Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)
1864-10-22 / 242. szám
BONAPARTE EGYIPTOMBAN ÉS SYRIÁBAN, Thiers A. után franciából. (Folytatás.) E fővárosban rendkívül nagy volt a rendetlenség. Több mint háromszázezer lakosa van, népe elbutult, kegyetlen, mely mindenféle kihágásokra vetemült, és használni akarta a zavart, hogy kirabolja a gazdagok és beyk palotáit. Szerencsétlenségre a francia hajóraj még nem ment vissza a Níluson, és nekünk nem volt módunk azon átmenni, hogy Kairót birtokunkba vegyük. Néhány francia ügynök, kik ott tartózkodtak, küldetett Bonapartéhoz a sheikek által, hogy egyezkedjenek a város elfoglalása iránt. Néhány dyermet szerze, melyeken egy szakitmányt (détachement) külde a csend helyreállítására, hogy személyt és vagyont a népség dühe ellen védjen. Ő maga harmadnap ment be Kairóba, s elfoglalta Murad bey palotáját. Alig hogy Kairóban elhelyezkedett, siető alkalmazni az Alexandriában követett politikát, mely neki az országot megnyerendő volt. Meglátogatta az előkelőbb sheikeket, hizelge nekik, remélni engedé nekik az arab uralom helyreállítását, megigérte vallásuk és szokásaik fenntartását, s teljesen sikerült neki célja, ügyes hízelgések, és keleti nagyság kinyomatát viselő, tiszteletgerjesztő szavak vegyülete által. A lényeges az volt, a Jemil azar mecset sheikjeitől nyi latkozványt nyerni a franciák mellett. Bonaparte minden ügyességét összeszedte e célra,és teljes sikert aratott. A nagy sheikek megadták az óhajtott nyilatkozványt, és fölhívák az egyiptomiakat, hogy vessék alá magukat az Isten küldöttének, ki tiszteli a prófétát, és boszut állani jött a mamelukkok zsarnokságán gyermekeik fölött. Bonaparte egy divánt állított Kairóban, mint Alexandriában, a főbb sheikek és előkelőbb lakosokból. E díván, illetőleg községtanács által meg kelle nyernie az egyiptomiak közvéleményét, velük értekezvén, s általuk a beligazgatás minden részletéről értesülvén. El len határozva, hogy minden tartományban hasonló diván fog fölállíttatni, és hogy e fiókdivánok fognak követeket küldeni a kairói divánba, mely egyszersmind a nagy nemzeti diván leend. Bonaparte elhatározta az igazságot a kádik által kiszolgáltatni. Mit se mulaszta el, hogy megnyerje a kopltákat, s velük rendelkezhessék. Tábornokokat külde ki szakítmányokkal a Delta meghódítására, melyen eddig csupán keresztül vonultak. Ilyet külde ki a felső Nílusra, hogy Közép-Egyiptomot elfoglalja. Desaix a maga osztályával Felső-Egyiptom bemenetéhez lett állítva, melyet el kelle foglalnia Murad beytől, amint a Nílus vize ősz felé apadni fog. Minden tábornok részletes utasításokkal ellátva, ismétlendő volt a tartományokban mindazt, ami Alexandriában és Kairóban történt. Nekik magukat a sheikektől környeztetniök és a kopltákat meg kelle nyerniük, valamint szabályozni az adó behajtását, hogy a hadsereget fenntarthassák. Bonaparte azután a katonák jóléte és egészsége felől gondoskodott. Egyiptom kezde nekik tetszeni; ők ott nyugalmat, bőséget s egészséges tiszta égaljat találtak. Az ország különös szokásait kezdék megszokni, s azokat a tréfa állandó tárgyaivá tették. De szokásos találékonyságukkal fölfedvén vezérük szándékát, a próféta iránti tiszteletet is tetteték, és vele együtt nevettek a szerepen, melyet