Fővárosi Lapok, 1864. szeptember (1. évfolyam, 199-223. szám)
1864-09-17 / 212. szám
212-ik sz. Szombat, sept. 17. Kiadó-hivatal: Pest, báró tok-tere T. sz. ElSő évfolyMH 1864 Előfizetési dU : I T T A T' V Szerkesztői Iroda: r-vr FŐVÁROSI LAPOK sz' Ideien az ünnep után na- Hasábos petit sor . . 4 kr. pokat kivéve mindenep. ko- Bélyegdíj minden igrensint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Jatáskor . . . 30 kr KONRAD. — Elbeszélés. — Jósika Júliától. (Folytatás.) Irma föltekintett, s félig öntudatlanul szegezte szemeit az ifjú nyugodt vonásaira. — Az által, hogy mi vagyunk , úgy látszik, az utasok, kikkel eljegyzésedet tudatni akarod. — Eljegyzésemet ? kiáltott föl Aladár, a legkellemetlenebbül meglepetve, eljegyzésemet? kivel, ha szabad kérdeznem ? Irma ajkai körül félmosoly derengett, mig egy sugára az örömnek villant föl szemeiben. — Bánhalmy Etelkával. — felelt az öreg aszszony. — Ha, ha, ha! — tört ki Aladár, azt sem tudván nevessen-e, vagy mérgelődjék e légből kapott hazugságon. — És ön kedves néném elhitte e vastag hirkacsát? — Hát miért ne hittem volna! kiáltott föl Kaposváryné kissé boszankodva, hogy reá szedette magát, de mégis látszólag könyebbülve. Etelka szép leány, a mellett gazdag is, és végre ideje, hogy házasságról gondolkozzál. — Ez utóbbiban igaza lehet kedves nénémnek, felelt Aladár egy tekintettel Irmára, ki elpirulva sütötte le szemeit, de ebből nem következik ám, hogy épen Bánhalmy Etelka legyen szivem választottja. — Kérem, mondja meg csak, folytató rövid szünet után, kitől hallotta néném e gyönyörű mesét ? — Kormostól, felelt a nő. — Kormostól! ismételte Aladár, s pár percig mélyen gondolkozott, aztán mosolyogva folytatátódtam rég, hogy öreg aesculápunk szeret kissé pletykálni, de nem tudtam, hogy a mellett oly jó költő is. Ha meglátja, mondja meg neki bátran, hogy ez egyszer igen nagyot füllentett. — Annál jobb, felelt Kaposváryné, mert mind a mellett, hogy Etelka kedves leány, mégse hiszem, hogy neked való volna. — Tökéletesen egyet értek nénémmel, erősítette Aladár hevesen. — Most mennem kell, gyermekeim, szólt az öreg asszony fölkelve, már fél órája, hogy a majorosné ott ácsorog a kapu előtt, beszélnem kell vele a pulykák végett. Evvel Kaposváryné kisietett, s Aladár és Irma egyedül maradtak. Pár percig mindketten hallgattak, aztán Aladár közelebb vonta székét Irmához s reszketeg hangon kérdezte: — És ön is, kedves Irmám, ön is azt hitte, azt tudta elhinni, hogy Bánhalmy kisasszonynyal jegyben járok ? Nem tudjuk mit felelt e kérdésre a szép Irma, mert a leskesedés illetlen dolog, melynek gyanújába nem szeretnénk jöni; elég hozzá, hogy mikor Kaposváryné jó félóra múlva visszatért a szobába, Irma égő arccal kisuhant abból; Aladár pedig, örömtől sugárzó vonásokkal nekirohant az öreg asszonynak s összevissza ölelgette. — Mi lett téged Aladár? kérdezte Kaposváryné kibontakozván karjai közül, nem csekély meglepetéssel. — Az, kedves, kedves néném, hogy a legboldogabb ember vagyok a világon. Irma megígérte, hogy enyim leend. * * * Az nap estéjén Aladár találkozott az öreg orvossal. — Úgy látom, hogy tanácsomnak egy részét követte, mert itt van, szólt az öreg úr szárazon, követte-e