Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)

1864-10-27 / 246. szám

246-ik SZ. Csütörtök, október 27. mado-hivatal, Pest , barátok­­tere 17. sz. Első évfolyam 1864 Előfizetési dij : VV A T T H TV Szerkesztői Iroda: FŐVÁROSI LAPOK Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . . kr­pokat kivéve mindenn­ap. ko- . .. Bélyegdíj minden ig­-ockint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tatáskor * • • 30 kr Teljes számú példányokkal folyvást szolgál a kiadó hivatal. Szemere Miklóshoz. — A Tompához irt szüretre hivó levelére. — Ha­bár szemedben olykor köny ragyog: Mely lelkeden örök mosolyban él — Az örök ifjúság dacára. — Miként magad kereszteled : — Öreg! így merlek én szólitni tégedet, Oh szólj , hol vetted az örök mosolyt, S a fényben égő édes könyeket! ? Mi, kik a bánatos jelennek Próbálgatunk találni hangokat: Foltot lelünk a fényes napban is — Nem csak kopott kabátunk ujjain ; S ha élvezünk : a rózsa illatán Megérezzü­k szúró tövisseit; Borunknak mámoritó csöpjein A fájdalomnak szopjuk emleit; S a lány csókjától bár lobog szivünk : De oly emésztők annak lángjai! Hol vetted od az édes hangokat, Melyek lantodnak zengő húrjain Szivünkhöz szólnak édesen ? !... E kor szülöttje, nem! te nem lehetsz, Vagy nem számláltad soha napjaid, Repült feletted mindig az idő, S a nyom, mit lelkeden hagyott: Boldog napoknak drága záloga, Mint a búvár, a múltnak kincseit Halászod el jövő idők elöl, Hogy ékesitsd a dísztelen jelent. Óh ! csak dalolj, zengj nékünk éneket: Mosolygásod mert jól esik nekünk, S a könny, mely felragyog szemedben, Megfényesíti keblünk éjszakáját. S ha bár szőlőd a borsajtó alatt Fanyar levet csak nyikorgón ereszt: Ha kristály kelyhedben te nyújtod azt, Megédesíti perceinket. „Éltünknek cukrozott epéje11 (Nagy Aranyunk is igy tanitja ezt!) Legyen tartalma serlegednek: Kináld meg véle a halált is, Ha hívatlanul megjelen majd: S hiszem, hogy e komor vén cimborád Mosolyra húzza tőle ajkait, S élesre fent kaszája — Kacagva hull ki csont­ kezéből. Komócsy József: A BÁRÓ TÖRTÉNETE. — Elbeszélés — Kazár Emiltől. (Vége.) Hazautaztában találkozott vele Gournay, s a vendégkönyvbe jegyzett név mindkettőjüket kölcsö­nös felfedezésekhez vezette. A báró, Gournay által tudott meg mindent világosan Bányai Endre felöl. Bányai Endre ezalatt utazott, mindig oly helye­ken, hol tudta, hogy senki sem ismeri föl. Atyja és és az ifju báró írását utánozva írta a leveleket Ma­gyarországba. Mikor már nem tarthatott, hogy a gyer­mekkorban távozott bárót fölismerik, visszatért ha­zájába. Zord, rideg kedélye változatlan maradt; a gyü­­lölség a magas születésűek iránt folyvást élt benne. Soha sem tudta elfeledni, hogy közönséges születésé­ért nem egyszer megvetették, vagy mellőzték. Most mint fényes című és gazdag főúr valódi zsarnokság­gal szerette mutogatni gazdagságát. X. Bányai Endre nem is gyanította, hogy a báró él. Midőn tehát egy ismeretlen férfi szemébe mondta, hogy ámító, és tulajdon nevén szólította, elsápadt és sokáig szólani sem tudott. A báró vonásai hirtelen felelevenültek emlékében, s meggyőződhetett, hogy a­ki szemközt áll vele, csakugyan az igazi Gyöngyösy Lajos báró. Nagy erőre volt szüksége, hogy az első megle­petés rohama után csak némi nyugodtságot is mu­tasson. — Rágalom! — kiáltott többször, olykor azon­ban szenvedélyesebben tört ki : — „Hazugság!