a politika velük játszatott. Bonaparte kemencéket állíttata föl, hogy kenyerük legyen. Őket a mamelukkok jó lakásaikban szállásoltatta el. Egyiptomban jeles és nagy számú szamarat találtak. Nagy mulatságukra szolgált ezeken megjárni a vidéket, és ez állatokon nyargalászni a táborban. Elevenségük néhány esetleget is idéze elő a kairói komoly lakosságnál. Meg kelle tiltani, hogy fölöttük sebesen ne járjanak az utcákon. A lovasság a világ legszebb lovait használta, vagyis a mamelukkoktól elvett arab lovakat. Bonaparte intézkedett, hogy fenntartsa a közlekedést a szomszéd tartományokkal, hogy Egyiptom gazdag kereskedelmét birtokába vegye. A sheikekkel íratott a mekkai sheriffnek, hogy a zarándokok védve lesznek,a karavánok biztosítva és pártfogolva. A kairói basa követét Ibrahimot Belbeysbe küldte. Bonaparte íratott neki, valamint a saint-Jean d’ arcéi és damasi többi basáknak, hogy biztosítsa őket a franciák helyes intézkedéseiről a magas porta iránt. Szerencsétlenségre ez utóbbi elővigyázat hasztalan volt, és a porta tisztjei nem akaták elhinni, hogy a franciák, kik uralkodójuk egyik legdúsabb tartományába rontottak, valódi barátjaik volnának. Az arabok meg voltak hatva a fiatal hódító jellemétől. Meg nem foghatók, hogy egy halandó, ki menyköveket szórt, annyira kegyes legyen. A próféta méltó fiának nevezék őt, a nagy Allah kedvencének, és a nagy mecsetben következő litániát énekelték: „A nagy Allah nem haragszik többé reánk ! Elfeledő hibáinkat, melyekért a mamelukkok hosszú elnyomása alatt bűnhődtünk. „Ki az, ki a győzelem kedvencét megmenté a tenger részeitől és ellenségeitől? Ki az, ki ép egészségben a Nílus partjaira vezette a nyugat vitézeit? „Ez a nagy Allah, a nagy Allah, ki nem haragszik többé reánk. Hála a nagy Allah kegyelmének! stb.“ Bonaparte, hogy az arabok szokásaihoz tartsa magát, részt vett ünnepélyeikben is. Jelen volt a Nilus ünnepén, mely egyike Egyiptom legnagyobb ünnepeinek. E folyam a vidék jótevője , azért a lakosok előtt nagy tiszteletben áll, s tárgya a vallásos kegyeletnek. — A kiöntés alatt Kairóba nagy csatorna vezeti el , egy zúgó tartja viszsza a csatornába ömlését a pillanatig, melyben bizonyos magasságot ér el; akkor fölvonják, és e műtét napja egyszersmind nagy örömnek napja is. Kimondják a folyam magasságát, melyre nőtt, és midőn nagy kiöntést remélnek, az öröm általános, mert ez nagy bőség előjele. Ez ünnep auguszt. 18-ikán (fructidor 1-e) tartatik. Bonaparte az egész hadsereget fegyverbe szálltá, és a csatorna partjaira állitá föl. Tömérdek nép csődült össze, és örömmel látta nyugat vitézeit vigalmaikban részt venni. Bonaparte táborkara élén, az ország főhatóságait kisérte. Ekkor egy sheik kikiálta a Nílus áradatának magasságát : huszonöt láb volt az, ami nagy örömöt okozó. Azután fölvonták a zsilipet. Az egész francia tüzérség üdvlövéseket tett a percben, midőn a folyam árjai lezúdultak. A próféta ünnepét nem kevesebb pompával tartotta meg. Bonaparte a nagy mecsetbe ment, leült a vánkosokra, kerekbe vetett lábakkal, mint a sheikek; velük mondá a próféta litániáit, lóbázván teste felső részét, és fejével bólingatván. Az egész szentegyházat épületes kegyeletre ragadta viseletével. Azután a nagy sheik által adott lakomában vett