Fővárosi Lapok, 1864. november (1. évfolyam, 250-274. szám)

1864-11-22 / 267. szám

267-ik sz. Kedden, november 22. Kiadta-hivatal: ‘Pest, bar­átok­ tere 17. sz. Első évfolyam 1864 Előfizetési díj : aeaBHB £bL mmswms £ ■■■ 1" A ”9*^ «W Szerkesztői Iroda: FŐVÁROSI LAPOK Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kr­pokat kivéve mindenn­ap; ko- Bélyegdíj minden ig­ronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tetálkor • • • 30 k* RAVENNA URA. (Történeti elbeszélés) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) IV. E szabad csapatok vitézei félig katonák voltak, félig rablók, s ez a hősi bandita szellem elterjedt az egész nemzet között. A nagy compagnia vezére, Werner vagy Guar­nieri herceg egy ideig Nagy Lajos magyar király zsoldjában is állt, szolgálván a királyt a Nápolyi Jo­hanna elleni háborúban. Későbben, midőn Johan­na visszatért a Provenceból Nápolyba, ennek zsold­­jába szegődött a magyarok ellen, hanem mikor látta, hogy Nagy Lajos vezére Guilford Konrád Fog­gia fölprédálása által roppant zsákmányt szerzett, nagyon szívére vette, hogy milyen jó lenne ebben a zsákmányban osztozni, s újra visszaállt a magyar ki­rály szolgálatába. Harc után Aversában aztán megosztozkodtak, s oly roppant, hallatlan nagy volt a zsákmány, hogy a lovakon, fegyvereken, arany edények és mindenféle drágaságokon kívül csak tiszta készpénzben 508,000 arany forint volt, a­min megosztozkodtak. Osztozás után igen­is alaposan és helyesen gon­dolta Guarnieri, hogy a nápolyi királyságban többé nincs mit csinálni; s nincs már ott valamit érő ki­­pusztilni való város, a mivel akár Johanna királyné, akár a magyar király megjutalmazhatnák hiveiket, következőleg már egyiköket sem érdemes szolgálni; azért tehát oda hagyván Nápolyt, csapatával északi Olaszországba költözködött. E vitéz és okos férfiú elhunyta után a nagy compagnia vezérévé Montreal lovag jön, a rhodusi sz. János lovagrend vitéze. De ennek vezérsége rövid ideig tartott. Midőn egykor nagy kevélyen Rómába ment, a tribunus Rienzi elfogatta őt, s a felséges római nép nevében, bár a fölséges nép föllázadt ez ítélet ellen — lefejeztette. Utána a nagy compagnia vezére Lando gróf lett, német kalandor, ki már Guarnieri idejében híres pusztításokat tett a Romagnában és Nápolyban. Ezt a vezért találta a két ifjú Mantuánál, midőn boszúra hívták föl honfiaikat. Lando grófnak történetesen nem lévén semmi egyéb dolga, s a nagy compagnia különben is már unatkozván a hiábavaló heverésben, igen kivánatos al­kalomnak látszott Ravennát kizsákmányolni, főleg midőn ily nemes és minden igaz német hazafit érdeklő ügyben cselekedhették azt. Fölkerekedtek tehát s boszut esküdve a nemes német hölgy haláláért, Ravenna alá siettek, elpusz­títva, lerombolva a város közelében mindent, mert hiszen ez mind azon átkozott város polgáraié, mely­ben a nemes német hölgynek méltatlanságot és halált kellett szenvednie. És ezer meg ezer lelkesült német kiáltotta, hogy veszszen a zsarnok! A zsarnok rémülten futott el, és Ravennát ki­zsákmányolta a német banda. — Hah! — kiáltott föl a két testvér boszúvágy­­tól égetve; — a gyáva zsarnok megszökött. Most utána, nemes bajtársak ! Nem szabad megmenekül­nie, az isten és minden szenteinek nevére nem szabad megmenekülnie. De a baj­társak nem igen látszottak nagy kedvet mutatni most itt hagyni ezt a talált sok drága kincset s örült észszel nyargalni a menekülő után. — Utána! — kiáltott az ifjú lángoló ajkkal és széles pallosát villogtatva.