a másikat is, és verte a vasat ? — Vertem ám, felelt Aladár nevetve, miután ön, doctor úr, a tűzbe tette. De máskor ne méltóztassék oly óriási kacsákat szárnyakra bocsátani. A cél szentesíti az eszközöket! felelt az orvos szives kézszoritással; némelykor csak igazuk van a bölcs jezsuita uraknak. Evvel mindketten karonfogva a kastély felé indultak, melynek lakóitól, azt hisszük, most végbucsut vehetünk. XVI. Ugyanaz nap, s majdnem azon órában, hol Irma uj és biztosabb boldogságnak küszöbén állt, Berlinben, ama szerény szállásban, hol Konrád és Berta évek óta laktak, egészen más nemű jelenetnek lehetünk tanúi. Konrád igazat szólt, midőn Ebersteinnak azt mondta, hogy nem fog sokáig várni, mert napjai meg vannak számlálva. A szép nyári idő dacára ereje napról napra inkább fogyott, úgy, hogy leckéiről le kellett mondania, később rövid sétáiról is, és végre midőn az első sárga levelek hullni kezdtek a fák lombjairól, Konrád ágyát sem hagyhatta el többé. Nem szenvedett sokat, az orvos azt állította, hogy állapota inkább az életerő lassú, de feltartóztathatlan apadása, mint valódi betegség, de gyógyításról szó sem lehetett, arról ő maga úgy mint körözete nem kétkedhettek többé. Mit szenvedett Berta, midőn végre e meggyőződést nem volt többé képes leküzdeni, mindenki képzelheti, ki valaha szeretett lény halálos ágya mellett állt, de legyőzte fájdalmát, hogy Konrád végnapjait el ne szomorítsa. A haldokló ifjú, mert Konrád alig volt több ifjúnál, nyugodtan, s nemével a megelégedésnek, látta erejét apadni, s érezte halála óráját közeledni. Ő most vidámabb jön, mint ezelőtt, és gyakran emlegette Bettyt, mit soha sem tett, míg aránylag egészséges volt. Egy estre, September hó első napjaiban, Berta a beteg ágya mellett ült. Az ablak nyitva állt, s a lágy szellő a szobába lengette a virágok gyenge illatát, melyek az ablak párkányon diszlettek, mert Konrád szenvedélyesen szerette a virágokat, s azért ezek soha sem hiányoztak ablakán. A két testvér hallgatott, mindketten gondolataikkal voltak elfoglalva. Konrád szó nélküli búcsút vett a leáldozó naptól, melyről alig hitte, hogy még gyakran látni fogja, s kérdezte önmagától, várjon ott, a más világon,hová lelke készül, lesz-e nyugalom, lesz e megpihenés számára? Berta küzdött fájdalmával, mondanék kétségbeesésével, mert a gondolat, testvérét elveszíteni, oly irtóztató volt, hogy most is igyekezett azt elhárítani magától. Mintha gyászlepel ereszkednék fiatal életére, mintha az egész természet elsötétedett volna, oly búsak valának az érzések, melyek keblében ütöttek tanyát. E sötét éjben csak egyetlen csillag mutatkozott néha néha, s e csillag Eberstein szerelme volt. Igaz, hogy Max nem szólt hozzá szerelemről, de hol a szív, mely nem érzi ösztönszerűleg ha szerettetik. Egyszerre az előszoba csengetyűje szakította félbe a mély csendet, s pár perc múlva az öreg Elsbeth, s egy fiatal ezüst hang közt élénk beszélgetés folyt a mellékszobában, de melynek szavait nem lehetett érteni. A beteg fülelni kezdett, végre könyökére támaszkodván, félig fölemelkedett ágyában, s akadozó lélekzettel kérdezte: ki az Bertám ? oh ki az, ki ott künn Elsbethhel beszél? — Nem tudom Konrád, felelt Berta, ki elmélyedve