Fővárosi Lapok, 1864. szeptember (1. évfolyam, 199-223. szám)

1864-09-16 / 211. szám

szebb színekben pompázó teljes nyílású virágai fog­nak rád mosolyogni, mintegy kérdezve: találd ki, hogyan élünk mi itt meg e magasságban, hol a vege­­tatio már teljesen megszűnt, a törpe fenyőnek nyoma sincs, csupán a moha némely fajai küzdenek még a dermesztő hideggel ? . . . megsúgjuk : a nap nékünk annyi sugarat ad, hogy szineinket fölpompázva, még másnap reggeli megjöttéig melegszünk mellettök. — Körül lévén fogva függőleges kopasz sziklákkal, azok a szelet fölfogják, a nap melege pedig köztök szorul; innen a buja tenyészet. — Amott látod az ős tavat, tengerszemet, ismét amott a szines sárga, veres, fehér, zöld, (fekete nincs) tavakat, melyeknek vizét, ha kristályban fölfogod, szinök elvarázsoltatik, csak vizszint látsz. — De micsoda ez itt ? Jobbról a lomnici , balról a szalóki csúcs, mint 7—8 ezer láb magas oszlopok a tetőn mintegy összehajolva, bolto­zatot az ég képez, csillár a nap ; kettő közt a közép gerinc (mittelgrat) számtalan, hóval futtatott fényes csúcsaival, mint oltár; hátrább balról a szószék; (Canzel, 40 öl magas) a padozat villám, szél, napsu­gár és víz, mint a természet örök munkásai által da­rabokra zúzott s egymásra hányt gránit sziklákból áll, melyek között nagy robajjal zuhog le a tarpatak (kohl-kahlbach) szelidebb s vadabb alakzatu vízesé­seket tüntetve elő, s közbe-közbe­n mint keresztvíz medencékben gyűl meg; ez templom, melyben nagy­szerű művein tanulod ismerni a nagyhatalmú Al­kotót! (Vége köv.) Nyílt köszönet. Pest, September 10-én. A végzetszerü országos csapás, mely a múlt év szomorú emlékezetű aszálya által hazánknak külön­ben legdusabb részeire nehezedett, s véginséggel fe­nyegette fajunk magvát, hála — az emberek és né­pek sorsát intéző gondviselésnek, — elvonult vidé­keinkről, elvonult úgy, hogy bár fájós nyomai alatt még sokáig nyöghetünk, s bár sokáig kell a magyar gazdának túrni a föld hantjait, hogy pótolva lássa azt, mit egy év lefolyása alatt az idő mirigye elpusz­tított, de veszteségről, melyet természete helyre­hoz­hatlannak mutatna, és sebekről, melyeket az idő be­­gyógyíthatlanoknak bizonyítna, nem panaszkodha­tunk. Nagy megkisértést külde reánk az ég, nehéz és szomorú próbák alá fogta családéletünk minden réte­gét, hogy bebizonyítva legyen, miként ha a társadal­mi élet egyes kérdései felett, vagy az érdekek elütő értelmezése körül szétválunk is véleményben, tett­ben,­­ de ott, hol embertársaink legszebb ügye, az élet forog szóban, hol nemzeti létünk jövője lesz a megtámadtatás célpontjául kitűzve, szóval, hol az emésztő bajt csak a szeretet gyógyíthatja, — ott az Írás parabolájának vesszőnyalábja vagyunk, szorosan egymásba fűzve, elválaszthatlanul egymáshoz fogóz­­kodva. Nincs osztály, nincs érdek, nincs család e hazá­ban, mely az 1863-as év könyörtelensége alatt egy vagy más tekintetben nem szenvedő, és mégis mi jól esik bevallanunk, hogy nincs osztály, nincs érdek, nincs ház, sőt tán hiányzanak egyesek is, kik a vész­válság óráiban készséggel és önkényt ne hozták vol­na önmaguktól megvont áldozataikat azok segítésére, kiknél a baj nagyobb, s kiknél az elhullás félelme közelebb volt. Nagyok és gazdagok kerek összegekben, jelen­tékeny természeti adományokban,­­ a kisebbek és szegényebbek összébb vont háztartásuk megtakarí­tásaival siettek csendesitni a fájdalom rajjait, enyhít­­ni az éhezés kínainak éles gyötrelmeit. Nem hiányzott senki, kit közvetve vagy közvet­lenül ott ne láttunk volna az oltárnál, hol a szeretet, mint alamizsnaszedő állott, s