Fővárosi Lapok, 1864. november (1. évfolyam, 250-274. szám)
1864-11-26 / 271. szám
GRÓF PAHLEN ÖSSZEESKÜVÉSE. (Dumas oroszhoni utinaplójából.) (Folytatás.) Valóban Pál, szokása szerint, az estét Gagarin hercegnőnél töltötte. Ez őt most halványabbnak s komorabbnak látván, mint különben szokott, hozzá fut s sürgetve kérdezte tőle, mi baja. „Mi bajom?“ felel a cár, „az hogy itt az idő mesterfogásom megtenni, s hogy kevés nap foly le s fejek fognak sorba hullni, melyek nekem különben oly kedvesek valának !” Megijedve a fenyegetésre Gagarin hercegnő, ki ismerte Pálnak családjáhozi bizalmatlanságát, az első ajánlkozó alkalmat megragadta, hogy távozhasson, néhány sort irt Sándor nagy hercegnek, melyekben tudósítja, hogy élte veszélyben forog, s a Szt. Mikhál palotába küldi. Minthogy a tisztnek, ki a fogoly ajtaján örül volt felállítva, minden megbízása csak arra terjedt ki, hogy a harevitset ki ne bocsássa, a követ be lön eresztve. Sándor tehát kezéhez vette a cédulát, s mivel tudta, hogy Gagarin hercegnő a cár minden titkába be van avatva, aggályai megkettőződtek. Tizenegy óra táján ment haza udvarába a cár, mint az őt mondá, s rögtön szobájába vonult vissza, hol csakhamar lefeküdt s elaludt, teljes bizalomban Pahlen iránt. E percben az összeesküdtek az előszoba ajtajához értek, melyen túl a hálószoba volt s ekkor Arkamarow kopogtatott. „Ki az ?“ kérdé az előszobában lévő szolga. „En Arkamarow, ő fensége hadsegéde.“ „Mit akar ön ?“ „Jelentést kell tennem.“ „Excellentiád tréfál, már szinte éjfél van.“ „Ej, ön csalódik, már reggeli hat óra, bocsásson be hamar, nehogy ő fensége rám megnehezteljen.“ „De én nem tudom, váljon lehet.“ „Most én vagyok a szolgálatra kirendelve s én parancsolom önnek.“ A szolga engedelmeskedett. Erre az összeesküdtek, karddal kezökben, nemsokára ellepik az előszobát, a megrémült szolga szegletbe húzódik, de egy lengyel huszár, ki a testőrcsapat közt volt, a cár ajtaja elébe áll siejtvén az éjjeli látogatók célját, távozást parancsol nekik. Zoubow nem engedelmeskedik s kézzel int, hogy vonuljon vissza. Pisztolylövés durran el, de ugyanazon pillanatban, az egyetlen védője annak, ki egy órával előbb 53 millió ember fölött uralkodott, le lett fegyverezve, földre terítve s a cselekvésre képtelenné téve. A pisztolylövésre Pál hirtelen felébredt, ágya szélére ugrott s a cárnő lakosztályával közlekedő rejtekajtó felé rohanván, megkisérlé kinyitni; de ezelőtt három nappal, a bizalmatlan egyik rész szeszélyében ezen ajtót elzáratta úgy, hogy most is úgy maradt; erre a csapó-ajtóra gondolt, s a szoba azon szeglete felé ment, hol ez vola, de mivel lába meztelen volt, a rugó ellenállt a nyomásnak s a csapóajtó sem nyílt meg. E pillanatban az előszoba ajtaja bezuhant, s a cárnak alig volt annyi ideje, hogy a kályha-ellenző mögé bújhasson. Beningsen és Zoubow a szobába rohantak s Zoubow az ágy jobb szélére ment, de üresnek találván, igy kiált fel: „Minden elveszett, elillant.“ „Nem, mond Beningsen, itt van.“ „Pahlen, kiált a cár, ki látta, hogy fel van fedezve, jöjj segélyemre Pahlen!“ „Sir, mond Beningsen, Pál felé hajolva s neki kardjával tisztelegvén, ön ok nélkül kiáltja Pahlent, Pahlen a mi társunk. Különben érte nem forog veszélyben; ön csak fogoly, Sándor cár nevében.“ „Kik vagytok ti?“ Kérdé Pál oly zavarodottan, hogy az éji lámpa halvány reszkető fényénél fel sem ismerheté azokat, kik vele beszéltek. „Kik vagyunk ? felel Zoubow, a letételi okmányt tartván elébe, mi a tanácstól vagyunk kiküldve. Fogd e papírt, olvasd, tudd meg tenmagad sorsodat.“ Ekkor Zoubow egyik kezével a papírt nyújtja neki, mialatt a másikkal a lámpát a kályha széléről felveszi, hogy a cár elolvashassa az írást, mit neki most átadtak. Valóban Pál át is veszi a papirt s átfutja. Midőn úgy harmadát elolvasta, megáll s fejét felemelvén s az összeesküdtekre nézvén, mond : „De mit tettem én véletek! Nagy Isten ! mért bántok igy velem?“ „Mert négy éve , hogy fölöttünk zsarnokoskodol. . .