Fővárosi Lapok, 1864. szeptember (1. évfolyam, 199-223. szám)

1864-09-18 / 213. szám

OROSZORSZÁG ELSŐ KÖLTŐJE. (Opitz Tivadar után.) (Folytatás.) Az irodalmi aristokratia bukása óta, melynek ifjabb korában ő is tagja volt, s az egyéni — gyakran igen is önkényes és korlátolt — nézetek túlsúlyra vergődése óta az irodalomban, — Puskinnak törekvése oda irányult, hogy a dolgok ezen állapotával szemközt ellenzéket képezzen, és az ítészetet egy kis írói kör kezeibe juttassa, mely kitűnő szellemművek folytán jogos igényt tarthat a közönség tiszteletére és bizalmára. A moskaui hírnökben talált Puskin ily gyálpontra, innét nagy sympathiája e lap iránt, ellentétben a „moskaui telegráf“ iránti ellenszenvével,mely minden nézetnek megnyitá hasábjait, — ámbár maga is adott abba dolgozatokat, s a lap főmunkatársa Wlasemski herceg mindig jó barátja maradt. 1827. nyarán és őszén írta Puskin a „Nagy Péter szerecsene“ című történeti elbeszélés nagyrészét, azon világos, egyszerű, áttekinthető prózában, mely neki kizárólagos sajátja volt. Egyszersmind több strófákat is írt Onagin 7-ik énekéhez. Ettől fogva elhatározássá vált nála az a gondolat : irodalmi pályáját egy hazai, vagy a múlt, vagy a jelenből merített regénynyel végezni be. „Isten segítségével egy történeti regényt akarok írni, melynek a külföldön is tetszeni kell.“ Tél kezdetével a költő elhagyta falucskáját, s majd Pétervárott, majd Moskauban találjuk őt. Hangulata ismét borús, élete nyugtalan. 1828. engedélyt kér a törökök elleni hadjáratban résztvehetni, mi megtagadtatik tőle. Májusban egy külföldre utazó barátja mellé útitársul csap fel. A tavasz neveli nyugtalanságát, aggályait; az élet úgy tűn fel előtte, mint a véletlennek haszontalan ajándéka, mint büntetés, bekövetkező viharok előérzetei nyomják. — így jött el a nyár. Mint rendesen, most is Michailowskba megy, „de szokása ellenére októberben ismét Pétervárott van. Elkezdi, s leirhatlan szorgalom s nem lankadó lelkesültséggel egy hónap alatt be is végzi a „Pol- I tawa“ címü nagy-, s már túlnyomólag epikai költeményt. Phőbus Apollo diadalmasan keresztül törte a komor fellegeket, melyek a költő lelkére nehezültek. A legvidámabb hangulatban hagyja el Pétervárat, s október 27-én Malinki faluban, a tweri kormányzóságban van. A legjobb kedély és szeszély ömlik minden ott készült verseiből s a Delwighez irt levelekből. Társaságban és nőkkel szemközt Puskin makacsul, s túlságos következetességgel került mindent, a mi reá, mint íróra, vonatkozással lehetett. Jobban szerette, ha a legközönségesebb, mindennapibb tárgyakról, mint ha műveiről beszéltek vele. Amily szívesen olvasá fel költeményeit valódi műértők előtt, oly nehezen tudá kedvetlenségét s felindulását leküzdeni, ha nagyobb körben — még barátai előtt is — költeményeinek elszavalására szólittatott fel. -- Ellenben sans géné kinyilatkoztatá, hogy pénzért ír, s joggal dicsekedhetett, hogy ő az elsők egyike, kik a könyvkereskedést fejleszték és emelték. Első nagyobb költeményei majdnem semmit sem jövedelmeztek neki. A „forrást“ azonban már 3000 rubelért vette meg Smirdin Pétervárott, „Russian és Ljudmilla“ és a „fogoly“ új kiadását pedig 7000 rubelért. A teljes „Onagin“-ért 12,000-et fizetett neki; az egyenként megjelenő fejezetek jövedelmét 24,000-re lehet tenni. A „Poltawa“ minden versszakáért 10 rubelt kapott. E híres költemény egy előszó kíséretében jelent meg, melyben a költő a poltavai csata történeti jelentőségét Oroszországra nézve,— emeli ki. XII. Károlyt a meggondolatlan roham vádja ellen védi, s Mazeppa jellemét vázolja, így tehát a történeti nézpontot elég világosan megjelezte, s e tekintetben legalább észszerű bírálatra számított. Csalódott. — A compositio hiányairól azt mondja (1831) egy orosz ítész, hogy nincs meg benne az egység. Mária szerelmének rajzolata úgy állott, mint egy külön