“ — monda és szemei felháborodva villogtak. Végre azon­ban csillapult és hidegen kérdezte : — Vannak-e önnek bizonyítványai? — E kér­dés utógondolatai vigasztalni kezdték. A báró nehe­zen tudja igazolni állítását, irományai mind kezében voltak. — A bizonyíték saját magam leszek, — felelt a báró, — tiz éves elmúltam, hogy távoztam. Elég sok él emlékezetemben, melyekkel meggyőzhetem azo­kat, kik akkor éltek és élnek most is. Ezek azonban későbbi teendőim lesznek. Első teendőm, hogy önt számadásra vonjam. Ön legjobban tudhatja, hogy ehez van jogom. — Mit akar ön tenni ? — kérdezte sötéten Bá­nyai. — Kövessen a mellékterembe, — szólt a báró, a kellemetlen jelenetet nem akarván tovább folytatni a magához térő Alice előtt. A három férfi a mellékszobába távozott. — Nem akarom önt a törvény kezébe adni, — mond a báró, — habár kívánatos lenne, hogy ön szoros vizsgálat alá vétessék, és jutalmát megnyerje. Megkímélem önt ez eljárástól neje és tiszteletreméltó boldogult atyja miatt. Átadja irományaimat, és el­hagyja az országot. Húszezer forintot engedek át ön­nek. Lelkemre­ egyedül atyja emléke kényszerit, hogy igy bánjak önnel, ki egy nyomorult. Ha nem fogadja el ez ajánlatot, kénytelen vagyok a törvény keze alá adni. Válaszszon. — Ez feleletem! — ordított Bányai, s egy pisz­tolyt rántott ki felöltönye alól. Azonban nem volt ideje a báróra lőhetni. Gour­nay figyelemmel kisérte minden mozdulatát, s e pil­lanatban az ő kezében is fegyver volt. A két hölgy a szomszéd szobában csak egy lö­vést hallott, s mire Alice kínos sejtelemtől űzetve berohant, férjét halva találta. Báró Gyöngyösy maga jelentette föl magát, mint­­ Bányai gyilkosa, elmondva a körülményeket. A tör­­­­vényes vizsgálat sokáig folyt, míg végre sikerült a­­ bárónak bebizonyítani jogait. Gyöngyösy nem sokára azután megkínálta Alice-t­­ ismét a bárói koronával és kezével, a szép özvegy­­ azonban férje halála után beállt bánatától nem akart­­ megválni. BONAPARTE EGYIPTOMBAN ÉS SYRIÁBAN Thiers A. után franciából. (Folytatás.) XI. Saint-Jean-D’Acre ostroma. A Thaborhegyi csata, april 16. 1799. Bonaparte ezután Saint-Jean-D’Acrebe nyomult,­­ a régi Ptolemaisbe, a Karmel hegy lábánál. Ez volt az egyedüli erősség, mely még őt föltarthatta. Syria övé volt, ha ezt elfoglalhatta. De Djezzar basa ide zárta be magát összes kincseivel s erős őrséggel. Ő Sidney-Smith támogatására számított, ki e vizeken cirkált, és a­ki mérnököket, tüzéreket és lőszereket szolgáltata neki. Ő másrészt erősen segíttetve leendő a Syriában egyesült török hadsereg által, mely Da­­maskusból haladt előre, hogy átkeljen a Jordánon. Bonaparte sietett megtámadni ez erődöt, hogy elfog­lalja, mint Jaffát, mielőtt az újabb csapatokat kapná erősítésül, és mielőtt az angoloknak ideje lenne an­nak védelmét tökéletessé tenni. Azonnal megnyiták a futóárkot. Szerencsétlenségre az ostromtüzérséget, melynek tengeren át Auxandriából kelle jönni, Sid­ney Emith elfogta. Az összes ostrom és tábori tüzér­ség egy harminckét fontos, négy tizenkét fontos, nyolc kartács és mintegy harminc darab