részt. (Folyt. köv.) Híres nők a múlt században. (Houssaye Arsén könyve.) II. Az imént azt mondták, hogy egyedül a Burgundi hercegnő volt az, ki a szenteskedő udvar komorságát kigúnyoló. Tévedtünk. A szilaj Berry hercegnő, a kormányzó érdemes leánya, az udvari illemmel együtt minden erkölcsöt és illendőséget lábbal taposott. Egész Páris telve volt túlcsapongásaival.Grisetteként futotta be a várost, mindenütt voltak éji kalandjai. Csak a király halála után , atyja kormányzása alatt, midőn mindenki elveté szenteskedő álarcát, és női arcot mutat, ötlött eszébe a vezeklés. Elhagyta a világot és a karmeliták zárdájába vonult, szivét a vétkesek kegyes istenének áldozva.Böjtölt, imádkozott ; gyakran éjjel is felkelt templomszolgálatát végzendő könyeket hullatott kicsapongásain, és minden eszközzel fölfegyverkezett, hogy szenvedélye rohamainak ellentállhasson. Hasztalan vissza kellett térnie az életbe. Párisban azt mondták : a kormányzó leánya megjött a másvilágról. De nem tartott soká, már 1719-ben meghalt, sokat siratva atyjától, ki talán nem csak mint atya szereté. Ha Berry hercegnő már a király életében gúnyolta az erkölcsöt, udvari illemet, most, midőn éber szeme örökre becsukódott, és Orleans, a régens, vévé kezébe,vagy inkább bocsátta el a gyeplőt, most mindenki tartózkodás nélkül követte példáját. XIV. Lajos alatt a nemzedék istennek, vagy legalább félistennek tarta magát, szenvedélyesen beszélt és viseli magát, és hogy nagyobb legyen, „egymillió fürört“ rakott magára. Most a gyermek emberek korszaka viradt fel, a „tékozló gyermekek“ korszaka. Az imakönyveket elhányták, és velük együtt sok szív hitét is. Az éghez fordult szem a földi szenvedélyekre pillantott le; az ajak,mely eddig imákat rebegett, gúnykacajra nyílt; a tettetett jámborsággal és alázatossággal bevont arc gúnyos álarcot mutatott. Valóban a tékozló fiú korszaka volt, melybe a kormányzás alatt a francia társadalom lépett, nyilt, orcátlan, féktelen, örömvágy, illem, külsőség, finomság, becs és minden szellem nélkül, mely utóbbit a „nagy“ Lajos vészteljes uralma mindenütt elfojtotta. Midőn orleansi Fülöp bölcsőben feküdt, jó tündérek közeledtek hozzá, és mindegyike egy erénynyel, vagy észtehetséggel ajándékozá meg. Ekkor egy rész tündér jött el, kit elfeledtek meghívni, és kijelenté, hogy mind ez adományok hasztalanok, eredmény és haszon nélküliek leendnek. És valóban a kormányzó lángeszű férfiú volt. Ha nem leendett orleansi Fülöp, kitűnő művész, zenész, író, vagy bármi más válhatott volna belőle; Így azonban mindenben csak tehetség és hajlam maradt; egy tehetség a másikat ölte el benne, és olyan jön, minőnek a történet, mint kormányzó és államférfit ismeri, mint ■ Law és a kormányzási bohózat Mephistója, Dubois barátját, mint legfedérebbet a ledérek közt, mint az operabálok alapítóját, az estelik és az éjjeli utcakalandok hősét. Mint jószívű ember (ez volt legkitűnőbb erénye) mindenkit élni engedett, de maga is élni vágyott. Nappal Franciaország szolgálatának szentelé magát; az est és az éj sajátja volt. „Ha az asztalhoz ülök, mondá, bevégeztem napszámomat.“ Ilyenkor az állam ügyei félre voltak téve, s ha barátnői politikáról beszéltek, és vele kívántak kormányozni, XIV. Lajossal ellenkezőleg azt mondá: „L’ état ce n’est pasmoi, c’est Louis XV.