Fővárosi Lapok, 1864. november (1. évfolyam, 250-274. szám)

1864-11-26 / 271. szám

GRÓF PAHLEN ÖSSZEESKÜVÉSE. (Dumas or­oszhoni utinaplójából.) (Folytatás.) Valóban Pál, szokása szerint, az estét Gagarin hercegnőnél töltötte. Ez őt most halványabbnak s komorabbnak látván, mint különben szokott, hozzá fut s sürgetve kérdezte tőle, mi baja. „Mi bajom?“ felel a cár, „az hogy itt az idő mes­terfogásom megtenni, s hogy kevés nap foly le s fe­jek fognak sorba hullni, melyek nekem különben oly kedvesek valának !” Megijedve a fenyegetésre Gagarin hercegnő, ki ismerte Pálnak családjáhozi bizalmatlanságát, az első ajánlkozó alkalmat megragadta, hogy távozhasson, néhány sort irt Sándor nagy hercegnek, melyekben tudósítja, hogy élte veszélyben forog, s a Szt. Mik­­hál palotába küldi. Minthogy a tisztnek, ki a fogoly ajtaján örül volt felállítva, minden megbízása csak arra terjedt ki, hogy a h­arevitset ki ne bocsássa, a követ be lön eresztve. Sándor tehát kezéhez vette a cédulát, s mivel tudta, hogy Gagarin hercegnő a cár minden titkába be van avatva, aggályai megket­tőződtek. Tizenegy óra táján ment haza udvarába a cár, mint az őt mondá, s rögtön szobájába vonult vissza, hol csakh­amar lefeküdt s elaludt, teljes bizalomban Pahlen iránt. E percben az összeesküdtek az előszoba ajtajá­hoz értek, melyen túl a háló­szoba volt s ekkor Ar­­kamarow kopogtatott. „Ki az ?“ kérdé az előszobában lévő szolga. „En Arkamarow, ő fensége hadsegéde.“ „Mit akar ön ?“ „Jelentést kell tennem.“ „Excellentiád tréfál, már szinte éjfél van.“ „Ej, ön csalódik, már reggeli hat óra, bocsás­son be hamar, nehogy ő fensége rám megnehez­teljen.“ „De én nem tudom, váljon lehet­­.“ „Most én vagyok a szolgálatra kirendelve s én parancsolom önnek.“ A szolga engedelmeskedett. Erre az összees­küdtek, karddal kezökben, nemsokára ellepik az előszobát, a megrémült szolga szegletbe húzódik, de egy lengyel huszár, ki a testőrcsapat közt volt, a cár ajtaja elébe áll siejtvén az éjjeli látogatók célját, távozást parancsol nekik. Zoubow nem engedelmes­kedik s kézzel int, hogy vonuljon vissza. Pisztolylö­vés durran el, de ugyanazon pillanatban, az­ egyet­­len védője annak, ki egy órával előbb 53 millió em­ber fölött uralkodott, le lett fegyverezve, földre te­rítve s a cselekvésre képtelenné téve. A pisztolylö­vésre Pál hirtelen felébredt, ágya szélére ugrott s a cárnő lakosztályával közlekedő rejtekajtó felé ro­hanván, megkisérlé kinyitni; de ezelőtt három nap­pal, a bizalmatlan egyik rész szeszélyében ezen ajtót elzáratta úgy, hogy most is úgy maradt; erre a csa­pó-ajtóra gondolt, s a szoba azon szeglete felé ment, hol ez vola, de mivel lába meztelen volt, a rugó el­lenállt a nyomásnak s a csapó­ajtó sem nyílt meg. E pillanatban az előszoba ajtaja bezuhant, s a cárnak alig volt annyi ideje, hogy a kályha-ellenző mögé bújhasson. Beningsen és Zoubow a szobába rohantak s Zoubow az ágy jobb szélére ment, de üresnek talál­ván, igy kiált fel: „Minden elveszett, elillant.“ „Nem, mond Beningsen, itt van.“ „Pahlen, kiált a cár, ki látta, hogy fel van fe­dezve, jöjj segélyemre Pahlen!