négy fontos ágyúból állott. Golyókban is hiányt szenvedtek, de elmés módot találtak annak szerzésére. A síkra ugyanis néhány lovast küldöttek ; ezek láttára Sid­ney Smith összes ütegeiből lövöldöztetett, és a kato­nák, kik öt soust kaptak egy golyóért, fölszedegették azt a tüzelés alatt, általános kacaj közepette. Az árok március 20-án nyittatott meg. Sanson mérnökkari tábornok egy éji kémjárat alkalmával azt hivén, hogy a sánc aljához érkezett, kijelenté, hogy ott nincsen sem bástya, sem árok. Azt hivék, hogy csak egyszerű rést kell lőni és aztán rohamra menni. Március 25-én rést lőttek, rohamra mentek, de egy árok és partja megállította őket. Azonnal alá­­ásáshoz fogtak. A műtét az összes bástyát lövegek és ama szép tüzértelep tüze alatt hajtatott végre, melyet Sidney Smith tőlünk elvett. Ugyan a Djezzarnak ki­tűnő angol célzókat s egy régi menekültet, Pheli­­peaux nevűt adott, ki nagy érdemű mérnöktiszt volt. Az akna föllobbant március 28-án és csupán csak az árok egy részét vitte el. Az ifjú Mailly vezérlete alatt huszonöt gránátos rohamra ment. A törökök látván, a­mint e bátor tiszt létrát támaszt a bástyának, megijedtek, de Mailly halva rogyott össze. A gráná­tosok erre bátorságukat vesztették, a törökök vissza­jöttek ; két zászlóalj, mely az előbbieket követő, ret­tentő puskatűzzel lön fogadva; vezénylőjük Langier megöletett, és a roham ismét meghiúsult. Szerencsétlenségre az erőd több ezer ember erő­sítést nyert, nagy számú európai modorban gyakor­lott tüzért, és roppant lőszereket. Ez nagy ostrom volt tizenhárom ezer embernek, és csaknem tüzérség nél­kül. Újabb aknát kell nyitni, hogy az egész bástyát légbe röpítsék, és újabb utat kezdeni. April elseje volt. Már tíz napot töltöttek az erőd előtt, jelenték a nagy török hadsereg közeledtét, folytatni kelle a munkálatokat és végezni az ostromot, s mindent az expeditió egyedüli seregével. A fővezér megparan­csolta, hogy haladéktalanul munkáljanak az új akná­kon, és a Kiéber osztályt a Jordán felé küldé ki, hogy a Damaskusból jövő hadat gátolja meg az átke­lésben. E hadsereg, a naplusi hegyek népeitől állítva, mintegy huszonötezer emberből állott. Főerejét több mint tizenkétezer lovas képezi. Roppant podgyászt vitt magával. Abdallah, damaskusi basa volt a fő­vezére. A Jordánon a jakabi hídon, ápril 4-én kelt át. Junot, Kiébernek mintegy ötszáz főből álló elő­­hadával a török előőrsöket a nazarethi után találta, ápril 8-án. Távol attól, hogy hátráljon, bátran szem­beszállt az ellenséggel, és szögbe alakulva, holtakkal fedte be a csatatért, s öt zászlót vett el. De kénytelen lévén a többségnek engedni, a Kiéber osztályhoz visszavonult. Ez pedig sietett, hogy Junottal csatla­kozzék. Bonaparte, értesülvén az ellenség erejéről, Bon osztályával kiszakíta magát, hogy Kiébert támo­gassa, és döntő csatát vívjon. Djezzár, ki az őt föl­menteni jött sereggel egyetértett, kirohanást kísértett, de szörnyen lekartácsolva, ostromműveinket holtak­kal fedé be. Bonaparte azonnal útnak indult. Kiéber a maga osztályával kivonult a síkra, mely a Thábor hegy lábánál terül el, nem messze Fuli helységtől. Terve volt a török tábort éjjel meglepni, de későn érkezett arra, hogy e szándéka sikerüljön

Next