reszkető kezeit sokszor, sőt többnyire olyanok adományainak elfogadására is nyujtá, kik egyik szemükben testvéreik keserű nyo­morát siraták, s a másikban saját nélkülözésük aggo­dalmainak el nem rejthetett könyvit csillogtaták. Az önmegadóztatásnak meghatóbb, ragyogóbb tényeit alig fedezhetnék fel a közel és régi múltban, és — oltalmazza meg Isten nemzetünket attól, hogy alkalma legyen valaha még a mi tetteinkre, mint ha­­sonlati példára hivatkoznia. A földész földje szegény termésével, a kereske­dő fáradsága gyümölcsével áldozott; az iparos tűjét ollóját, a napszámos fejszéjét,kapáját foglalkoztató, az éhezők javára; az író tollával, a művész ecsetje vagy vésőjével, a színész előadásaival állott be önkényt szótlanul ama népes zászlóaljba, melynek láthatlan, s és azért a legveszélyesebb ellenség ellen kelle küz­denie ; — a pap imádkozott a megholtakért, s imád­sága diját átadá a konyhának, mely a mindennapi kenyeret dagasztó a megmentendő élők számára; — ki tudná felsorolni azon aggastyánaink számát, kik öregségök tehetlen napjaira tartogatott összegecské­­jöket tevék le a segélyezés perselyébe, — s innét, bár vagyonilag szegényen, de öntudatban oly gazdagon és nyugodtan távoztak megszokott nyomorúságukat folytatni, — vagy hivatkozzunk kiskorú gyerme­keinkre, kik mulatság, sőt játék s könnyebben nél­külözhető ruhapénzüket hozták el, mint a szeretet ösztönszerü adóját. Mely nemzetben az önfentartásnak nem csak ösz­töne, de kiviteli ereje, szívós kitartása, hol kell önta­gadása, lemondása és áldozatkészsége ily begyőzött, ily általános, az ki lehet ugyan téve csapásoknak, ré­szeiben szenvedhet nagyszerű károkat is, de elveszni a földszinéről, hogy ott csak neve maradjon emlékül, nem fog soha! És midőn a reánk részvéttel tekintő külföld látta az elszánt küzdelmet,melyet kétségbeejtő helyzetünk­ben is derült homlokkal, panasz és jajgatás nélkül, csüggedetlenül folytatunk, sietett nyújtani segítő ke­zét, mintegy súgva, ne csüggedjetek, a­ki maga ma­gán segít, azon az Isten is segít. És úgy jön, csapás tombolt határaink között. Az Ínség kíméletlenül, s kérlelhetlen mostohasággal telepedett meg házainkon belől és kívül; — de a tu­dat, hogy a veszély közös, hogy az nemzeti pusztítá­sai elé oly védbástyát emelt, hogy — súlyos, de ket­tőzött szorgalom által majd elfordítható megszegé­­nyedésen kívül tetemes életáldozatokat nem sirat­hatunk. Alföldünknek nincs fatermése, de a lefolyt tél a legzordonabb hideggel látogató viskóit, melyeknek fűtetlen sárfalai közé éhező csontvázak menekültek. Midőn a fagy alábbszállás helyett éjről-évre magasab­ban fokozódott, a felzavart aggodalom eleve irtózott az áldozatok sokaságától, melyet szenvedő szeren­­csétleneink részéről nemsokára jelezni fognak. — Istennek hála, ez nem történt meg, mert a szeretet, lételünk ez őrszelleme, talált módot arra is, hogy az Ínség krónikája az éhező megfagyottak rovatát üre­sen hagyja. A tél zordonához társultak az elcsigázott test egyéb bajai is, — a súly, a lázak stb. — de bár e be­tegségek néhol több áldozatot ragadtak el ínsége­seink sorából, — ám azért a legnagyobb részt azok képezik, kik attól megóvattak, vagy kik abból ki­mentettek. Szóval, a lefolyt téli és tavaszi hónapok alatt fel­adatunk volt nem csak az éhség elűzésére eledelről gondoskodni, de arról is, hogy a fázás miatt szenvedő meleg szobát, s az elruhátlanodott elegendő ruházatot nyerjen. Most a kiállott nehéz tusa utóhatásai alatt egyik legszebb kötelességünknek vélünk megfelelhetni, mi­dőn elismerő szives köszönetünket fejezzük ki azon nemes szivü hazafiak, kis