— Vérének kardjaink alatt kell kiomlani s paripáinknak testén kell átgázolni. — Hallgass el és ne üss oly iszonyú zajt, — szólt Lando gróf visszatartva az ifjút. — Ugyan bi­zony érdemes is azt üldözni! Hiszen nem vitt az ma­gával egyebet, mint hitvány testét s a ruhát, a mi rajta volt. Érdemes is azért nyakrafőre nyargalni ki a sötét éjbe. A nemes ifjú megvetőleg fordította el fejét s ki­szakította magát Lando kezei közül. — Maradj, hiszen minden kincse itt van, nézd— szólt Lando gróf. De az ifjú és testvére visszakiáltottak: — Tied legyen a kincs, Lando gróf, mienk a bosza. És eltűntek, gyorsan sietvén Ravenna elkerget­­ tett urának üldözésére. Csak ketten mentek, senki sem követte őket.­­ Mind ott maradt a városban zsákmányt szerezni. Leverő fájdalmas érzés szállta meg a nemes if­­­­jak szivét, midőn igy egyedül látták magukat. Meg­­sarkantyúzták lovaikat és vágtattak előre. De hiában­­ bolyongtak a sötét éjben ,hol üldözzék ? merre üldöz­ték? Végre is vissza kellett térniök. A zsákmány szétosztásánál Lando gróf jelenté­keny részszel kínálta meg a két ifjút; ők lévén indí­tó okai e hadjáratnak, méltányos, hogy a zsákmány­­­­ban is illően osztozzanak. A két fiú nem fogadta el­ nagy bámulására Lando grófnak és az egész sereg-­­ nek, semmi egyebet nem tartottak meg, csak a két­­ paripát, melyet már azelőtt kaptak Landotól. Hogy Bernardino de Pollenza Monte Carelli vár­­­rába menekült, azt megtudták nemsokára. Most sürgetni kezdte a két fiú Lando grófot, hogy teljesít­se azt, a­mit ígért, boszút állni a gonosz kéjencen ; de Lando grófnak semmi kedve sem volt arra, hogy két­­ erős várat ostromoljon . — Nos, — szólt vállvonitva, — azt ígértem nektek,­­ hogy segítsek a boszuállásban , megtartottam szava­­i­mat. Nézzétek, itt fekszik lábainknál Ravenna ki- t zsákmányolva, szép kertjei, szántóföldei elpusztítva,­­ a despotának kincsei kezeink közt. Nem fényes bos­­szuállás ez ? Mit akartok még ? Hogy neki rohanjak­­ két erős várnak, melyet elszánt vitézek védelmeznek, s összezúzzam fejemet kemény kőfalain? És miért? Én ismerem Tano grófot és embereit, ott semmit­­ sem találnánk, azok oly elszánt fickók, hogy ha meg nem bírnák védni, készek volnának magukra dönteni­­ a falat s eltemetni örökre magukat és minden kincsei-­­ két. Egy fillért sem találnánk ott. A két fiú keserű fájdalommal hallgatta Lando­­ mentegetőzését.­­ — Nem, azt semmikép sem lehet tenni, —­ szólt a vezér, — megtámadni két oly erős várat! Én nem akarom embereimet elveszteni oktalan harcban. A­­ boszúnak elég van téve. — Csak akkor lesz a boszú teljes, és mi csak akkor leszünk, megelégedve — szólt egyik a nemes fiuk közül, — ha vérét látjuk, s ha testén taposva, meggyőződünk róla, hogy nem él többé. De Lando grófot rá nem vehették, hogy velük­­ menjen. « — Istenen kívül nincs többé senki, kitől segélyt várhatnánk, — szólt