költemény, a mi árt azon benyomásnak, melyet az igazán történeti oldal az emberben hátrahagy, — oly hiba, mely annál érezhetőbb, mennél élénkebb és jelesebb a színezete ezen — nem érdemlett polcra emelt — episodnak. Említést érdemel még egy ezen időbe (1827— 28) tartozó munkája : „Uj jelenet Faust és Mephistopheles közt,“ Göthe Faustja sugallata után születve. — Beszélik, hogy e mű Göthével — ámbár csak fordításban — közöltetett,és ez egy orosz utazótól üdvözletét és saját irótollát küldő a költőnek. E tollat Puskin dolgozó szobájában őrize, drága tokba zárva, ily felirattal : „Göthe ajándéka.“ A vidor kedélyhangulat, mely öt a malinki-i családkörben boldogitá, — elhagyá Pétervárra való visszatérése után 1829. elején. Két hónapig gyötré őt bizonyos szellemi lankadtság, mely physikai tevékenység utáni vágyban nyilatkozott; s e vágy anynyira erőt vett rajta, hogy nem bírván annak ellenállani, engedély nélkül hirtelen elutazott Kaukázusba. Párisi naplómból. (Meyerbeer.) Ha költőnek nem hinném magam, (bocsánat ez őszinteségért! az én hitem, és a közönség hite különbözhetnek) legjobban szeretnék lenni zeneszerző. Ő is a közönséggel beszél, avval a különbséggel, hogy neki nincs fordítóra szüksége, s egész világgal társaloghat, majd vígan, mint Rossini, majd komolyan mint Meyerbeer, majd harci nyelven, mint Verdi, majd túlvilági hangon, mint Bellini. Míg a költőt egy nemzet koszorúzza meg, a zeneszerző diadalkocsijába az egész műveit világ koszorúi hullanak. Itt is gyújt, lelkesít, vigasztal, álmokba ringat, vagy feledésbe merít, s mi jól esik néha feledni! Ifjú koromban, midőn két ellenséges párt létezett Pesten, dráma és opera párt, nem tagadom : én a drámapárthoz tartozom. Ma, nem mernék egy követ sem emelni a zene ellen. A zene az emberiség egyik legnagyobb jótevője. Nem csak egyeseket: egy,kort gyógyít meg. Hát az eszmék, miket költ? az érzelmek, miket ébreszt? itt a történet földalatti csarnokában harsog; mig amott, mire nincs szó a földön, a vallás égi hangjain menydörgi: tuba mirum spargens sonum. Azért ne csodálkozzék senki, ha a zene napról napra hódit. Az emberiség vénül: a zene ifjabbá tesz. Ne csodálkozzatok, ha, midőn Reményi vonója megharsan Hotel de la Michaudiereben, elfeledve az ebéd óráját, barátai és idegenek összesereglünk szobája küszöbén, elfojtott lélekzettel hallgatni, azután tapsolni. A taps oly jól esik hat órakor, midőn más nincs. Szokásuk a párisi házaló kofáknak, midőn targoncájukat az utcán átvonják, egy uj csodálatos eredeti cantus szabályai szerint énekelni :Des pommes de terre! des carrottes! mely genialis hangverseny néha az egész utcát rózsakedvbe öltözteti. A többi közt volt egy falusi asszonyság, ki leirhatlan scálán zengte a michaudieri közönségnek reggeli dicsérekét — észreveszi ezt Reményi, kapja vonóját, s oly élethűséggel utánozza a zengedező kofát, hogy minden ablakból tapsoltak neki, míg a szegény kofa nem tudta. Ketten vannak-e ? vagy viszhangja felel ? De ezúttal Meyerbeerről akarok egy pár jellemvonást följegyezni. Meyerbeer, az ördög Róbert szerzője kis, tömör barna, alacson ember, sűrű szemöldökkel, széles vállakkal; inkább börzejátékost keresnél benne, mint ihletett zeneszerzőt, ha magas homloka el nem árulná a mély gondolkodót. Külseje zordon és épen nem vonzó. Magába zárkózott, mely zárkózottság csak a kis gyermekek előtt nyílik meg, ha elmésséget tanúsítnak. Többnyire nyakig begombolva viseli öltönyét, nyaka körül nagy shalt visel, háromszorosan átgöngyölve. Mintha félne a téltől a maestro, ki annyi tavaszt hord keblében. Egyedül sétál, egyedül ebédel rendesen a Magdolna téri passage vendéglőjében, hol csak nagy urak, dúsgazdagok ebédelnek. Balsac azt mondja: a lángésznek Párisban vagy mint golyó kell magát a tömegen keresztül fúrni vagy mint dögvész, mely mindent elseper. Meyerbeer mint golyó fúrta át magát. Egy