Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)

1864-10-19 / 239. szám

BONAPARTE EGYIPTOMBAN ÉS SYRIÁBAN Thiers A. után franciából. (Folytatás.) Bonaparte ez ép oly igaz, mint mély irányhoz tartotta magát. Megáldva lévén igazi keleti képzelemmel, könnyű vola neki az ünnepélyes és hatályos szólamot használni, melyet az arab faj annyira szeret. Kiáltványokat adott ki, melyek arab nyelvre fordítva, szétterjedtek az országban. A basának azt írta: „A francia köztársaság elhatározta egy hatalmas hadsereget küldeni, véget vetendő az egyiptomi beyk rablásának, a miként e században hasonlókép cselekedni kénytelen volt a tunisi és algíri beyk ellenében. Neked, kinek a beyk urának kellene lenned, és akit ők Kairóban hatalom és tekintély nélkül hagynak, neked megérkezésemet örömmel kell fogadnod. Kétségkívül értesültél már, miszerint nem azért jövök, hogy legkevesbet is tegyek akár a korán, akár azultán ellen. Tudod, hogy a francia nemzet a zultánnak Európában egyetlen szövetségese. Jöjj tehát hozzám, s átkozd meg velem együtt a beyk vétkes faját!“ Az egyiptomiakhoz szólván, Bonaparte következő szavakat intézé hozzájuk: „Egyiptom népei, nektek azt fogják mondani, hogy én vallástokat eltörülni jövök, higyjétek azt, mondjátok, hogy én jogaitokat helyreállítni jövök, bitorlóitokat megbüntetni, és hogy én Istent, prófétáját és a koránt jobban tisztelem, mint a mamelukkok.“ A mamelukkok zsarnokságáról beszélvén, mondá: „Ha van egy jó ló, egy szép ház, az a mamelukkoké. De az Isten könyörületes, és elvégré, hogy a mamelukkok uralmának vége szakadjon.“ A franciák érzelmeiről beszélvén, hozzátéve: „Mi is, valódi muzulmánok vagyunk. Nem mi vagyunk-e, kik ledöntöttük a pápát, ki azt mondá, hogy a muzulmánok ellen harcolni kell. Nem mi vagyunk-e, kik megbuktatták a máltai lovagokat, mert ez esztelenek azt hivék, hogy Isten akarja, miszerint ők a muzulmánok ellen harcoljanak? Háromszor szerencsések azok, kik velünk fognak tartani! Azoknak idejök lesz minket megismerni, és ők hozzánk fognak csatlakozni. De átok, háromszoros átok azokra, kik a mamelukkok mellett fognak fegyvert, és ellenünk harcolandnak ! Számukra nincs remény, ők el fognak veszni.“ Bonaparte mondá katonáinak : „Ti oly hódításba fogtok, melynek hatása a polgárosultságra és a világ kereskedelmére kiszámíthatlan. Ti Angliára a legbiztosabb és legérezhetőbb csapást méritek,addig is, míg a halálos döfést megadhatjátok neki. „A népek, kik között élni fogunk, mahomedánok, vallásuk első cikkelye ez. Csak egy Isten van, és Mahomet az ő prófétája. Ne mondjatok ellen nekik: bánjatok úgy velük, mint a hogy bántunk a zsidókkal és olaszokkal. Legyetek tekintettel muphujaik és imánjaik iránt, mint a minővel voltatok a rabbik és püspökök iránt. A koránban elrendelt szertartások, a mecsetek iránt viseltessetek ugyanazon türelemmel, melyet a zsinagógák, a Mózes és Krisztus vallása iránt viseltettetek. A római légiók, minden vallást védelmeztek. Itten az európaiaktól eltérő szokásokat találandotok, azokhoz is szoknotok kell. Az első várost, melyet találkozandunk, Nagy Sándor épitette. Minden lépten nagy emlékeket találunk, melyek méltók, hogy fölkeltsék a franciák vetélkedését.“ Napóleon azonnal intézkedett, hogy Alexandriában a francia hatóságot fölállítsa, azután Deltát elhagyja, és Kairót, egész Egyiptom fővárosát elfoglalja. Júliusban voltak, a Nílus elöntendő volt a vidéket. Kairóba akart érkezni a kiöntés előtt, és az időt, míg az tart, elhelyezkedésre fordítani. Rendelt, hogy minden az akkori állapotban maradjon Alexandriában, hogy a vallás gyakorlatát folytassák, hogy az igazságot, mint előbb, a kádik szolgáltassák ki. Ő csupán a mamelukkok jogait akarta örökölni, és egy biztost rendelt ki a szokott adók beszedésére. Sheikek és alexandriai előkelőbbekből divánt, illetőleg községi tanácsot alakita, hogy azokkal értekezzék mindazon rendszabályok felöl, melyet a francia hatóságnak követnie kelle. Három ezer embert hagyott helyőrségül Alexandriában, s ezek vezényletét Kiéberre bízta, kit sebe egy, vagy két hónapig tétlenségre kárhoztata. Egy ritka érdemű fiatal tisztet, kiből Franciaország egy nagy mérnököt várt, megbízott Alexandriának