Fővárosi Lapok, 1864. november (1. évfolyam, 250-274. szám)

1864-11-08 / 255. szám

EGY NAP, MELYNEK NINCS HOLNAPJA — Sandeau Gyulától. — (Folytatás.) Mario legalább öt-hat évvel fiatalabb volt, mint ifjúkori kedvese; az átviharzott, zajos élet után csendesen, szegényen s elhagyatottan hunyt el. . Egész estre a hársfa sorbani sétánk alatt Mario volt beszélgetésünk tárgya. Azon korban, melyben a nagyanya is volt, egyedül a múltban él az ember, s ő is igen szerette lapozgatni régi szép s fényes napjait. . Azon korban, melyben én akkor voltam, a jövőben él az ember, s nagyon szerettem öreg barátnőm néha kissé zavart emlékem által a jövő bizonytalan képét körvonalazva látni. Hagytam tehát Marioról kedve szerint beszélni, . .. hosszasan beszélt róla. . . azonban szive — mely oly hideg volt már,mint az elhunyt hamvai — a fiatal kori szerelem egyetlen egy sugarát sem bízná a napfényre. — Istenem — sóhajtok fel magamban — tehát ez a vége minden nemesebb érzelemnek?! Nem marad tehát semmi egyéb vissza ama örök lángot ígérő tűzből,mint füst és hamu? Mindenkire nézve eljön tehát azon idő, midőn a szivet az oly hőn imádott emléke sem hozza többé dobogásba ? — Ez a mindennapi élet sorsa ... ez vége mindennek! szólt felsóhajtva az öreg anya. — Tehát valóban oly szomorú az élet, mint a minőnek ön gyakorta elém rajzolja ? — Fiam — szólt vállamra ütve — vajha tizenöt év múlva is ezt a kérdést intézhetnéd magadhoz ! — Adja az ég, hogy tizenöt év múlva is önhöz intézhessem ezen kérdést. Kétkedőleg csüggeszté le fejét, majd kis szünet után igy folytatá : ha az élet rész, az leginkább a mi saját hibánk; teljességgel nincs jogunk vádolni, s én is csak elfojtva, szivemben emelem fel panaszomat. Lám! az ég pazaron halmozta el teremtményeit jótéteményeivel .. . mindent kaptunk, s meg is zúgolódunk. Oh nagy Isten! mit fogunk mondani, ha valaha számon veszed tőlünk ama kincseket, miket reánk bíztál! Valamint ama keleti illatszerek örökösen beillatozzák az edényeket, melyekben tartották, úgy az érzelmek is hagyhatnának édes visszaemlékezést a szivekben,melyekben harcoltak; a szerelem azonban minden szívben söpredéket s kis keserűséget hagy vissza. Mi mindennel visszaélünk, gyermekem , megvakítva az élvek által, soha tettek nem vagyunk; elhagyjuk hervadni, poshadni az érzelmeket, mielőtt kiirtanék makacs sziveinkből. Szerelmünk hasonlít az őszi levelekhez, melyek csak akkor hullanak le, midőn a nap és szél megsárgította s összeszáritotta, s mi közönyösen járdalunk a száraz leveleken s eszünkbe sem jut, hogy azok zölden s virágozva fejeinket árnyalták.Mi oly hálátlanok vagyunk az elmúlt boldogság iránt. Pár napi közöny és unalom kitörlik emlékezetünkből a boldogság éveit. S a világ nem szaggatja-e fel sebeinket durva kezeivel ? Aljas rágalmakból, sértő, gúnyos szavakból, porból és sárból emel áttörhetlen választófalat az olyan két szerencsétlen közt, kiket a sors elszakitott egymástól. A világ nem tűr olyan boldogságot, melyet ő nem szentesit; folyton aláásni iparkodik a törékeny épületnek; s midőn az épület összeomlott, bemocskolja romjait, felhányja örökösen a romokat, nehogy valamiképen az emlékezet virága gyökeret találjon verni. Oh! ha én neked elbeszélném Mario- vali viszonyom egész történetét, nem csudálkoznál, s hogy emlékezetem hideg, hálátlan lett. — Beszélje el, kérem ! szóltam eldőleg. — De miért ? . . Az egész emberiség ugyanazon egy örvény felé siet; a régiek példája még senkit sem javított meg. Miért fölélénkíteni szivem hamvadozó üszkeit?! Pár percig csendesen, szótlanul járkáltunk. Hideg éjszaki szél kezdett fújni, a fasor gyepje s a falevelek nedvesedni kezdettek az éj harmatától. Öreg sétatársamat a terrasse felé vezettem, s bementünk a salonba. Ledőlt egy kényelmes canapéra s én lábainál foglaltam helyet, — a kandallóban vigan lobogott a láng. — Halljad ! — szólt végre hosszas szünet után — éltem történetének egy részletét fogom neked elbeszélni, mit még senki sem hallott, melyet, mint drága kincset, úgy őriztem keblem mélyében; egyedül neked idézem fel fiatalságom e legszebb emlékét, mely