“ kiált egy hang. A cár tovább kezd olvasni. De azon mértékben, amint tovább olvassa a sértések fokonként halmozódnak:a megszégyenitőbbnél megszégyenitőbb kifejezések sértik őt, haragjában feledi, hogy cár, feledi, hogy magára van, hogy fegyvertelen, hogy oly emberek vannak körülte, kiknek fejükön kalap s kezökben kard; a letételi okmányt hevesen széttépi s lábai elé vetvén, igy szól: „Soha! inkább veszszek el!“ E szavakra kardjához akar nyúlni, mely tőle néhány lépésnyire egy karszékre volt téve. E pillanatban jött a második csapat; nagyobb részt ifjú, szolgálatjukból elmozdított, vagy elbocsátott nemesekből állott, kik közt Jaletsville herceg volt a fő, ki e méltatlanságért boszut esküdött. S alig is jő be, a cárra rohan, derékon ragadja s küzködik s lebukik vele, magával a földre rántván a lámpát s a spanyol falat. A cár szörnyet jajdul, mert, a mint lebukott, a kemence párkányába ütötte fejét s mély sebet kapott. Félvén, nehogy kiáltását meghallják, Sartarinov, Wereinskoi herceg s Leriatin oda rohannak. Pál egy percre felemelkedik, de visszahanyatlik. Mindez éjjel, néha éles, néha tompa rajongások közepette történik. Végre a cár eltávolitván a kezet, mely ajkait zárta be, fölkiált : „Uraim ! kíméljenek, hagyjanak Istenhez imád-----------“ A szó utolsó szótagjai elhaltak, a körülte lévők egyike leoldta tiszti övét s az áldozat derekára kötötte, hogy megfojtatását megelőzze, mert a holttestet nyilvánosan ki fogják tenni s a halálnak természetesnek kell látszania. Majd a nyögések hörgéssé válnak, végre a hörgés is elnémul, rövid idegrángás következik,ez is megszűnik,s mire Beningsen a lámpával oda lép, a cár halott. (Vége köv.) Leánykérés a lappoknál. (Népismei rajz.) Lappországnak közönségesen három, u. m. norvég, svéd és orosz része van. Az őslakók száma, kik törpeszerű testalkat, sikos barnás bőr, fekete hajjal bírnak — alig haladja meg a nyolc ezret. Csekély kivétellel már mindnyájan ismerik a keresztyén vallást, de meg tetemes pogány szokásaik vannak, s általában rendkívüli babonáktól függenek. Közönségesen felosztatnak irami szarvas-, hegyi-, s halász lappokra, a szerint a mint ez,vagy amaz,egyiknek, vagy másiknak keresetforrása. Nem mondjuk,hogy a miveltségnek egészen alacsony fokán állanak, mert némely tehetős családok Drontheimba szokták küldeni gyermekeiket, és ottan neveltetik. Jellemekre nézve szelídek, jó lelkűek, majd minden csalárdság nélkül; testük rendkívül megkeményedett és ügyes, miután szakadatlan harcot folytatnak barátságtalan éghajlatuk s földtalapzatukkal. 1845 telén a hideg 40—42. fokra hágott. Az iramszarvas-lappok általában kedvezőbb életmódnak örvendnek, mint a többi nemzetség, kivált kik a magas északon laknak, mert itt a nyár rövid ideig lebegteti meleg fugalmát, s a leghosszabb nap, mint a leghosszabb éjjel, három hónapig tart, mig délen 24 óráig. Az iramszarvas és a kutya egyedüli vagyona e szegény népecskének, mely a finekkel rokonságban van ; a vagyonos gyakorta több száz iramszarvasnak is van birtokában, mely neki ép az a mi nekünk a marha és a ló, vagy az arabnak a teve. Az északi lappok vagy hal és fókahalászatot űznek, vagy madarakra, különösen ludakra, vadásznak, míg némelyek fémek vájásával is foglalkoznak. Nyomorult kunyhóikban és sátraikban családias,vagy községszerű életet folytatnak, bőrbe, vagy durva szövetekbe öltöznek, melyet a bőrrel együtt maguk készítenek oly módon, hogy a két nem alig különbözik egymástól. Egy Quock-Sile nevű lappnak, ki Norvégia nyugoti partjain lakott s körülbelöl 36 iramszarvast bírt, volt egy Heppa nevű leánya, ki már nagykorúságát azaz a húszévet elérte, s a természettől sok bájjal volt felékesítve, s az éghajlat, mely minden szerves lényt csontos, törpe test alkatúvá nyomorít, öt még ápolni látszott. Quock-Lile, amint hat gyermeke felnőtt, elhatárza az elsőszülöttet — Heppát — amint lehet férjhez adni, e végből megparancsolá leányának, hogy galagonyából és zuzmóból koszorút fonjon,s azt póznára illesztve, a kunyhó gerincére állítsa : hadd tudja meg a vidék, hogy itt e háznál eladó leány van. Ennek egy sajátos balhit következtében éjfélkor kelle megtörténni, midőn a hold széteresztő