Fővárosi Lapok, 1864. november (1. évfolyam, 250-274. szám)
1864-11-22 / 267. szám
267-ik sz. Kedden, november 22. Kiadta-hivatal: ‘Pest, barátok tere 17. sz. Első évfolyam 1864 Előfizetési díj : aeaBHB £bL mmswms £ ■■■ 1" A ”9*^ «W Szerkesztői Iroda: FŐVÁROSI LAPOK Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 krpokat kivéve mindennap; ko- Bélyegdíj minden igronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tetálkor • • • 30 k* RAVENNA URA. (Történeti elbeszélés) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) IV. E szabad csapatok vitézei félig katonák voltak, félig rablók, s ez a hősi bandita szellem elterjedt az egész nemzet között. A nagy compagnia vezére, Werner vagy Guarnieri herceg egy ideig Nagy Lajos magyar király zsoldjában is állt, szolgálván a királyt a Nápolyi Johanna elleni háborúban. Későbben, midőn Johanna visszatért a Provenceból Nápolyba, ennek zsoldjába szegődött a magyarok ellen, hanem mikor látta, hogy Nagy Lajos vezére Guilford Konrád Foggia fölprédálása által roppant zsákmányt szerzett, nagyon szívére vette, hogy milyen jó lenne ebben a zsákmányban osztozni, s újra visszaállt a magyar király szolgálatába. Harc után Aversában aztán megosztozkodtak, s oly roppant, hallatlan nagy volt a zsákmány, hogy a lovakon, fegyvereken, arany edények és mindenféle drágaságokon kívül csak tiszta készpénzben 508,000 arany forint volt, amin megosztozkodtak. Osztozás után igenis alaposan és helyesen gondolta Guarnieri, hogy a nápolyi királyságban többé nincs mit csinálni; s nincs már ott valamit érő kipusztilni való város, a mivel akár Johanna királyné, akár a magyar király megjutalmazhatnák hiveiket, következőleg már egyiköket sem érdemes szolgálni; azért tehát oda hagyván Nápolyt, csapatával északi Olaszországba költözködött. E vitéz és okos férfiú elhunyta után a nagy compagnia vezérévé Montreal lovag jön, a rhodusi sz. János lovagrend vitéze. De ennek vezérsége rövid ideig tartott. Midőn egykor nagy kevélyen Rómába ment, a tribunus Rienzi elfogatta őt, s a felséges római nép nevében, bár a fölséges nép föllázadt ez ítélet ellen — lefejeztette. Utána a nagy compagnia vezére Lando gróf lett, német kalandor, ki már Guarnieri idejében híres pusztításokat tett a Romagnában és Nápolyban. Ezt a vezért találta a két ifjú Mantuánál, midőn boszúra hívták föl honfiaikat. Lando grófnak történetesen nem lévén semmi egyéb dolga, s a nagy compagnia különben is már unatkozván a hiábavaló heverésben, igen kivánatos alkalomnak látszott Ravennát kizsákmányolni, főleg midőn ily nemes és minden igaz német hazafit érdeklő ügyben cselekedhették azt. Fölkerekedtek tehát s boszut esküdve a nemes német hölgy haláláért, Ravenna alá siettek, elpusztítva, lerombolva a város közelében mindent, mert hiszen ez mind azon átkozott város polgáraié, melyben a nemes német hölgynek méltatlanságot és halált kellett szenvednie. És ezer meg ezer lelkesült német kiáltotta, hogy veszszen a zsarnok! A zsarnok rémülten futott el, és Ravennát kizsákmányolta a német banda. — Hah! — kiáltott föl a két testvér boszúvágytól égetve; — a gyáva zsarnok megszökött. Most utána, nemes bajtársak ! Nem szabad megmenekülnie, az isten és minden szenteinek nevére nem szabad megmenekülnie. De a bajtársak nem igen látszottak nagy kedvet mutatni most itt hagyni ezt a talált sok drága kincset s örült észszel nyargalni a menekülő után. — Utána! — kiáltott az ifjú lángoló ajkkal és széles pallosát villogtatva.