tisztán, salaktalanul maradt meg szivemben; ez egyetlen érzelmem,mely mindig lobogva kisért életemben s kisérni fog a sirig.Először említem e nevet, melyet több mint harminc év lefolyása alatt csak magányomban s az éj néma csendében említettem. Jer közelebb, pillants szivem ezen zugába, hova még emberi szembe nem pillantott; áhítattal s kegyelettel lépj ezen szentélybe, ne szentségtelenitsd be e helyet, hol még most is lobog a szent láng. — Tehát nem Mario történetét fogja elmondani ? kérdem egészen megijedve ezen ünnepélyes kezdet által. — Nem, ez egészen más történet lesz. Leültem a canapéra, melléje. Előveve nagy burnótos szelencéjét, megtömte orrát finom sárga spanyol burnóttal, s egy darabig még éldelegvén annak pompás illatán, igy kezdé elbeszélését. — Azon időben — szólt zsebébe visszatéve szelencéjét — még nem burnótoztam ; fiatal voltam elragadva beszéltek szépségemről,bátor, merész fellépésem, heves lelkületem, kissé hóbortos fejem, továbbá általános megvetésem minden iránt, mit mindennapi nyelven illendőségnek neveztek — eredetiség hírébe hoztak. A nagyvilágban bolondosnak neveztek. Húsz éves valék,szép vagyonom s kitűnő férjem volt, ki engem az imádásig szeretett, ha cselédek, kik már bölcsömben szolgáltak ; áldozatkész jó barátok 8 vig társak környeztek, kik vakon engedelmeskedtek leghóbortosabb szeszélyeimnek is. Gazdag nyájaim legelésztek a kövér mezőkön; a környék halmait az én fáim s szőlleim fedték. Két nemes vérű fekete ló ragadta díszes calécheomat a szomszéd város kövezetén; tüzes fakó paripa száguldott velem a mezőkön keresztül, mely épen úgy engedelmeskedett parancsszavamnak, mint a mellettem lovagló hosszú egyenruhás lovász.Ki kétkedett volna boldogságomban?.. Senki, csak én... egyedül csak én! A mindent megölő unalom magvát — mely mindnyájunkba be van oltva — hordám s ápoltam szivemben; magamban fellázadtam saját helyzetem s életmódom ellen; minden áron fel akartam zavarni a nyugvó tó felületét, mely mindig csak ugyanazon egy alakokat tükröz vissza. Barátim nagyon is szerettek; földem nagyon termékenyek voltak; férjem szeretete teher volt; néha oly köznapi világításban tűnt fel előttem férjem. — E kövér ember gondját viselte gazdaságomnak, minden évben növelte jövedelmünket, dolgozott és számított. Hányszor vágtattam keresztül kasul a földeken, s életem veszélyeztetésével döntöttem le sövényeit, árkait s karfáit. — Izgatottságra volt szükségem. Gyűlöltem a csendet s nyugalmat, vihar után sóhajtoztam. ... óh mily bolond voltam. De ilyen az élet! Mind egy pontról indulunk ki s egy cél felé haladunk; felvértezve kezdjük pályánkat s mire bevégezzük, flanellbe pólyázzuk lábainkat. Épen midőn ezen kedélyhangulat uralkodott rajtam, meghívást kaptam B. asszonytól, hogy töltsünk egy napot chénette-i kastélyában. Madame B. (te nem ismerted, mert midőn vidékünkre kerültél, ő már halva volt) sok ideig királynője volt ezen a vidéken a bolondoskodás és szeszélyeskedésnek, mely — hála istennek ! — itt szükséget soha sem szenvedett. Szellemdús nő volt, és háza sok ideig menhelye volt a vidéki nemességnek az unalom elől; hetenkint egyszer rendesen nagy társaság szokott összejönni. Franciaország akkor még nem bontakozott ki egészen azon népies zűrzavarból, mely annyira megrendítette ; akkor madame B. heves republicans volt, s véres sapkát is viselt volna, ha ez jól állt volna szép szőke fürteihez. Mellékesen legyen megjegyezve, politikai meggyőződései sohasem álltak valami szilárd alapon. Midőn a címek s kiváltságok léptek ismét előtérbe, madame B. is jónak látta levetkőzni a democratismus egyszerű ruháját. Nagy házat kezdett vinni, méltóságoztatta magát, orrhangon beszélt, cselédjeit livrée-be bujtatta, s ama régi rész házat — ■ mely ama tölgyek mögött látszik, ezentúl chénette-i kastélynak hívták. (Folyt. köv.) A greenwichi vásár. ( Londoni kép, Dickens után.) H. Végre beesteledik; a tömeg lassanként eloszlódott, s már csak egyes utócsapatokat lehet észrevenni. — A mint a templom irányábani fény bizonyítja, a vásár ki van világitva, s amint a távol zsibongásból kivehetjük, gyorsan