“ „Sir, mond Beningsen, Pál felé hajolva s neki kardjával tisztelegvén, ön ok nélkül kiáltja Pahlent, Pahlen a mi társunk. Különben érte nem forog ve­szélyben; ön csak fogoly, Sándor cár nevében.“ „Kik vagytok ti?“ Kérdé Pál oly zavarodottan, hogy az éji lámpa halvány reszkető fényénél fel sem ismerheté azokat, kik vele beszéltek. „Kik vagyunk ? felel Zoubow, a letételi ok­­mányt tartván elébe, mi a tanácstól vagyunk kiküld­­ve. Fogd e papírt, olvasd, tudd meg tenmagad sor­sodat.“ Ekkor Zoubow egyik kezével a papírt nyújtja neki, mialatt a másikkal a lámpát a kályha széléről felveszi, hogy a cár elolvashassa az írást, mit neki most átadtak. Valóban Pál át is veszi a papirt s át­futja. Midőn úgy harmadát elolvasta, megáll s fejét felemelvén s az összeesküdtekre nézvén, mond : „De mit tettem én véletek! Nagy Isten ! mért bántok igy velem?“ „Mert négy éve , hogy fölöttünk zsarnokos­­kodol. . .“ kiált egy hang. A cár tovább kezd ol­vasni. De azon mértékben, a­mint tovább olvassa a sértések fokonként halmozódnak:a megszégyenitőbb­­nél megszégyenitőbb kifejezések sértik őt, haragjá­ban feledi, hogy cár, feledi, hogy magára van, hogy fegyvertelen, hogy oly emberek vannak körülte, kiknek fejükön kalap s kezökben kard; a letételi okmányt hevesen széttépi s lábai elé vetvén, igy szól: „Soha! inkább veszszek el!“ E szavakra kardjához akar nyúlni, mely tőle né­hány lépésnyire egy karszékre volt téve. E pillanatban jött a második csapat; nagyobb részt ifjú, szolgálatjukból elmozdított, vagy elbocsá­tott nemesekből állott, kik közt Jaletsville herceg volt a fő, ki e méltatlanságért boszut esküdött. S alig is jő be, a cárra rohan, derékon ragadja s küzködik s lebukik vele, magával a földre rántván a lámpát s a spanyol­ falat. A cár szörnyet jajdul, mert, a mint lebukott, a kemence párkányába ütötte fejét s mély sebet kapott. Félvén, nehogy kiáltását meghall­ják, Sartarinov, Wereinskoi herceg s Leriatin oda rohannak. Pál egy percre felemelk­edik, de vissza­­hanyatlik. Mindez éjjel, néha éles, néha tompa rajon­­gások közepette történik. Végre a cár eltávolitván a kezet, mely ajkait zárta be, fölkiált : „Uraim ! kíméljenek,­­ hagyjanak Istenhez imád-----------“ A szó utolsó szótagjai elhaltak, a körülte lévők egyike leoldta tiszti­ övét s az áldozat derekára kö­tötte, hogy megfojtatását megelőzze, mert a holttestet nyilvánosan ki fogják tenni s a halálnak természetesnek kell látszania. Majd a nyögések hörgéssé válnak, végre a hörgés is elnémul, rövid idegrángás követke­zik,ez is megszűnik,s mire Beningsen a lámpával oda lép, a cár halott. (Vége köv.) Leánykérés a lappoknál. (Népismei rajz.) Lappországnak közönségesen három, u. m. nor­vég, svéd és orosz része van. Az őslakók száma, kik törpe­szerű testalkat, sikos barnás bőr, fekete hajjal bírnak — alig haladja meg a nyolc ezret. Csekély kivétellel már mindnyájan ismerik a keresztyén val­lást, de meg tetemes pogány szokásaik vannak, s ál­talában rendkívüli babonáktól függenek. Közönsége­sen felosztatnak irami szarvas-, hegyi-, s halász lap­pokra, a szerint a mint ez,vagy amaz,egyiknek, vagy másiknak keresetforrása. Nem mondjuk,hogy a mivelt­­ségnek egészen alacsony fokán állanak, mert némely tehetős családok Drontheimba szokták küldeni gyer­mekeiket, és ottan neveltetik. Jellemekre nézve sze­lídek, jó lelkűek, majd minden csalárdság nélkül; testük rendkívül megkeményedett és ügyes, miután szakadatlan harcot folytatnak barátságtalan éghajla­tuk s földtalapzatukkal. 