Fővárosi Lapok, 1864. szeptember (1. évfolyam, 199-223. szám)

1864-09-11 / 207. szám

OROSZ©­RSZÁG ELSŐ KÖLTŐJE. (Opitz Tivadar után.) III. 1820. májusban hagyá el Puskin a fővárost, if­júi pajkosságai színhelyét, hogy száműzetése helyére Tekaterinoslavba menjen,és pedig Insov tábornok irodájába, kire déli Oroszország gyarmatosításának ügyei voltak bizva. Rendeltetése helyén nagy mér­tékben unatkozott. Sétákat tett a Dniepr folyóhoz, megfürdött és­ hideglelésbe esett. Igen roszul lett s többet szenvedett, mint első betegsége alatt Péter­­várott, mert itt idegen volt, orvosi kezelés nélkül, csupán főnökének baráti részvéte által vigasztalva, de kinek idejét hivatalos teendői majdnem egészen igénybe vevék. „ Szerencsére ekkor utazott itt ke­resztül R­a j­e w­s­k­i tábornok fiával és két leányával — írja a költő — s engem egy zsidó kunyhóban ta­lált deliriumban,orvos nélkül, egy korsó jeges limoná­dé mellett. Fia, — te ismered benső barátságunkat, s az ő fontos, rám nézve örökre feledhetlen szolgála­tait — a kaukazi fürdőket ajánlotta. Inson áldását adá az útra. Betegen kocsira ültem, s egy hét múlva egészséges valók.“ — Két hónapig volt Puskin a kaukázusban. A forró, kénes fürdők kitűnő hatással voltak, s a pompás hegylánc, „a jég csúcs, mely a reggeli és esti szürkületben távolról mintegy külö­nös tarka, mozdulatlan felhő tűnik fel, — hatalmas és mély benyomást gyakoroltak reá.­­— A fürdők után Krímbe utazott. Meglátogatta Ustrabinsk és Te­­katerinodar várakat, s nagy kedvét lelte a kozákok közt. „Utánunk — írja — egy ágyút cipeltek, égő ka­nóccal.Ámbár a cserkeszek most jóformán meg vannak hunyászkodva, még­sem lehet igen bízni bennök. Nagy váltságdíj reményében bármikor készek előke­lőnek látszó oroszok megrohanására. Képzelheted, hogy a rajongó képzelet mennyi érvet talál a veszély ily szünteleni lehetőségében!“ — Taman-ból pillanta meg először a Krim partjait. Innen Kertsch­be ment át, innét ismét Kaffába, s tovább Tauris déli partjain Tursuwba, hol Rajewski családja tartózkodott. „Egész éjjel nem hunytam be szememet; holdvilág nem, de szép csillagos idő volt; előttem terültek el a déli hegységek. Éjszaka egy alagyát írtam a hajón. Kevéssel napfeljötte előtt szunyadtam el. Ez alatt a hajó Tur­­sun mellett kikötött. Felébredve — igéző képet láttam magam előtt, a hegyek tarka színvegyületben fénylettek; a tatárkunyhók lapos fedeleikkel messzi­ről úgy vették ki magukat, mint a hegyekről lefüggő méhköpük; köztük egyenes vonalban ültetett nyár­fák, mint zöld oszlopok húzódtak végig. Jobbról a hatalmas Aju-Dagh emelkedett, köröskörül pedig a tiszta ég és fényes tenger csillámlott. Mohón szívtam az üde levegőt, elmerengve dél fény- és illatárjában. — Tursuwban igazi gyermekesen éltem ; fürödtem a tengerben, s szőlőfürtökkel táplálkozom. A déli ter­mészethez igen hamar hozzá szoktam s benne egy nápolyi lazzaroni egykedvűsége­­s godtalanságá­­val éldegéltem. Felébredvén álmomból, elragadtatva hallgatom a tenger zajgását, és sokszor órákig át-­­­adom magamat ez élvezetnek. Lakásomtól pár lépés­nyire magános cyprusfa állott; ezt minden reggel meglátogattam,s utoljára a barátság egy nemével von­zódtam hozzá. Három hetet töltöttem ott. Életemnek legboldogabb pillanatait, a tiszteletre méltó Rajewski család körében éltem át.