Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)

1864-10-22 / 242. szám

BONAPARTE EGYIPTOMBAN ÉS SYRIÁBAN, Thiers A. után franciából. (Folytatás.) E fővárosban rendkívül nagy volt a rendetlenség. Több mint háromszázezer lakosa van, népe elbutult, kegyetlen, mely mindenféle kihágásokra vetemült, és használni akarta a zavart, hogy kirabolja a gazdagok és beyk palotáit. Szerencsétlenségre a francia hajóraj még nem ment vissza a Níluson, és nekünk nem volt módunk azon átmenni, hogy Kairót birtokunkba ve­gyük. Néhány francia ügynök, kik ott tartózkodtak, küldetett Bonapartéhoz a sheikek által, hogy egyez­kedjenek a város elfoglalása iránt. Néhány dyermet szerze, melyeken egy szakitmányt (détachement) kül­­de a csend helyreállítására, hogy személyt és vagyont a népség dühe ellen védjen. Ő maga harmadnap ment be Kairóba, s elfoglalta Murad bey palotáját. Alig hogy Kairóban elhelyezkedett, siető alkal­mazni az Alexandriában követett politikát, mely neki az országot megnyerendő volt. Meglátogatta az elő­kelőbb sheikeket, hizelge nekik, remélni engedé ne­kik az arab uralom helyreállítását, megigérte vallá­suk és szokásaik fenntartását, s teljesen sikerült neki célja, ügyes hízelgések, és keleti nagyság kinyomatát viselő, tiszteletgerjesztő szavak vegyülete által. A lényeges az volt, a Jemil azar mecset sheikjeitől nyi­ latkozványt nyerni a franciák mellett. Bonaparte minden ügyességét összeszedte e célra,és teljes sikert aratott. A nagy sheikek megadták az óhajtott nyilat­­kozványt, és fölhívák az egyiptomiakat, hogy ves­sék alá magukat az Isten küldöttének, ki tiszteli a prófétát, és boszut állani jött a mamelukkok zsarnok­ságán gyermekeik fölött. Bonaparte egy divánt állí­tott Kairóban, mint Alexandriában, a főbb sheikek és előkelőbb lakosokból. E díván, illetőleg községta­nács által meg kelle nyernie az egyiptomiak közvé­leményét, velük értekezvén, s általuk a beligazgatás minden részletéről értesülvén. El len határozva, hogy minden tartományban hasonló diván fog fölállíttatni, és hogy e fiókdivánok fognak követeket küldeni a kairói divánba, mely egyszersmind a nagy nemzeti diván leend. Bonaparte elhatározta az igazságot a kádik által kiszolgáltatni. Mit se mulaszta el, hogy megnyerje a kopltákat, s velük rendelkezhessék. Tábornokokat külde ki szakítmányokkal a Delta meghódítására, melyen eddig csupán keresztül vonultak. Ilyet külde ki a felső Nílusra, hogy Közép-Egyiptomot elfoglalja. Desaix a maga osztályával Felső-Egyiptom bemene­­téhez lett állítva, melyet el kelle foglalnia Murad beytől, a­mint a Nílus vize ősz felé apadni fog. Min­den tábornok részletes utasításokkal ellátva, ismét­­lendő volt a tartományokban mindazt, a­mi Alexan­driában és Kairóban történt. Neki­k magukat a shei­­kektől környeztetniök és a kopltákat meg kelle nyer­niük, valamint szabályozni az adó behajtását, hogy a hadsereget fenntarthassák. Bonaparte azután a katonák jóléte és egészsége felől gondoskodott. Egyiptom kezde nekik tetszeni; ők ott nyugalmat, bőséget s egészséges tiszta égaljat találtak. Az ország különös szokásait kezdék meg­szokni, s azokat a tréfa állandó tárgyaivá tették. De szokásos találékonyságukkal fölfedvén vezérük szán­dékát, a próféta iránti tiszteletet is tetteték, és vele együtt nevettek a szerepen, melyet