megtelik. Ott, ahol alig egy félóra előtt a vidámság zaja harsogott, most csend s némaság uraló, mint a legotthoniasabb magányban. A vén deli fatörzsek, a lábaink alatt elterülő méltóságteljes épület, s tulnan a büszke folyam hullámai , — mindezek a hold fényétől elárasztva — szépségük teljében diszlenek, s fenséges látványt képeznek. — Távolról az eszimájukat éneklő árvafiuk dallamai hatolnak füleinkbe, s mialatt a sétaliget kapuja felé irányozzuk lépteinket, büszke érzület heviti keblünket azon gondolatnál, hogy oly nemzet fiai közé tartozunk, mely ily vidéket szemelt ki legöregebb és leghősiesebb védőink hanyatló napjainak menhelyéül. — Öt perc alatt a vásárra érkezünk, — s e vásár igen különböző érzelmeket képes ébreszteni. — A följárat mindkét oldalról mézeskalácsosok és játékárusoktól van elfoglalva; a bódék fényesen kivilágitvák, mindenütt a legcsábítóbb árucikkek vannak kiállítva, s minduntalan hajadonfejü ifjú hölgyek ragadják meg ruhaszéleinket, a kik főnökük érdekei iránti buzgálomtól áthatva, mézédes szavakkal igyekeznek rábe-sszélni bennünket, hogy legalább egy fél font legjobb fajta mézesdiót vegyünk náluk ; oly cikk, amiből a rendes és tulajdonképeni vásáros többnyire néhány fontot hord magával gyapot zsebkendőjében pillanatnyi szükségletére. — Koronként egyes fenyőfa-asztalok mellett haladunk el, amelyeken kis fehér csészékben becsinált lazacot, tányérnagyságú osztrigát, kissé epés kinézésű zöldes folyadékban úszó csigát, s más ilynemű csemegéket látunk penny-adagokba fölosztva. A szivar szintén nagyon keresett cikk , valódi gentleman nem nélkülözheti,s félpennyért adják darabját egy faggyúgyertyánál. Mi világított, hitelesített szivarszekrényből vásároljuk. — Képzeljétek magatokat egy ide stova hullámzó embertömeg közepette, a mely jobbra balra,előre hátra lökdös,taszít, tol és szőrű benneteket, gondoljatok hozzá nőrivalgást, gyerekkiabálást, lőfegyver-durantást, harangzúgást, szöcsömorajt, krajcáros-sip-visitást, egy tucat zenekar eszeveszett zaját, melyeknek mindegyike három dobon, vagy féldobon s más-más darabokat játszik, továbbá az ezt vagy amazt mutogató embereknek meny,dörgő kiáltásait , mindezekhez az állatseregletből időnként áthangzó, légrázó ordítást , s a vásár lényegéről, valódi közzéppontjáról fogalmatok lesz. Amaz óriási fabódé tarka lámpák és zsírral telt edények által fényesen kivilágított magas állványával „Richardson“ színpadát zárja körül, ahol pénzeden , egy melodrámát (3 gyilkolással és egy szellemalakkal) egy némajátékot, egy tréfás dalművet, s az ob■ ligát zenén kívül egy nyitányt élvezhetsz, és pedig mindezt rövid 25 perc alatt. — A társulat tagjai ez idő szerint az állványon sétálnak, azon fényben és méltósággal, melyet a vendéghaj, a testre aggatott csecsebecsék s a kifestett arc nyújthat. — Mily rettentően haragos tekintettel rohan föl és alá amaz úriember, a ki a mexicói hadvezért személyesíti, s mily nyugodt,méltóságteljes arckifejezéssel tekint alá a néptömegre az első tragikus, koronként a bohóccal eredvén bizalmas beszélgetésbe. — A ma dühösen viaskodó négy clown inkább csak az alsóbb néposztályra bir vonzó erővel, mert a magasabb rendű vásárosok az őskor bajnokainak adják az elsőséget, ezen magasztos külsejű férfiaknak, ősrómai ruházatukban, sárgára fent karjaik- és lábaikkal, fekete fürtjeik - sűrü szemöldökeik- s gyilkolás- és boszutól lángoló, s más ily nagyszerű és idegrázó indulatokat kifejejező tekintetükkel. Hát még a hölgyet — ki látott valaha ily ártatlan, tiszteletet gerjesztő, kedves teremtéseket, amintegy párosan vagy hármanként, egymást átkarolva a padlózaton föl s alá lebegnek, vagy egyenként a fenségteljes férfiak valamelyikére támaszkodnak. Rongyokból összetákolt musszelin-ruhájuk, s kissé már elkopott kék selyem cipőik átalános bámulat tárgyai; de végképen elbájoló azon jelenet, midőn kedves, tréfás modorukkal egy-egy epedő clown tolakodásait visszautasítják. „Hamar, hamar, épen most kezdődik !“ ezt kiáltja már vagy hetvenedikszer a bohó haszonbérlő öltönyét viselő férfiú, a nézni vágyók tömegesen jó — 106*8 —