1845 telén a hideg 40—42­­. fokra hágott. Az iramszarvas-lappok általában kedvezőbb életmódnak örvendnek, mint a többi nemzetség, ki­vált kik a magas északon laknak, mert itt a nyár rö­vid ideig lebegteti meleg fugalmát, s a leghosszabb nap, mint a leghosszabb éjjel, három hónapig tart, mig délen 24 óráig. Az iramszarvas és a kutya egye­düli vagyona e szegény népecskének, mely a finek­­kel rokonságban van ; a vagyonos gyakorta több száz iramszarvasnak is van birtokában, mely neki ép az a mi nekünk a marha és a ló, vagy az arab­nak a teve. Az északi lappok vagy hal és fókaha­lászatot űznek, vagy madarakra, különösen ludakra, vadásznak, míg némelyek fémek vájásával is foglal­koznak. Nyomorult kunyhóikban és sátraikban csa­ládias,vagy községszerű életet folytatnak, bőrbe, vagy durva szövetekbe öltöznek, melyet a bőrrel együtt maguk készítenek oly módon, hogy a két nem alig különbözik egymástól. Egy Quock-Sile nevű lappnak, ki Norvégia nyu­­goti partjain lakott s körülbelöl 36 iramszarvast bírt, volt egy Heppa nevű leánya, ki már nagykorú­ságát azaz a húszévet elérte, s a természettől sok báj­jal volt felékesítve, s az éghajlat, mely minden szer­ves lényt csontos, törpe test alkatúvá nyomorít, öt még ápolni látszott. Quock-Lile, amint hat gyermeke­­ felnőtt, elhatárza az első­szülöttet — Heppát — a­­­mint lehet férjhez adni, e végből megparancsolá leá­nyának, hogy galagonyából és zuzmóból koszorút fonjon,s azt póznára illesztve, a kunyhó gerincére ál­lítsa : hadd tudja meg a vidék, hogy itt e háznál el­adó leány van. Ennek egy sajátos balhit következté­ben éjfélkor kelle megtörténni, midőn a hold szét­­eresztő sugarait, azonban az éjszaki ködön még­se világíthatott jobban,mint az éjszaki fény. Ezenkívül a kérdéses eladónak még egy áldozatot is kelle hozni, t. i. sebet kelle metszeni testén, a vért egy kagylóval felfogni s azt a házasság nemtőjének szentelni, s ek­kor azon fogadást tartozott tenni, hogy ez órától kezdve a következő holdtöltéig hallgatni fog, s még csak egy szót se szól. Ettől fogva gátolnia kell ma­gát, nehogy akaratát kinyilatkoztassa s egyedül szü­lei akaratára s szavára tartozik ügyelni, jövőjéért azonban meg kell szokni a hallgatagságot, mert a há­zas életben ez a nő legszebb s leggyümölcsdúsabb erényének tartatik, mert a nő alattvalója férjének, egyedül az ő szavára hallgat. A lány még néhány óráig férjért könyörgött, az­tán kezébe vette az áldozatkagyló felét,s azzal együtt a tenger partjára ment, hogy ott megtudakolja a jós­dától, várjon nyer­e férjet, s hogy az békességben fog-e élni vele ? Itt azon idő alatt, mig övéi fel nem kelnek álmukból, egy másik félkagylót keres, mely­nek