a politika velük játszatott. Bonaparte kemencéket állíttata föl, hogy kenyerük legyen. Őket a mamelukkok jó lakásaik­ban szállásoltatta el. Egyiptomban jeles és nagy szá­mú szamarat találtak. Nagy mulatságukra szolgált ezeken megjárni a vidéket, és ez állatokon nyarga­­lászni a táborban. Elevenségük néhány esetleget is idéze elő a kairói komoly lakosságnál. Meg kelle til­tani, hogy fölöttük sebesen ne járjanak az utcákon. A lovasság a világ legszebb lovait használta, vagyis a mamelukkoktól elvett arab lovakat. Bonaparte intézkedett, hogy fenntartsa a közle­kedést a szomszéd tartományokkal, hogy Egyiptom gazdag kereskedelmét birtokába vegye. A sheikekkel íratott a mekkai sheriffnek, hogy a zarándokok védve lesznek,a karavánok biztosítva és pártfogolva. A kairói basa követét Ibrahimot Belbeysbe küldte. Bonaparte íratott neki, valamint a saint-Jean d’ arcéi és damasi többi basáknak, hogy biztosítsa őket a franciák he­lyes intézkedéseiről a magas porta iránt. Szerencsét­lenségre ez utóbbi elő­vigyázat hasztalan volt, és a porta tisztjei nem akaták elhinni, hogy a franciák, kik uralkodójuk egyik legdúsabb tartományába ron­tottak, valódi barátjaik volnának. Az arabok meg voltak hatva a fiatal hódító jel­lemétől. Meg nem foghatók, hogy egy halandó, ki menyköveket szórt, annyira kegyes legyen. A próféta méltó fiának nevezék őt, a nagy Allah kedvencének, és a nagy mecsetben következő litániát énekelték: „A nagy Allah nem haragszik többé reánk ! El­­feledő hibáinkat, melyekért a mamelukkok hosszú elnyomása alatt bűnhődtünk. „Ki az, ki a győzelem kedvencét meg­menté a tenger részeitől és ellenségeitől? Ki az, ki ép egészségben a Nílus partjaira vezette a nyugat vitézeit? „Ez a nagy Allah, a nagy Allah, ki nem harag­szik többé reánk. Hála a nagy Allah kegyelmé­nek! stb.“ Bonaparte, hogy az arabok szokásaihoz tartsa magát, részt vett ünnepélyeikben is. Jelen volt a Ni­lus ünnepén, mely egyike Egyiptom legnagyobb ün­nepeinek. E folyam a vidék jótevője , azért a lakosok előtt nagy tiszteletben áll, s tárgya a val­lásos kegyeletnek. — A kiöntés alatt Kairóba nagy csatorna vezeti el , egy zúgó tartja visz­­sza a csatornába ömlését a pillanatig, melyben bi­zonyos magasságot ér el; akkor fölvonják, és e mű­tét napja egyszersmind nagy örömnek napja is. Ki­mondják a folyam magasságát, melyre nőtt, és midőn nagy kiöntést remélnek, az öröm általános, mert ez nagy bőség előjele. Ez ünnep auguszt. 18-ikán (fruc­­tidor 1-e) tartatik. Bonaparte az egész hadsereget fegyverbe szálltá, és a csatorna partjaira állitá föl. Tömérdek nép csődült össze, és örömmel látta nyugat vitézeit vigalmaikban részt venni. Bonaparte tábor­kara élén, az ország főhatóságait kisérte. Ekkor egy sheik kikiálta a Nílus áradatának magasságát : huszonöt láb volt az, a­mi nagy örömöt okozó. Azu­tán fölvonták a zsilipet. Az egész francia tüzérség üdvlövéseket tett a percben, midőn a folyam árjai lezúdultak. A próféta ünnepét nem kevesebb pompá­val tartotta meg. Bonaparte a nagy mecsetbe ment, leült a vánkosokra, kerekbe vetett lábakkal, mint a sheikek; velük mondá a próféta litániáit, lóbázván teste felső részét, és fejével bólingatván. Az egész szentegyházat épületes kegyeletre ragadta viseletével. Azután a nagy sheik által adott lakomában vett részt. (Folyt. köv.) Híres