keblű honleányok iránt, kik most egy éve kibocsátott bizalmas felhívásunk szavait megértve, áldozatkészségükkel törekvéseinknek oly sikert biztosítottak, hogy a különféle helyeken mu­tatkozott Ínség enyhítésére közkonyhák által, 19.147 frt 22 f­rt, s készpénzben az ínséges helységek közti kiosztásra 40.602 frtot fordíthatunk. Az természetes, hogy egyletünk csekély tagszá­mát a viszontagságok által követelt áldozatok ily nagysága túlhaladó; nekünk csak akaratunk, vállal­kozási elszánt kitartásunk volt küzdeni a válság ellen, s buzdítni, ösztönözni mindenkit e nemes kötelesség­re ; a kivívott erkölcsi diadal magát a haza polgárai és polgárnői összeségét illeti; mi csak kezdeménye­zők, csüggedni nem tudó kezelők voltunk, — az ál­dozatok sok és nagy halmaza azon milliók kezeiből került ki, kik e szóban nemzet találják legméltóbb megnevezésöket. Köszönjük ismételve, és őszintén a haza és szen­vedőink nevében a nemzet minden rendje és osztá­lyának, hogy a szív nemes sugalmát követve velünk társultak, hogy buzgóságunkat gyümölcsözővé tették. Édes megelégedéssel ismerjük el és valljuk be, hogy hozzájuk intézett szavunk nem volt a pusztában elhangzott szó; — termékeny földbe esett mag lett annak minden betűje, mely csirájában ínséget szünte­tett meg, s mely gyümölcsében egyetértést, szeretetet fejleszt, s nemzeti jólétet ápol. Köszönjük hölgyeinknek a nálunk ekkorig szo­katlan erőfeszítéseket, az erkölcsi és anyagi áldoza­tokat. A haza leend ezekért hálás, s történelmünk, ha fájdalommal is, de mindig emelkedett önérzettel mu­tat a lapra, midőn az előkelő úrnő egy árusné, vagy főzőné fárasztó szerepére vállalkozott, beült a bazár­nak nevezett hideg boltba, vagy főzőkanállal kezében forgolódott a füstös konyhában, hogy segélyt szede­gessen annak, kit ínsége kiélt küszöbén belül éhha­lálra kárhoztatott — s hogy meleg étellel enyhítse fájdalmát annak, kit nyomorúsága a jónak már tán képzeletétől is megfosztott. Midőn hálánk és elismerésünk e szavait minden­ki irányában ismételjük, nem nyomhatjuk el keblünk amaz őszinte, igaz óhajtását, hogy oltalmazza meg Isten népünket a nyomorúság ily kemény iskolájától mindenkorra. A Magyar Gazdasszonyok Egyesülete. Fővárosi hírek. * A „Budapesti szemle“ — e folyvást kitünően szerkesztett tudományos folyóirat, —mint halljuk — csakugyan meg fog szűnni. Jeles szerkesztője C­s­e­n­­g­e­r­y Antal eddig is csak áldozattal tartható fenn, remélve, hogy a jó mag, melyet évekig hintett, min­dig nagyobb és nagyobb körben fog gyökeret verni. Azonban a nagy közönség közönye nem engedi e vállalat tovább folytatását, mely minden nagyobb mű­veltségű magyar embernek méltán büszkesége lehe­tett volna. Mikor megszűnik, kétségkívül ezeren meg ezeren fogják sajnálni, de míg élt, alig pártolták egy pár százan. A gondolkodó ember valóban elszomo­­rodhatik e bal­jelenség fölött, látva, hogy a magyar közönség ma már az egyetlen és mindig jelesül szer­kesztett tudományos folyóiratot sem kívánja folyvást fentartani. * Esküvő. Tegnapelőtt délben a plébánia­tem­plomban érdekes esküvő történt. Jeszenicei J­anko­­vics Béla úr vezető oltárhoz Balogh Adél kisasszonyt, Balogh István királyi tanácsos úr fiatal szép leányát. Áldás és szerencse e szép frigyre! * A magyar gazdasszonyok jövő havi kiállítása körül nagy előkészületek folynak. Mondják, hogy még érdekesb lesz, mint a múlt évbeliek. Mindenfelől küldik a gazdasszonyi és házi ipar százféle cikkeit. Nagy-Váradról többi közt egy 12 éves kis­lány (Bé­­keffy Anna) és szép anyja együtt küldtek be saját készítésű munkákat. * A nemzeti szính­áz most kitűzött játékrendje igen érdekes. Ma a „Csapodárt“ adják, Sardou Vik­tornak e Párisban is tetszéssel fogadott vígjáté­kot. Holnapra Verdi „Álarcos bálja“ van kitűzve. Va­sárnapra „III. Richard“ Shakspearetől, a címszere­pet Tóth József ábrázolja. A jövő héten pedig: 19-én : „Csapodár“ ; 20-án : „A windsoori víg nők“ Nicolas­­tól; 21-én „Stuart Mária“, Schillertől; 22-én Boiel­­dieu „Fehér nője;“ 23-án M­oli­ere „Fösvény"-je, új betanulással először, a címszerep Tóth József ke­zében. 