, csendet Velencé­nek, és Velence hallgatja őt...mint gyermek. Néhány perc múlva, a nép vállaita vevén, a mű­vészi magasztaltság méltóságával vitte őt a kormány­zó széke elé. — Mely város szült, kis művész ? — kérdé a kormányzó. — Genua. — Mi a neved? — Paganini. A kormányzó erősen szemébe nézett, gyerme­kem ! — mond — vonód Pérou kincsét zárja magá­ban. Éljen Paganini! és megkoszorúzta hegedűjét. — Éljen Paganini! harsogá a nép tízezer to­rokkal. Pillanat alatt átszaladt e név — szájról szájra— sz. Márk terén, mig Teréz, szemlesütve, félig lefosz­tott bokrétáját az ifjúnak nyujtá­k egy kis papirsze­­lettel együtt. A gróf, kit imént láttunk, lassú szitkot mormog a szakálla alá, mit megtoldott nemsokára egy másikkal, midőn látta, hogy a szép kegyenchölgy alkalmasint lakása cimét csúsztatja az ifjonc kezeibe. Az ünnepi gyülekezet ezután lassanként szét­­oszlék , nem sokára nem maradt sz. Márk terén csak a művész és az apa! — Atyus, lássuk van-e mit ennünk ? kezdé a kis művész, cirógatva apja szürkülő barkóját, nem mennénk be egy kávéházba ? — Hohó atyafi, ily sátoros ünnepnapon drága ott az eledel, felele félmosolygó képpel az apa, er­szényünk lapos. — Egyébiránt se baj,itt a tarisznya, van ebben pom­­pásabb ebéd, mint a mi hercegünk konyhájában, elő­ször itt a sajt, azután fris szalámi, fris cipó. — És ezért nem kell fizetni, nemde atyus ? Itt letelepedének a sz. Márk-egyház alsó lépcsői­re és elkezdék a művészi vendégséget, mely ha nem számlált is annyi tál ételt, mint Lucullusé, de minden­esetre több jóizű falatot. Ebéd alatt kivette a fiatal művész lopva a kis papírdarabot, melyet előbb kapott és dobogó szivvel olvasá a boldog utca nevét és a házszámot, hol az első szerelmi találkozás várta. — Közönséges em­berre a szerelem rövid fürdői korszak , művészre — uj élet; kezdete az ihletnek, kezdete a remek­mű­veknek. Mi dicső estély ! mi nagyszerű jutalom ! Egy szív megérti őt. Lelke tele­fön hangjegyekkel: ezek a zenész versei. Egy utcai énekes, ki véletlen arra sétált, felis­mervén az imént felavatott művészt, örömlelkesedés­sel rohant oda, és megragadván jobbját, elhurcolta őt, akarata ellen a nép közé. Hiába szabadkozék Paganini, mennie kellett, az utcai énekes fellármázta örömében a házakat, utcá­kat, és rövid idő alatt népes társaság alakult, mely elhatárza a fölkent művészt megvendégelni. Minden kávéházba bevitték, és fizettek neki fagylaltot és holmi édességeket. Minden vendéglőben bemutatták őt és emlékül ettek vagy ittak valamit. — Boldog volt, ki fizethetett. Egy szóval, Paga­nini a velencei nép vendége lön. Ezalatt Teréz egy gondolában várta őt nyug­talanul. Hogy dobogott szive! Eljön-e ? Mi nehéz a várakozás annak, ki még soha nem várt. Mindenütt zengtek a hárfások, a gondolák ka­landokra futkostak , csak ő volt egyedül! Mi szép volt ő sürü pirulásai közt! most vette észre először, hogy nem csak kezében, de szivében is nyílnak virágok, és ezeknek sokkal üdítőbb, éde­sebb illatuk van. EGY EMBER TÖRTÉNETE. — Rc­hard regénye. — János gróf fiai. (Folytatás.) Most az egyszer nem akartam átengedni a vé­letlennek szép regényem folytatását, életem boldog­sága volt kérdésben. Luiza tizennyolc éves lehetett, szépsége eddig nem érzett hatással volt reám . A be­lém oltott elvek nem engedték, hogy Luiznak meg­­valljam forró érzelmeimet. Apám beleverte fejembe, hogy nagy családoknál a családapa gondoskodik a leány kezéről. Különben is féltem, hogy szenvedélyes szavaimmal megégetem tiszta lelkét. Hátha a báró­nak már céljai voltak leányával, s hogy beszélhettem volna beleegyezése nélkül egy fiatal leánynyal, kit tisztelni volt legelső szent kötelességem. A báróhoz folyamodtan tehát. Szivem majd kiugrott mellemből, midőn szobája küszöbét átléptem. Szobáját mint Vauxelle kisasszony jegyese hagytam el. Örömöm majd eszemet véve el­­rohantam az utcán. Emlékszem Médérickel találkoztam, egy er­­szény aranyat adtam neki. — Eredj mulatni — vidd magaddal az egész századot. Sohasem hittem volna, hogy az emberi szív meg­­blr ennyi boldogságot. Álmom teljesült. Estve Wilfrid­­nek írtam. Kicsordult belőlem a boldogság, kellett valakivel közlenem, s ki bitt volna jobban megérteni, mint ő ? „Miért nem vagy itt­ házasodom! te is meg fo­god őt látni, te is fogod őt ismerni. Igen, Vauxelle Luiz lesz Clerfons marquise s Neuvailler grófné. Ha Franciaország koronája az enyém volna, fejére ten­ném. Halvány, szőke, minden báj megvan rajta, mely szédít s vakit. Az első pillanat óta, midőn elő­ször megláttam, szeretem. Nem merek a jövőre gon­dolni, félek a megőrüléstől. Az én paradicsomom itt van a földön. Te tudod mennyire szeretem a katonai pályát, de egy pillantásáért kész volnék itt hagyni minden bánat, fájdalom nélkül. Hogy is tudtam addig élni, mig nem ismertem! Van valami bánatos, szomorú ki­fejezés arcában, mi nyugtalanít, de okát nem merem megkérdezni. . . Reszketek, ha mellette vagyok ! . . Fogadom istenemre, boldoggá fogom őt tenni. Te és ő vagytok e világon mindenem!.. .“ Addig írtam, míg csak papírt láttam, oly sok eszmét gyulasztott fel bennem a boldog szerelem­ j

Next