“ — Bakcsisseraiban is­mét betegen találjuk a költőt, hideglelésben szenve­dett itt is. — Meglátogató a khánok palotáját, és a csudálatos „la fontaine des larmes“ szobrot, melyet Krímnek utolsó előtti khánja Kerim G­­­r­e­i egy georgiai nőnek, a hagyomány szerint pedig egy el­­rablott lengyel hölgynek, Potocka Mária grófnő­nek emeltetett. Nem sokára Puskin eltávozása óta Tekaterinos­­lawból, Inson tábornok Bessarabia helytartójává ne­veztetett ki, és Kischenewben telepedett meg. 1820. septemberben a költő is megérkezett e városba. De az év vége felé ismét a kiewi kormányzóságban, fa­lun találjuk egyik ismerősénél, hol úti emlékeit ren­dezgető, s a „kaukázusi fogoly“ című művét irta. 1821. januárban meglátogata az előtte kedves Ra­jewski családot, de csakhamar visszatért falura, és febr. 20-án bevégezte a „foglyot.“ — Csak most lát­ható et Kischenew újra! Insow tábornok, a­ki tudta, hogy a természet jó hivatalnokot ugyan mindig, de geniust ritkán hoz elő, ehez képest a költő iránt sze­retettel s kimélettel viseltetett. Saját házába fogadta hol az a következő évig lakott. Azután barátai egyi­kéhez költözött, s ott maradt Odessába való eluta­zásáig. Kischenew akkoriban igen érdekes város volt különösen egy költőre nézve. A legkülönbözőbb nemzetiségek gyülhelye, csudálatos zűrzavara a ruhá­zatoknak, nyelveknek, arcidomoknak és jellemeknek. Kalandorok minden országokból, névszerint: fran­ciák, olaszok, nagy számmal jelentek meg itt. Ezen­kívül sok görög és moldvai család,melyek a politikai viharok ellen itt kerestek menedéket. Orosz táborkari tisztek,kik az utan meghódított földek térképét vették fel és a 16-ik gyalogezred törzse itt állomásozott. Puskin sokszor megfordult fegyveres honfitársai között. Azonban pajkossága, a nyílt szivű, szabad, s találó éb­ek által gyakran sértő kifejezései miatt az összekoccanások sem hiányoztak. — Inson tábornoknak sok igazságos panaszt kelle hal­lania ifjú védencének csintalanságai miatt; a komoly, nagyon elfoglalt férfiúnak csitítani, békéltetni s bün­tetnie is kellett. De mindig jó indulatu s kegyes maradt; meg­büntette a bűnöst, házi fogságra vett, s őrt állított ajtaja elé, de soha sem feledé el hírlapokat s könyve­ket küldeni neki. — Időnkint el-eltünt Puskin a vá­rosból, s több napig kimaradt, mintha még nem elég­lené ismeretségeit, s még eredetibb s különcebb ba­rátokat akarna keresni. Ily kiránduláskor egyszer az Ismeilbe vezető útra tért s a birodalom határához jutott. Útközben egy cigány-karaván tanyához ért, s hozzájok szegődött; velük ment, velük evett és aludt. E kaland adta neki a tárgyat „A cigányok“ címü hi­res művéhez. Kischenenben, vagy környékén bizonyos hölgy létezett, kivel a költő a legbensőbb viszonyban élt, kihez életének különböző epocháiban igen gyengéd visszaemlékezésekkel teljes strófákat intézett. E hölgynek ki —­mi és holléte mindig titok maradt. (Folyt. köv.) Vidéky János „a keresztények üldöztetése Pompejiban“ című történelmi képe. Megvallom csodálkozva olvasom a „M. Sajtó“ tárcájában a fentebbi történelmi kép felöli bírálatot, és megdöbbentem a kíméletlenség felett, melyet e bí­rálat Vidéky irányában kitüntetett. Vidéky ifjú korában hagya el hazáját, s külföldön volt