védelmi állapotba helyezésével) és ott e végre a szükséges munkálatokat végrehajtatni. Ez Crétin ezredes volt, ki rövid idő alatt, csekély költséggel Alexandrában pompás műveket állíta elő. Bonaparte ezután parancsokat ada ki a hajóhad védelembe helyezése iránt. Kérdés vola megtudni, ha vájjon a nagy hajók bemehetnek-e az alexandriai kikötőbe. Egy tengerész bizottmánynak meg kell e mérni a kikötőt, s ez iránt jelentést tenni. Addig is a hajóhad az abukisi révben vett horgonyt. Bonaparte megparancsoló Brueysnek gyorsan eldönteni e kérdést, és Korfuba menni, ha úgy találnák, hogy a hajók nem mehetnek kikötőbe Alexandriában. Egy német ítész Petőfiről. •*) I. (B.) Költői lángész! Hány kérdőjel csatlakozik ez elnevezéshez! Hol ver a lángész ütere? A mi kritikai orvosaink nem tudják többé, s közönségünk annak tapintásából immár kitanult! Senki sem hisz többé a lángészben! S ha megjelenne, nem ismernének reá! A klasszikus időszak hátunk mögött van, ezt irodalomtörténeteinkből s aesthetikáinkból tudjuk. A lángész most nem születhetik, s nem szabad születnie, ez annyi volna, mint elrontani az irodalomtörténészeinek vásárát, sőt valódi bűn lenne az a szent lélek ellen, mely az emberiség fejlődését vezérli! Mert e fejlődés törvényei oly szorosan körvonalazottak, hogy a kijelölt irányoktól a legkisebb eltérésnek sem szabad megtörténni! Magyarországnak is megvan a maga klassikai aranykora, még e századba esik ez . Vörösmarty s a Kisfaludyak annak csillagai; de az 1830-ik évvel bezárult az, s a magyar akadémikusok s irodalomtörténészek a kulcsot zsebbe tették. Az epigonok hiába kopogtatnak a zárt ajtón ! Ez epigonok közé számítják Petőfit is. Petőfi eredetiséggel s a világnézet mélységével bir, — kifejezése emelkedett, találó; fantáziája rendkívül gazdag, folytonosan uj, meglepő képekkel teljes ; bir ragyogó sokoldalúság s elevenséggel, mely a legkülönbözőbb hangnemekben egyenlőn otthonos, s a mellett uralkodik az alakon, mely tartalomban, beszédben, versben, rimben maga magától mindig eltalálja az egyetlen igazi hangot! Petőfi, egyike a legújabb halhatatlanoknak. De nála ami a lyra körén túlcsap, az hibás, részint erőtlen, részint mértéktelen. Költeményeinek hibái egyébiránt az ifjúság s gazdagság hibái. Költeményei hét évi teremtésnek virágai, s Petőfi, midőn 1849-ben a csatatéren nyomtalanul elveszett, még csak 27 éves volt. Fiatalsága gátolta az epikai s drámai költészet borostyánjainak kivívásában; de annál illatosabb borostyánok koszoruzzák a lyrikus homlokát, s alig van a lyrának oly neme, melyet múzsája meg ne hóditott volna. Petőfi mindenekelőtt rendkívüli termékenységü s eredeti ihletésű szerelem dalnok. Kóbor életének időszakában született első költeményeiben, kis-sé vad s szilaj hang uralt, kényelmü hajlam a puszíai szép csaplárnék, a vándor színésznők iránt, kiknek társulataihoz csatlakozott. De a barna kis menyecskék, kiknek csókjai csak mint a tüzes bor enyhítették, nem elégiték ki őt teljesen, összive megért vetésének egyetlen, édes aratónéja után reped. Ez első, forró szerelmi epedéssel telt, egyes költeményeihez két nagyobb költeménysorozat csatlakozik,melyek egyike tisztán elégiás; a másik pedig, bár a nem viszonzott szerelem fájdalmától át van hatva, de némely kacérkodó túlzással viszont kigúnyolja. A „Cypruslombok Etelka sírján“ egy fiatal leány nyilt koporsója mellett születve, kit a költő ábrándosan szeretett, fájdalmas érzelmek s gondolatok koszorúját képezik. Az apró jelentéktelen eseményekre való emlékezés, karöltve jár itt a hangtalan természeti képekhez csatolt panaszokkal s kisértetes jelenetek vázolásával. Oly vonzalom volt ez, mely a költőben csak a kedves halála után ébredt föl teljes öntudatra ! A „Szerelem gyöngyei“ egy előkelő, dacos szépségnek vannak szentelve, kis palotájából nem akar a költő kunyhójához, mint az ég a földre, s a hegyi patak a völgybe leereszkedni.