nők a múlt században. (Houssaye Arsén könyve.) II. Az imént azt mondták, hogy egyedül a Burgundi hercegnő volt az, ki a szenteskedő udvar komorságát kigúnyoló. Tévedtünk. A szilaj Berry hercegnő, a kormányzó érdemes leánya, az udvari illemmel együtt minden erkölcsöt és illendőséget lábbal taposott. Egész Páris telve volt túlcsapongásaival.Grisetteként futotta be a várost,­­ mindenütt voltak éji kalandjai. Csak a király halála után , atyja kormányzása alatt, midőn mindenki elveté szenteskedő álarcát, és női arcot mu­tat­, ötlött eszébe a vezeklés. Elhagyta a világot és a karmeliták zárdájába vonult, szivét a vétkesek ke­gyes istenének áldozva.Böjtölt, imádkozott ; gyakran éjjel is felkelt templomszolgálatát végzendő­ könye­­ket hullatott kicsapongásain, és minden eszközzel föl­­fegyverkezett, hogy szenvedélye rohamainak ellent­­állhasson. Hasztalan­­ vissza kellett térnie az életbe. Párisban azt mondták : a kormányzó leánya megjött a másvilágról. De nem tartott soká, már 1719-ben meghalt, sokat siratva atyjától, ki talán nem csak mint atya szereté. Ha Berry hercegnő már a király életében gúnyolta az erkölcsöt, udvari illemet, most, midőn éber szeme örökre becsukódott, és Orleans, a régens, vévé kezé­be,vagy inkább bocsátta el a gyeplőt, most mindenki tartózkodás nélkül követte példáját. XIV. Lajos alatt a nemzedék istennek, vagy legalább félistennek tarta magát, szenvedélyesen beszélt és viseli magát, és hogy nagyobb legyen, „egymillió f­ü­r­­­ö­rt“ ra­kott magára. Most a gyermek emberek korszaka vi­­radt fel, a „tékozló gyermekek“ korszaka. Az imakönyveket elhányták, és velük együtt sok szív hitét is. Az éghez fordult szem a földi szenvedélyekre pillan­tott le; az ajak,mely eddig imákat rebegett, gúnykacaj­­ra nyílt; a tettetett jámborsággal és alázatossággal bevont arc gúnyos álarcot mutatott. Valóban a té­kozló fiú korszaka volt, melybe a kormányzás alatt a francia társadalom lépett, nyilt, orcátlan, féktelen, örömvágy, illem, külsőség, finomság, becs és min­den szellem nélkül, mely utóbbit a „nagy“ Lajos vészteljes uralma mindenütt elfojtotta. Midőn orleansi Fülöp bölcsőben feküdt, jó tün­dérek közeledtek hozzá, és mindegyike egy erény­nyel, vagy észtehetséggel ajándékozá meg. Ekkor egy rész tündér jött el, kit elfeledtek meghívni, és kijelenté, hogy mind ez adományok hasztalanok, eredmény és haszon nélküliek leendnek. És valóban a kormányzó lángeszű férfiú volt. Ha nem leendett orleansi Fülöp, kitűnő művész, zenész, író, vagy bár­mi más válhatott volna belőle; Így azonban minden­ben­ csak tehetség és hajlam maradt; egy tehetség a másikat ölte el benne, és olyan jön, minőnek a történet, mint kormányzó és államférfit ismeri, mint ■ Law és a kormányzási bohózat Mephistója, Dubois barátját, mint legfedérebbet a ledérek közt, mint az operabálok alapítóját, az estelik és az éjjeli utcaka­landok hősét. Mint jószívű ember (ez volt legkitűnőbb erénye) mindenkit élni engedett, de maga is élni vá­gyott. Nappal Franciaország szolgálatának szentelé magát; az est és az éj sajátja volt. „Ha az asztalhoz ülök, mondá, bevégeztem napszámomat.“ Ilyenkor az állam ügyei félre voltak téve, s ha barátnői politi­káról beszéltek, és vele kívántak kormányozni, XIV. Lajossal ellenkezőleg azt mondá: „L’ état ce n’est pasmoi, c’est Louis XV.