szerencséje — a különben igen jól készültnek — gyarapítani azt, minek itt alapját megvetette, tudo­mányát. Ő nevelő volt egy előkelő grófi háznál, ez úgy hiszem, elég független állás arra nézve, hogy valaki keble géniuszát kövesse, ha akarat és tudomá­nyok iránti szeretettel bír. S Vidéky az időt nem töl­tötte hiában, gyarapítván ismereteit, s e mellett mint műkedvelő rendkívül szerette a leghíresebb képcsar­nokokat látogatni, miben módja volt, mert Velencé­ben lakott, és Rómában, Majlandban s Florenzben is megfordult. Különben több művest országot utazott be, hol gyakorlatilag szerezte azt meg, mire mi itt csak nagy szorgalom után jutunk. Különös előszere­tettel viseltetvén a festészet iránt, midőn növendékeit szárnyra bocsátotta, egész hévvel állt a képtámla mellé, s R­ó­­ Péter velencei, de Rómában híressé lett tanárnál több ideig tanult, s később is Velence jeles tanárainak tanácsa után szorgalmatosan tanulmányoz­ván a festészetet, három évi fáradozás és nélkülözé­sek közt adta be a velencei nyilvános műtárlatba első tanulmány fejét, melyet gróf Pappadopoli An­gelo, művészet pártoló főúr és maga is műkedvelő, megvett. Ezután festette megbízásból jelen nagy tör­ténelmi képét, melyet az olasz és más lapok is dicsé­retre méltónak találtak, s talentumát elismerték. Most 14 évi távollét után hazájába jött, hogy itt a műité­­szek, honfitársai, talentumát, melyet a külföld elis­mert, kereken megtagadják, miként a „M. Sajtó“ 176-ik számában i. é. augustusi tárcacikkében ig­éz, valamint M­a­s­z­á­k Hugó úr a „Pesti Napló“ 179-ik számában tevék. Ezen nem is bírálat, de egyenes, úgynevezett le­rántás ellenében, mert másnak a legszelidebb érze­lemmel sem nevezhetjük, — nézzük meg, mit monda­nak a külföldi lapok, melyek­—tekintve ig­az bírála­tát — semmi ítélő tehetséggel nem bírnának. A „Gazetta ufficiale di Venezia“ politikai nagy lapban M­i­k­e 11­­ Vince tudor s köztiszteletben álló író hosszú tárcacikket szentel e műnek, s megdicsér­vén a művészt, ki akadémia nélkül is ennyire vitte, többi között színezetéről így szól: „A kép nem könnyű színezetének érdemét nem tagadhatom, látszik, hogy a művész a velencei iskola, különösen pedig Cagliari és Bonifacio módszereinek figyelmes követője; mily híven adja vissza azok szí­neit, mily helyesen olvadnak át világosság és árny­ban, mily meleg és erőteljesek, különbözőleg menve át a többi tiszta és élénk színekbe egyenkint, és ha akad is némi hiba, az inkább valamelyik színnek nagy élénksége, mi márványszerű fényességet ter­jeszt, mi bizonyosan árt a hatásnak.“ Az „Il Tempo“ politikai olasz lap a műtárlatról szólván, Vidéky képéről többi közt ezt mondja: „Az alakok,melyek élénken emelkednek ki a mély háttérből, nagy hatással vannak csoportosítva, és arc­kifejezésük érthetőek, és ha igazsággal vannak vissza­adva, a színezet élénk, a rajz általában sikerült. Vi­déky úrban szép talentumot ismerünk fel e képe által, s úgy látszik, nehezebb tárgyakban is megkísértheti erejét.