az előbbivel össze kell illeni, mert ez előjel után — ha a talált kagyló össze illik — örül a házasság­nak, míg ellenben gyászszal, szomorúsággal tekint arra. Heppa két kagylót talált s nem tudá megkü­lönböztetni : melyik illik tökéletesebben áldozatkagy­lójához ? Még az­nap — mely ez éghajlat alatt 96 óráig tartott — egy ifjú halász lapp köté ki csamnakát a partra, s belépett a kunyhóba, mely az aracéget (Krautschild) viselte, s Quock-Lilével kívánt beszélni, miután az egész családot jól ismerte. Az ifjút — ki a mi mértékünk szerint tíz éves gyermekhez hasonlí­tott, jóllehet már 30 ádáz telet harcolt keresztül — Jankholmnak hívták. Heppát akként üdvözlé, misze­rint két kezét annak vállaira tette s egész erejével a földhöz nyomta, hogy — a bevett szokásként — ki­próbálja rajta erejét. Miután a lánynak térdei se nem inogtak,se ki nem csuklottak, megdicsérte, s állát meg csipkedve igy szólt annak atyjához : —• Mennyit ad leányával ? — Két öltözet szövetet és bőrt, két iramszarvast egy kutyával s az első gyermekkel egy harmadik iramszarvast, jön a válasz. — Hogy én edig halászatból éltem — mondá Jankholm, — azt kegyelmed nagyon jól tudja, s még ma is űzöm e mesterséget, mely nehézségekkel és veszélyekkel van összekötve, s mégis igen keveset hoz be. Hanem a szomszéd fiával Leuv-jaikkal nem rég összebeszéltem, hogy jövőben pelyhet fogunk gyűjteni, mert itt a nyereség mégis tűrhetőbb. Hatá­rozatom sokkal szilárdabb lesz, ha nemmel egy pár iramszarvast kapok, melyeken portékáimat Dront­heimba szállíthatom, és nem leszek kénytelen nye­részkedőknek vesztegetni el. — Ezen vadászüzletnek is meg vannak veszé­lyei — válaszolt Queok-Lile — s mindenek fölött még először tesztek kisérletet. — Kicsibe már megkisértem,s remény­em, hogy néhány nap múlva egészen begyakorlom — viszonzá az ifjú. A házi­asszony iramszarvas sajtot s bizonyos nemű — savanyu iramszarvas tejből készült — ré­szegítő italt tett vendége elé. Ettől fogva egy szót­­ sem váltottak lakodalmi ügyek fölött, hanem más tár­gyakról beszéltek közönynyel s lassúsággal, mely a lappoknál különbség nélkül természeti szokás, s azt hagyja velünk gyanittatni, mintha ők semmi szenve­délyre sem volnának képesek, s belsejök ép oly szá­raz és csontos lenne, mint külsejük. Távoztakor gazdájának, ki öt csarnokáig kisér­te, vendég ajándékul egy rozmár fogat, a kérdéses arájának pedig, kinek állát vigyorogva csipkedte meg, egy réz csattal ellátott övét s egy tarkára fes­tett szent képet adott,mely felett az, mint a gyermek, a legélénkebb örömét nyilvánitá ki. Az ifjú kérdé­sének megoldásául , hogy vájjon gondolt-e reá Hep­pa, vagy nem, a következő holdtölte tűzetett ki. Pár nappal ezután jött a fenn nevezett ifjú Leuv­­juik, az éber vadász, ki csaknem olyan vastag volt, mint hosszú, és nyaka csaknem egyenlő volt fejével és vállaival. Quock-Sile családjával szinte ismeretség­ben volt, miután nem messze laktak egymástól. — Jankholmtól tudtam meg — szólt, — hogy kegyelmed férjhez akarja adni leányát. Ezután egy különös álmot láttam : egy tündér jelent meg elöl­ — 1132 —

Next