esetet közlök életéből, mely állításomat bizonyítja, s mi egyszersmind fényes tanúságot ad arról, mennyi erélylyel, kitartással kell bírnia a legnagyobb tehetségnek is, ha Párisban szerepelni akar. Meyerbeer bevégezvén legújabb remekművét, melynek címe titok volt, némelyek szerint a Piper meli búcsúz énekesnőt keresett darabja számára. Ez idő szerint, Cabel Mária volt divatban, s egy idő óta gyengélkedett, akkép, hogy semmi szín alatt sem lehet hozzá jutni; még Meyerbeernek sem ki pedig, mint mondják, aranyos öszvéren járt, mint Fülöp macedóniai király. Ennél fogva az ünnepelt szerző mindennap megjelent Cabelnél, a nélkül azonban, hogy az előszobánál tovább jutott volna. — Hogy van a szép művésznő ? kérdé mindennap a szobalányt a csüggedetlen maestro. — Roszul, uram. — Tudatta vele itt létem? — Igen. — Volt itt orvosom ? — Igen. — Ha három nap alatt nem lesz jobban asszonya , új orvost hozok. E látogatás 15 napig tartott, minden félbeszakítás nélkül. . Egy nap a szobaleány egészen felvillanyozva, vészteljes arckifejezéssel így fogadta a fáradhatlan maestrot: asszonyom ma reggel 10 órakor. — Meghalt ? kiálta kétségbeesve Meyerbeer. — Nem, — próbára ment. A maestro dúdolva megfordult sarkán, s míg a lépcsőtől a kapuig ért, ez időközben, az öröm és kétségbeesés hatalmas benyomása alatt, teremtő az említett darab egyik legjobb áriáját, így születnek a mesterművek, szeszély és véletlen mosolya alatt. Különben művésznő és zeneköltő mindig legjobb barátok valának. Egy este az olasz színházban, mondjuk, egy kÖZÖS barátja Rossini és Meyerbeernek, meg akarván ismertetni egymással személyesen a két zenekrót, úgy intézte a dolgot, hogy az első felvonás végén mindketten egy időben lépjenek ki a páholyból. Ez megtörtént , de amint Rossini meglátta a Próféta szerzőjét, azonnal hátat fordíta, otthagyván barátját a faképnél. Ez anekdotát részemről nem hiszem, mert midőn az ember oly műveket teremt, mint Rossini, ott nem csak az ész, de a szív is helyén van. Átalán, Meyerbeer nem csak zeneszerző, hanem gyakorlati ember,más szóval, homme d’ affaires ép ugy mint Paganini. ördög Róbertje mindig megtölti a nagy dalszínházat, hol Roger hatalmas bordalával: L‘ on n’est qu’une chimere ! mindig viharos tapsokat idéz elő. A Próféta előadása mindig ünnep. A Hugenották tetőpontja alkotó tehetségének. Lehet mondani, hogy a nagy operában nyolc év óta ő uralkodik. Fájdalom, egy reggel az opera comique igazgatója, nem alhatván az üres pénztár rémeitől, következő kéremmel járult hozzá: — Maestro! Írjon nekem egy víg operát. — Vígat ? én ! — Egész világ sírni fog rajt. — Csak én nevessek. Száz, értsd 100 előadást biztositok. Nos? — Lehetlen! — Gondolja meg 100,000 frank! — Majd gondolkodom egy kissé. — Nincs idő rá. Itt a szerződés, írja alá, vagy megyek Auberhez. 886 — VI. Moskván, Kalugán, Orolon és a Woroneschi pusztaságon keresztül, elérkezett Nowoi Tscherkaskba (mi itt magának Puskinnak leírását adjuk, melyet „erserumi utazás“-ában közzé tett..) „Innét kezdve az Európából Ázsiába való átlépés óráról órára érezhetőbb lesz ; az erdők eltűnnek, a dombok kiegyenesülnek, a fü sürü és kövér; ismeretlen madarak repkednek körül; sasok ülnek a magaslatokon, s kevélyen tekintenek le az utasra. A kalmükök körben ütik fel sátraikat. Kibitkáik körül nagy, bozontos kecskék legelnek.“ A költő belépett egy ily kibitkába, s a lakókat épen reggelizésnék találta. Helyet foglalt egy dohányzó fiatal kalmük leány mellett, ki theával, ürít-, zsírral és sóval kinálá meg őt, s mint egy csemege gyanánt, még lóhúst is adván melléje. E páratlan nemzeti konyha, de még inkább szép szomszédnéjának koketteriája megijeszték, s hirtelen elhagyá a kibitkát. Starapolban ismét megpillantá a láthatáron ugyanazon felhőket, melyek 10 évvel előbb annyira meglepték, t. i. a kaukazi hegylánc hócsúcsait. (Folyt. köv.)