“ (Az állam nem én vagyok, hanem XV. Lajos.) Számtalan barátnői közül,­­ mert annyi volt mint más embernek szobor, a leghíresebb Parabére asszony, a legutolsó, kit egyedül szeretett, mert e pontban erős és gyönge volt. E nő szépsége tökéletes volt, azonban nem is lehetett másként, mert a kor­mányzó valóban művészileg jártas szemmel választá kedveseit. Midőn hirtelen s majdnem ismeretlenül az udvarnál megjelent, napként ragyogott szépségé­ben, hajpor, porosító és tapasz nélkül, mely szereket a szokás ellenére, megvetett. Két évig — utolsó éveiben— volt a kormányzó e tündérhez láncolva, ki különben más szív és életregényről is beszélhetett volna. Midőn a kormányzó, állhatatlansága következ­tében megunta őt, ismét megtudta nyerni magának, csak azért, hogy ő mondhasson le róla, hogy viszont ő hagyhassa el; azután még ugyanazon éjen lefeküdt halálos ágyába, melyből többé nem kelt föl. Mielőtt azonban szemét örökre behunyta, még előbb a kor­mányzó haláláról értesült. Nejéről,­­i a király és Montespan leányáról — nem sokat mondhatunk, ha csak azt nem, hogy lomha volt, s egész napon át ágyán, vagy a pamlagon hevert. Napa, a vén német palotagrófnő, a­ki csodaszerű fér­fiasan nyers megjelenése által a király és fia udvará­ban valódi ellentétet képezett, — azt állítá róla, hogy soha sem látta fennállva. Du Ghardlais Luiza, a kormányzó második leánya, nővére Berry hercegnő­nek, sajátságos párja volt. Huszonegy éves korában hirtelen eszébe ötlött, hogy apáca lesz. Erre talán senki sem volt alkalmatlanabb, mint ő. Nagy hajlama és szenvedélye volt a tánc- és zenéhez, a többiben tökéletes férfias ízléssel bírt. Szerette a lovakat, ku­tyákat és a szilaj lovaglást; egész nap lövöldözött, mes­terséges tűzi­játékokat készített, mire sem volt haj­lama, mi a nőknek tetszés. Mindezek dacára, senki sem tudta rögeszméjéről lebeszélni, keresztül vive aka­ratát. Villars Ágnest, chelles-i apát­nőt letették, címe és hivatala neki adatott át. Ekkor az egész operát át­ültető a kolostorba, Watteau kicsapongó képeit színre alkalmazta, ének- és táncosnőket hozatott, pásztor­­nak és nympháknak öltöztető, s az apátság mezején táncoltató,, sőt ő is, az apátnő, hasonló öltönyben kö­zéjük elegyedett. Néha vad paripára ülve, zajos va­dászatban vágtatott az erdőkben. Ez életmód atyja haláláig tartott, ekkor tekintélye elenyészett,saját csa­ládja elhagyta, termei, melyek az előtt tömve valá­­nak látogatókkal, üresen és elhagyatva állottak ; sen­ki sem maradt hű hozzá, csak a koldusok, melyek most is mint az előtt, ajtaja elé sereglettek, alamizs­nát kéregetve. *) De Tencin asszonyság, ki szintén a régens kö­réhez tartozott, egészen ellenkező uton haladt, mint Orleansi Lujza: ő, a kolostorral kezdé, és a világi örö­mökkel végezé. Élete, mely a szenvedélyek örvé­nyeiben folyt le, hasonlít a rosz könyvhöz ; miután szépsége és szelleme,mert rég elenyészett, reánk néz­ve érdektelen, tehát története sem bir személyes in­gerrel. Mindazonáltal egyike a legjellemzőbb jele­neteknek a 18-dik század első felében, és későbbi korában,a sivár kormányzói időszak buktával, az át­menetet képezi ama finom és szellemdus körökhez, melyekhez Voltaire, Holbach, Diderot, d’Alembert. *) Ezt Dumas is kidolgozta, a „Regens leánya“ című regényben. 1014 —

Next