gondolataiba nem vigyázott e szokatlan zajra, de megtudom mindjárt, ha kívánod. Ezzel fölkelt s az ajtó felé ment. Berta szólította őt meg a beteg, Berta, ha ő találna lenni, ó, bár nem tudom micsoda varázs hozhatná őt ide, ereszd be hozzám, oly közel vagyok a halálhoz, hogy szabad őt még egyszer meglátnom. Berta jól értette, hogy ki az, kiről Konrád beszél , de oly hihetlennek látszott neki, hogy Betty lehetne az, ki a mellékszobában van, mikép hitte, hogy a beteg álmodozik. Minda mellett a mellékszobába sietett, hol Elsbethet találta, s egy fiatal, mély gyászba öltözött hölgyet. — Berta! kiáltott föl az idegen, a leány elébe lépvén. Oh, ereszszen be testvéréhez ; tudom, hogy beteg, súlyosan beteg, azért jövök, azért vagyok itt! ha egészséges volna, nem merném küszöbét átlépni» Ön ezt érteni fogja, folytatá pár percnyi szünet után hiszen tudja mennyire, mennyire szerettem! — Betty ! kiáltott föl Berta, tehát valóban ön! Konrád hangjára ismert, s azt mondta ereszszem be hozzá! én pedig azt hittem, hogy félrebeszél. — Ő azt mondta, hogy ereszszen be ? ismételte az idegen, oh jöjjön, jöjjön, ne vesztegessünk el egyetlen pillanatot sem! A két hölgy a beteg szobájába lépett, míg Elsbeth az ajtó mellett időzött. — Betty! kiáltott föl Konrád, karjait a leány elébe nyújtván. Betty, életem, mindenem! Mer hadd! öleljelek még egyszer ez életben! Betty a beteghez sietett s ágya mellett térdre ereszkedett. Konrád karjait fonta nyaka körül, feje mellére hajlott. — Oh hála neked, irgalmas ég, hogy igy, Bettym karjai közt szabad meghalnom! rebegte, mig a leány haját simogatta s egy csókot nyomott halvány homlokára; s Berta könytelt szemekkel e csoportozat mellett állt. Aztán csend jön a szobában; Konrád behunyt szemekkel pihent kedvese keblén, kinek könyei hajzatára hulltak, így telt el fél óra; egyszerre a beteg föltekintett: — Isten veletek Betty — Berta — ne ítéljetek el — viszontlátásra! Szeme megmerevült —lélekzetes megállt — Betty éles sikoltással rogyott össze Konrád holtteste mellett. XVII. Négy nappal később Berta és Betty zokogva ültek ugyan e szobában, honnan pár órával ezelőtt kivitték azt, kit mindketten annyira szerettek,s Betty elbeszélte Bertának, miként atyja halála után, kit pár hónappal ezelőtt idegláz következtében vesztett el, valami titkos ellenállhatlan vágy bizta őt arra, hogy Berlinbe utazzék, hol tudta, hogy Konrád letelepedett , s keresse föl ott azt, kit még mindig annyira szeretett. Minda mellett nem talált volna erre bátorságot, ha csak esetlegesen meg nem tudja, hogy Konrád már hetek óta ágyban fekvő beteg, s alig hogy van remény fölgyógyulására. Itt az öreg Elsbeth szakította félbe a beszélgetést, ki levéllel kezében lépett a szobába. — E levelet, szólt Bertához közeledvén, pár héttel ezelőtt adta kezembe Konrád, s lelkemre kötötte, hogy csak akkor adjam át önnek, midőn ő nem lesz többé, azon meghagyással, hogy csak Eberstein úr jelenlétében szabad ezt feltörni, s vele együtt elolvasni. Azért írtam is már, ahogy tudtam, Eberstein urnak, mondván neki, hogy kedves Konrádunk meghalt, s hogy jöjjön minél elébb hozzánk. Gyanítom e levél következtében ma, vagy legkésőbb holnap, itt leend. (Folyt, köv.)