“ (Az állam nem én vagyok, hanem XV. Lajos.) Számtalan barátnői közül, mert annyi volt mint más embernek szobor, a leghíresebb Parabére asszony, a legutolsó, kit egyedül szeretett, mert e pontban erős és gyönge volt. E nő szépsége tökéletes volt, azonban nem is lehetett másként, mert a kormányzó valóban művészileg jártas szemmel választá kedveseit. Midőn hirtelen s majdnem ismeretlenül az udvarnál megjelent, napként ragyogott szépségében, hajpor, porosító és tapasz nélkül, mely szereket a szokás ellenére, megvetett. Két évig — utolsó éveiben— volt a kormányzó e tündérhez láncolva, ki különben más szív és életregényről is beszélhetett volna. Midőn a kormányzó, állhatatlansága következtében megunta őt, ismét megtudta nyerni magának, csak azért, hogy ő mondhasson le róla, hogy viszont ő hagyhassa el; azután még ugyanazon éjen lefeküdt halálos ágyába, melyből többé nem kelt föl. Mielőtt azonban szemét örökre behunyta, még előbb a kormányzó haláláról értesült. Nejéről,i a király és Montespan leányáról — nem sokat mondhatunk, ha csak azt nem, hogy lomha volt, s egész napon át ágyán, vagy a pamlagon hevert. Napa, a vén német palotagrófnő, aki csodaszerű férfiasan nyers megjelenése által a király és fia udvarában valódi ellentétet képezett, — azt állítá róla, hogy soha sem látta fennállva. Du Ghardlais Luiza, a kormányzó második leánya, nővére Berry hercegnőnek, sajátságos párja volt. Huszonegy éves korában hirtelen eszébe ötlött, hogy apáca lesz. Erre talán senki sem volt alkalmatlanabb, mint ő. Nagy hajlama és szenvedélye volt a tánc- és zenéhez, a többiben tökéletes férfias ízléssel bírt. Szerette a lovakat, kutyákat és a szilaj lovaglást; egész nap lövöldözött, mesterséges tűzijátékokat készített, mire sem volt hajlama, mi a nőknek tetszés. Mindezek dacára, senki sem tudta rögeszméjéről lebeszélni, keresztül vive akaratát. Villars Ágnest, chelles-i apátnőt letették, címe és hivatala neki adatott át. Ekkor az egész operát átültető a kolostorba, Watteau kicsapongó képeit színre alkalmazta, ének- és táncosnőket hozatott, pásztornak és nympháknak öltöztető, s az apátság mezején táncoltató,, sőt ő is, az apátnő, hasonló öltönyben közéjük elegyedett. Néha vad paripára ülve, zajos vadászatban vágtatott az erdőkben. Ez életmód atyja haláláig tartott, ekkor tekintélye elenyészett,saját családja elhagyta, termei, melyek az előtt tömve valának látogatókkal, üresen és elhagyatva állottak ; senki sem maradt hű hozzá, csak a koldusok, melyek most is mint az előtt, ajtaja elé sereglettek, alamizsnát kéregetve. *) De Tencin asszonyság, ki szintén a régens köréhez tartozott, egészen ellenkező uton haladt, mint Orleansi Lujza: ő, a kolostorral kezdé, és a világi örömökkel végezé. Élete, mely a szenvedélyek örvényeiben folyt le, hasonlít a rosz könyvhöz ; miután szépsége és szelleme,mert rég elenyészett, reánk nézve érdektelen, tehát története sem bir személyes ingerrel. Mindazonáltal egyike a legjellemzőbb jeleneteknek a 18-dik század első felében, és későbbi korában,a sivár kormányzói időszak buktával, az átmenetet képezi ama finom és szellemdus körökhez, melyekhez Voltaire, Holbach, Diderot, d’Alembert. *) Ezt Dumas is kidolgozta, a „Regens leánya“ című regényben. 1014 —