24-én „Ördög Róbert“ Meyerbeer e gyönyörű regényes dalműve, melyet oly rég nem volt alkal­munk hallani. * Pest városa — mint közelebb irtuk — meg­kapván a fensőbb engedélyt félmiliónyi kölcsön föl­vételére, melyet a redout-épületre és a dunai kopartra szánt, a „P. N.“ újdondásza reméli, hogy most már nem sokára hozzá foghatnak a tervezett falfestvények s különösen Than Mór nagybecsű „Atilla lako­májáénak kifestéséhez. A hazai művészet érdekében óhajtjuk, hogy e szép reményében ne csalatkozzék. * Klelmnsiczky Ilon­ e név többször fordult már elő a lapokban, mindig kitűnő jótékonyságok jó hí­rével. Ez egy 12 éves kis leány neve, (Bihar megyé­­ben, Petriből,a­ki már is legfőbb örömét leli abban, ha másokkal jót tehet. Közelebb a szalárdi fürdőben gyűjtött 102 ftot az erdélyi szűkölködők számára. Múlt ősz óta pedig körülbelől 400 ftot gyűjtött össze alföldi szegényeknek s egyéb jótékony célokra. Mily kitűnő magyar nő válik egykor e kis leányból, kit áldott anyja az emberszeretet legszebb erényeiben nevel! Ugyan­ e leányka áll élén a Remellay által ala­kított „jószívü leánykák“ kedves csapatának. * Huszonöt úrnő — mint halljuk — elhatározta, hogy a Remellay által szerkesztett „Ifjúság lapját“ falusi kis­lányok számára több példányban fogja já­ratni. Helyesen. Művelődésünk érdekében szükséges, hogy az utánunk jövő nemzedékek jobban lelkesül­jenek szép ügyeinkért, mint a mai világ. * Az „Angol királynő“ vendéglőbe e napokban érdekes külföldi utazók szálltak. Többi közt Khalil pasa, pétervári török követ, két bey, egy effendi, s Nowikoff orosz államtanácsos Konstantinápolyból. * A redout-épület számára tervezett falfestvénye­­ket (Than és Lotztól.) Rahl Károly, a bécsi tekintély bírálata alá bocsáták, ki már el is küldi válaszát Feszl­hez, a munkavezető építészhez. „ Azt hiszem — írja többi közt, — hogy Magyarország művészei közt Than és Lotznál nem igen találhatnának derekabba­kat, kik művészi képzettségük, tehetségök sat folytán jobban hivatva lehetnének e feladat megoldására. Ők egykor több mint nyolcvan tanítványom közül tűntek ki adományaik, az igaz iránti lelkesülések és fára­­datlan tevékenységek által. Fogamzataik, melyeknek fényképeit láttam, e nézetemben még inkább megerő­sítettek, s azt hiszem az ön koszorújának legszebb le­velei közé fognak tartozni azok, melyek e művészek választásából erednek. Egész szívemből óhajtom, hogy e dolog mielőbb életbe lépjen, sat.“ * A „Komló“ daltársulatának most már az eső sem árt. Tegnapelőtt is — noha egész áldott nap esett — mégis az egész vacsoráló helyiség megtelt, s az öreg „Cigány“ a „Házaló zsidó“ és „Francia di­­vatárusnő“ élénk tapsok közt szerepeltek, mintha csak ma született újdonságok lettek volna. Az újabb énekek közt különösen tetszik a „szerb kar,“ melyet igen öszhangzatosan énekelnek, s a „ Csikós “-ból vett népies jelenet, melyben Szűcs mindig kellemesen énekli tősgyökeres népdalainkat. * Kétezer forintért becses okmány­gyűjteményt szerezhet a nemzeti vagy erdélyi múzeum. Nevezete­sen Schratt János bécsi antiquarius 1550 ere­* 879 .

Next