“ E dalok a legbájosabbak, mivel teljes érzelem szülöttei, s a költőnek nem volt szükség abba előbb beleálmodnia magát. Bámulatos,mily pazar színekkel árasztja el a házas élet képeit, a melyeknél sok más költő mihamar kifogy a színekből. Valóban a leggazdagabb költői fantázia kell ahhoz, hogy a házas élet csendes boldogságának napsugarai, ily tarka szivárványban tükrözzenek vissza. Ami azonban e csendes boldogság hullámtükrét eleinte lassan fodrozva, később vihar gyanánt felzavarja ,az a hazaszeretet. A haza iránti lelkesedés, már több szerelmi dala fölött jóslatteljes fényt áraszt el. Átkarolja bájos nejét, a tündérek testvérét, a világ legnagyobb boldogságát; ö eléri azt, ami csak elérhető; és mégsem tud megválni a haza iránti gondjaitól, gyötrelmes szeretetétől; ö vele sóhajt, könyer, pirul s megígéri, hogyha eljö a tettek ideje, jogaiért férfiasan síkra száll. Azon mesteri idillben: „Csendes tenger rónaságán Szelíden reng csolnakom“ egy csudás világitásu, békét lehelő költeményben, mely az Ave Maria! ismert festményre emlékeztet, a csendes hajózás boldogságát csak a haza szenvedésére való emlékezés zavarja meg: „Néha száll csak árbocomra Egy egy síró vészmadár, Egy egy fájó aggalom Jövendőd miatt hazám! De a Petőfi lyrájának békegalambjai, csakhamar vad vészmadarakká változnak át. Bár miként vélekedjenek is utósó forradalmi dalai felöl, azt el kell ismerni, hogy élet és költészet nála bájosan öszhangzott s hogy a szabadság viharos dythgrambjai, méltó hattyúdalai voltak egy oly dalnoknak, kinek halála a forradalmi harc csatamezején immár kétségbe sem vonható. A magyarok virágzó fénykorának letünte, s a már rég kietlenné vált haza miatti keserve, már az „Egri hangok“ban is nyilatkozik, mely költemény, múzsájának régibb korszakából való, s különböző változatokban e panaszos fájdalom húzódik végig összes költeményein. Egy évfolyama sincs költészetének, ily tüzes tokaji nedv nélkül — és valóban tűz, velő s gyakran juvenali gúny, elvitázhatlan előnyei e költeményeknek. De a költő nézpontja mind a mellett, változatlanul nem maradt ugyanaz. Habár a kiskunsági mészáros fia, már születésénél fogva sem viseltethetett valami különös rokonszenvvel, a magyar nemesi uralkodás iránt, s az eladósodott, miveletlen pusztai uracsokat a „Magyar nemes“ című költeményében kigúnyolta is, de Petőfi politikai lyrájában mégis túlnyomó az elégiás hang, Magyarország letűnt nagysága fölött. „A nagy, dicső, világrengető ősöket“ megünnepli, s ez természetesen leginkább mégis az ősidők „magyar nemeseit“ illeti. Aztán jelszava ismét : az egységes Magyarország! Egy nemzetnek ne legyen két külön országa, Magyarország nyerje el Erdélyt — mi tisztán nemzeti politikai kérdés. *) Érdekesnek tartjuk az „Augsb. Alig. Ztg.“-nak e cikkét, mely már lapjainkban említve volt, egész terjedelmében közlem. Ez oldalról valóban meglepő előttünk az elismerésnek e hangja, annál is inkább, mert e német ítész ismertetése, apró hibáit s tévedéseit leszámítva,nálunk is figyelmet érdemel. Szerk. _ 1000 — V. Monet Kairóba. A chebrelli csata. E gondoskodások után Bonaparte intézkedéseket tön elindulásra. Egy jelentős hajórajnak, eleséggel, tüzérséggel, lőszerrel és podgyásszal ellátottan, Rosette nyílásáig kelle vonulni, a Nílusra menni és azon a francia sereggel egy időben előhaladni. Ezután megindult a hadsereg zömével, mely a máltai és alexandriai két helyőrséggel megfogyva, körülbelöl harminc ezer emberből állott. Hajórajának megparancsolta Ramassich magaslatára menni, a Nílus partján. Itt akar a vele csatlakozni és a Nílussal párhuzamosan haladni, ekként Deltából kivonulni és Közép-Egyiptomba vagyis Bahirchbe érni. Alexandriából Ramassidhbe két út volt: egyik a lakott országon át, a tenger és a Nílus hosszában, a másik jóval rövidebb és toronyirányos, de a damaudouri pusztaságon átvezetett. Bonaparte nem habozott, és a rövidebbet választotta. Fontos vola rá nézve, mihamarabb Kairóba érkezni. Desaix az előhaddal ment; a főhad néhány lietnyi távolban utána. Mellidor 18-án (julius 6) kerekedének föl. Midőn a katonák e végtelen pusztaságba mélyedni látták magukat, lábuk alatt repülő fövénnyel, fejük fölött lángoló éggel, víz és árny nélkül, ahol szemeik csak néhány pálmabokron akadtak meg,s ahol néhány könnyű arab lovascsapaton kívül élő lényt nem láttak, melyek fölé letünedeztek a láthatáron, és olykor homokbuckák közé rejtőzve a hullámozókat megölték, a katonák mindezek folytán igen elszomorodtak. (Folyt. köv.)