“ A „La Favilla“ irodalmi és politikai hetilap ta­lentumát elismerő, és a képet, mint compositiót is di­csérő, hosszasabb cikkében így szól: „Vidéky festménye művészet iránti szeretet le­hel­­csoportozatai phantasiát és tanulmányt,s mindenik alakban öszhang. Nem vagyok az, ki a technika és szerkezet hibáit menteni akarnám, csak azt mondom, hogy látszik benne az akarat a jobbra. Négy év alatti tanulmány után legyőzni az első munka nehézségeit, nem kis dolog. A művészi biztos öntudat küzdelem és fájdalom gyümölcse, mely a művész ecsetét vezeti ugyan, de mindig nem felel meg egészen a kezdőnek. Ha Vidéky tanul és türelmét el nem veszti, s előre halad bátran, igyekezetét szép jövő jutalmazandja.“ Nem különben a Turinban megjelenő legjelesebb hetilapban a „Rivista italiana“-ban Seguso L., — egyike Olaszország leghiresebb és részrehajthatlan­­ságáról ismert műitészeinek, ezt­­ írja: „Egy fiatal ember eltelve a művészet iránti tel­jes szeretettel, erős akarattal követett egy eszmét, megküzdeni bármily nehézségekkel, hogy festő le­hessen , és az akarat ritka erejével négy év alatt ez a fiatal ember győzedelmeskedett az akadályokon, és diadalt nyert. Ez Vidéky J., születésére nézve ma­gyar. Ő festész lett, nem az által, hogy egy kezet, vagy kart másolt volna, vesztegetvén idejét valami száraz, vagy közönséges alak rajzolgatásával, hanem a múlt kor legjobb mestereinek műveit másolta, fel­lelkesülve a velencei iskola erőteljes színezete által.“ És továbbá: „A kép nagy részében a rajzot ille­tőleg több correctséget óhajtanék, és figyelmeztetném még más hibákra is, ha észbe nem venném a róla fentebb elmondottakat. A színezetet illetőleg ez leg­jobb, mit művész követhet, és reméljük, hogy ezen új kezdőtől minél előbb nem egy kísérletet, hanem tökéletes művet fogunk látni, kinek mi szívünkből boldog jövendőt kívánunk.“ Sőt az „Agramer Zeitung“ és a „Narodne no­­vine“ is dicsérőleg emlékezett felőle, s ime ezen bí­rálatok egészen elütnek ig­azétól, ki igen éles iróniá­val írott bevezetés után azt mondja, hogy a mű kö­zelebb meghatározására hiányzik a kellő terminus technikus, s minden rosszat elmond, mit csak elmondani bír. A műértő közönség, mely saját szemei és tapasz­­talása után ítél, az olyan bírálatot, mint ig­ézé, bi­zonnyal el fogja ítélni, mert ne higgje ig­az, hogy közönségünk oly kiskorú volna, mikép a cifrán elmondott dictio tévútra vezethetné. Sok példáját adta már, hogy meg tudja ítélni az irodalmi handaban­­dákat. E kép elismerő dicséretének ezenkívül szem és fültanúi voltak Olaszhonban utazó műveit hazánkfiai, s hogy csak néhányat említsek, ilyenek voltak: Gróf Kán Géza családjával, gróf Zelinszkyné, gróf Karácsonyi Guido , gróf Erdőd­y Sándor, báró Ambrózy György, a Gosztonyi család, Zsivora György, Pe 11­i­olo­­­i szül, báró Der­es­é­n­y­i Klára, Kovács Mihály festész stb., mind megannyi ismert és tisztelt egyének, kik mind osz­tatlan dicséretben részesiték és kitartásra buzditák Vidékyt. Hogy pedig Vidékynek talentuma van, bizo­nyítja az is, mikép bár nem volna a velencei akadé­mia növendéke, vagy tanítványa, kitűnő bizonyítvá­nyát Ferrari lovag­i akadémia helyettes elnöké­vel aláírták Grigoletti, Molmenti, Blaas, De Andrea, Brezolin, Cadorin tanárok és tanácsosok, valamint Taglapietra akad. tanácsos és a bellearti galéria főigazgatója. Midőn e kép Velencében ki volt állítva, Vanu­­t­e 11­­ fiatal római festész, ki a párisi kiállításon ér­met nyert Passini, Farard (francia) Gedi­­na és Simonetti kézszorítással fejezték ki öröm — 862 —

Next