szomorúan az öregebb fiú öcs­­cséhez, — menjünk. Az ifjabb fölemelte nemes fejét és büszkén szólt: — Add vissza Lando grófnak lovait. Én, bá­tyám, gyalog megyek. S mindketten gyalog indultak el a veszélyes útra. V. Hogy Lando gróf nem akarta folytatni Bernar­dino de Pollenta üldözését, annak rözben az is volt oka, mert kedvező föltételek mellett meghívást ka­pott másfelé. Montferrat marquis, a Viscontiak ellen alakult hercegek szövetségének feje, fölszólította a nagy compagniát, álljon a szövetség zsoldjába. Lando gróf elfogadta a meghívást. Most a szövetséges hercegek nagy erővel meg­kezdték a támadást a Viscontiak ellen. Markovald püspök, IV. Károly császár birodalmi helytartója is hozzájuk csatlakozott. (Folyt. köv.) F I R D U Z I. Történeti elbeszélés. Beöthy Zsolttól. (Vége.) Es Hassan ben Sherifshah mind nem ügyelt erre szivének hangos dobogása nem engedte, hogy ügyel­jen. Feje forró volt és haladt előre, mint egy őrült. Egy üveges ház előtt haladt, melyben két cifra öltö­zetű férfi beszélgetett. — Ki vagy ? kiáltott Hassanra az egyik, kinek az ő nagy tudományáért Anzari nevet adtak. Hassan megállt és felelt a tudós férfiú kér­désére. — Hassan ben Sherifshah a nevem, Thusban szü­lettem, földmivelő vagyok. — És mi hordott erre. — Nagy Mahmud sah­hoz jöttem panaszszal. Sokáig nem voltam falumban, szántóföldemet elszed­ték, s hogy visszamentem senki nem akar rám is­merni és nem akarják visszaadni földeimet, meg te­véimet. A tudós Anzari megnyugodott. Ő ezekből a be­esett szemekből egyebet nézett ki. — Mehetsz, mondá jakor jöttél a sachnak épen jó kedve van. — Nemde édes jó barátom, leszesz szószólóm ő felségénél ügyemben ? kérdezte Hassan. A tudós férfiú kegyesen ígérte meg pártfogását, mire Hassan tovább ment.­­ És a­mint így ment volna a tündérkertben, egy­­szerre ijedt sikoltást hall, arra intézi lépteit, figyel, siet, félrehajtja a lombokat és­­ kövülten áll meg. Megállt elméje, nem tudott gondolni semmire, meg­álltak tagjai, nem tudott lépni egyet sem. A tündérkertben ott volt a tündérleány ijedt arccal, zilált hajjal, rémült szemekkel egy kígyótól üldöztetve. A kábultság perce elmúlt, Hassan fogta botját s a következő percben a kígyó végsőket vonaglott. Hassan ben Sherifshah pedig leborult a sah­ leánya lábai elé és nem tudott szólni semmit is, mint nem tud szólni a bölcs ki egész életét egy halhatatlan esz­me kikutatására fordította, és sok év, sok munka után elérte célját. A halhatatlan eszme,mely örökké űzte, kergette őt, ott állott előtte, és a kények között ölelte át az ifjút és elfutott. Az ifjú pedig ott maradt még sokáig a földre borulva, nem vette észre, hogy haladnak az órák, jól esett neki azon a helyen, boldogsága helyén me­rengeni. — Hassan fiam, a sach nemsokára nyugodni tér, siess­­e szavakkal verte fel öt álmaiból tudós An­zari. Mert álmok voltak azok, úgy gondolá legalább, hiszen hogy lehetne ez az élet, ez a rideg élet olyan szép! Ott feküdt előtte a kigyó — tehát még­sem álom . . Elindult, és megint visszament arra a helyre, oda a rózsák közé és ott megállóit. — Siess fiam, elkésel, nógatá Anzari s meg fog­va kezét, elvezette a rózsák ligetéből.

Next