sugarait, azonban az éjszaki ködön mégse világíthatott jobban,mint az éjszaki fény. Ezenkívül a kérdéses eladónak még egy áldozatot is kelle hozni, t. i. sebet kelle metszeni testén, a vért egy kagylóval felfogni s azt a házasság nemtőjének szentelni, s ekkor azon fogadást tartozott tenni, hogy ez órától kezdve a következő holdtöltéig hallgatni fog, s még csak egy szót se szól. Ettől fogva gátolnia kell magát, nehogy akaratát kinyilatkoztassa s egyedül szülei akaratára s szavára tartozik ügyelni, jövőjéért azonban meg kell szokni a hallgatagságot, mert a házas életben ez a nő legszebb s leggyümölcsdúsabb erényének tartatik, mert a nő alattvalója férjének, egyedül az ő szavára hallgat. A lány még néhány óráig férjért könyörgött, aztán kezébe vette az áldozatkagyló felét,s azzal együtt a tenger partjára ment, hogy ott megtudakolja a jósdától, várjon nyere férjet, s hogy az békességben fog-e élni vele ? Itt azon idő alatt, mig övéi fel nem kelnek álmukból, egy másik félkagylót keres, melynek az előbbivel össze kell illeni, mert ez előjel után — ha a talált kagyló össze illik — örül a házasságnak, míg ellenben gyászszal, szomorúsággal tekint arra. Heppa két kagylót talált s nem tudá megkülönböztetni : melyik illik tökéletesebben áldozatkagylójához ? Még aznap — mely ez éghajlat alatt 96 óráig tartott — egy ifjú halász lapp köté ki csamnakát a partra, s belépett a kunyhóba, mely az aracéget (Krautschild) viselte, s Quock-Lilével kívánt beszélni, miután az egész családot jól ismerte. Az ifjút — ki a mi mértékünk szerint tíz éves gyermekhez hasonlított, jóllehet már 30 ádáz telet harcolt keresztül — Jankholmnak hívták. Heppát akként üdvözlé, miszerint két kezét annak vállaira tette s egész erejével a földhöz nyomta, hogy — a bevett szokásként — kipróbálja rajta erejét. Miután a lánynak térdei se nem inogtak,se ki nem csuklottak, megdicsérte, s állát meg csipkedve igy szólt annak atyjához : —• Mennyit ad leányával ? — Két öltözet szövetet és bőrt, két iramszarvast egy kutyával s az első gyermekkel egy harmadik iramszarvast, jön a válasz. — Hogy én edig halászatból éltem — mondá Jankholm, — azt kegyelmed nagyon jól tudja, s még ma is űzöm e mesterséget, mely nehézségekkel és veszélyekkel van összekötve, s mégis igen keveset hoz be. Hanem a szomszéd fiával Leuv-jaikkal nem rég összebeszéltem, hogy jövőben pelyhet fogunk gyűjteni, mert itt a nyereség mégis tűrhetőbb. Határozatom sokkal szilárdabb lesz, ha nemmel egy pár iramszarvast kapok, melyeken portékáimat Drontheimba szállíthatom, és nem leszek kénytelen nyerészkedőknek vesztegetni el. — Ezen vadászüzletnek is meg vannak veszélyei — válaszolt Queok-Lile — s mindenek fölött még először tesztek kisérletet. — Kicsibe már megkisértem,s reményem, hogy néhány nap múlva egészen begyakorlom — viszonzá az ifjú. A háziasszony iramszarvas sajtot s bizonyos nemű — savanyu iramszarvas tejből készült — részegítő italt tett vendége elé. Ettől fogva egy szót sem váltottak lakodalmi ügyek fölött, hanem más tárgyakról beszéltek közönynyel s lassúsággal, mely a lappoknál különbség nélkül természeti szokás, s azt hagyja velünk gyanittatni, mintha ők semmi szenvedélyre sem volnának képesek, s belsejök ép oly száraz és csontos lenne, mint külsejük. Távoztakor gazdájának, ki öt csarnokáig kisérte, vendég ajándékul egy rozmár fogat, a kérdéses arájának pedig, kinek állát vigyorogva csipkedte meg, egy réz csattal ellátott övét s egy tarkára festett szent képet adott,mely felett az, mint a gyermek, a legélénkebb örömét nyilvánitá ki. Az ifjú kérdésének megoldásául , hogy vájjon gondolt-e reá Heppa, vagy nem, a következő holdtölte tűzetett ki. Pár nappal ezután jött a fenn nevezett ifjú Leuvjuik, az éber vadász, ki csaknem olyan vastag volt, mint hosszú, és nyaka csaknem egyenlő volt fejével és vállaival. Quock-Sile családjával szinte ismeretségben volt, miután nem messze laktak egymástól. — Jankholmtól tudtam meg — szólt, — hogy kegyelmed férjhez akarja adni leányát. Ezután egy különös álmot láttam : egy tündér jelent meg elöl — 1132 —