— Vérének kardjaink alatt kell kiomlani s paripáinknak testén kell átgázolni. — Hallgass el és ne üss oly iszonyú zajt, — szólt Lando gróf visszatartva az ifjút. — Ugyan bizony érdemes is azt üldözni! Hiszen nem vitt az magával egyebet, mint hitvány testét s a ruhát, a mi rajta volt. Érdemes is azért nyakrafőre nyargalni ki a sötét éjbe. A nemes ifjú megvetőleg fordította el fejét s kiszakította magát Lando kezei közül. — Maradj, hiszen minden kincse itt van, nézd— szólt Lando gróf. De az ifjú és testvére visszakiáltottak: — Tied legyen a kincs, Lando gróf, mienk a bosza. És eltűntek, gyorsan sietvén Ravenna elkerget tett urának üldözésére. Csak ketten mentek, senki sem követte őket. Mind ott maradt a városban zsákmányt szerezni. Leverő fájdalmas érzés szállta meg a nemes ifjak szivét, midőn igy egyedül látták magukat. Megsarkantyúzták lovaikat és vágtattak előre. De hiában bolyongtak a sötét éjben ,hol üldözzék ? merre üldözték? Végre is vissza kellett térniök. A zsákmány szétosztásánál Lando gróf jelentékeny részszel kínálta meg a két ifjút; ők lévén indító okai e hadjáratnak, méltányos, hogy a zsákmányban is illően osztozzanak. A két fiú nem fogadta el nagy bámulására Lando grófnak és az egész sereg- nek, semmi egyebet nem tartottak meg, csak a két paripát, melyet már azelőtt kaptak Landotól. Hogy Bernardino de Pollenza Monte Carelli várrába menekült, azt megtudták nemsokára. Most sürgetni kezdte a két fiú Lando grófot, hogy teljesítse azt, amit ígért, boszút állni a gonosz kéjencen ; de Lando grófnak semmi kedve sem volt arra, hogy két erős várat ostromoljon . — Nos, — szólt vállvonitva, — azt ígértem nektek, hogy segítsek a boszuállásban , megtartottam szavaimat. Nézzétek, itt fekszik lábainknál Ravenna ki- t zsákmányolva, szép kertjei, szántóföldei elpusztítva, a despotának kincsei kezeink közt. Nem fényes bosszuállás ez ? Mit akartok még ? Hogy neki rohanjak két erős várnak, melyet elszánt vitézek védelmeznek, s összezúzzam fejemet kemény kőfalain? És miért? Én ismerem Tano grófot és embereit, ott semmit sem találnánk, azok oly elszánt fickók, hogy ha meg nem bírnák védni, készek volnának magukra dönteni a falat s eltemetni örökre magukat és minden kincsei- két. Egy fillért sem találnánk ott. A két fiú keserű fájdalommal hallgatta Lando mentegetőzését. — Nem, azt semmikép sem lehet tenni, — szólt a vezér, — megtámadni két oly erős várat! Én nem akarom embereimet elveszteni oktalan harcban. A boszúnak elég van téve. — Csak akkor lesz a boszú teljes, és mi csak akkor leszünk, megelégedve — szólt egyik a nemes fiuk közül, — ha vérét látjuk, s ha testén taposva, meggyőződünk róla, hogy nem él többé. De Lando grófot rá nem vehették, hogy velük menjen. « — Istenen kívül nincs többé senki, kitől segélyt várhatnánk, — szólt szomorúan az öregebb fiú öcscséhez, — menjünk. Az ifjabb fölemelte nemes fejét és büszkén szólt: — Add vissza Lando grófnak lovait. Én, bátyám, gyalog megyek. S mindketten gyalog indultak el a veszélyes útra. V. Hogy Lando gróf nem akarta folytatni Bernardino de Pollenta üldözését, annak rözben az is volt oka, mert kedvező föltételek mellett meghívást kapott másfelé. Montferrat marquis, a Viscontiak ellen alakult hercegek szövetségének feje, fölszólította a nagy compagniát, álljon a szövetség zsoldjába. Lando gróf elfogadta a meghívást. Most a szövetséges hercegek nagy erővel megkezdték a támadást a Viscontiak ellen. Markovald püspök, IV. Károly császár birodalmi helytartója is hozzájuk csatlakozott. (Folyt. köv.) F I R D U Z I. Történeti elbeszélés. Beöthy Zsolttól. (Vége.) Es Hassan ben Sherifshah mind nem ügyelt erre szivének hangos dobogása nem engedte, hogy ügyeljen. Feje forró volt és haladt előre, mint egy őrült. Egy üveges ház előtt haladt, melyben két cifra öltözetű férfi beszélgetett. — Ki vagy ? kiáltott Hassanra az egyik, kinek az ő nagy tudományáért Anzari nevet adtak. Hassan megállt és felelt a tudós férfiú kérdésére. — Hassan ben Sherifshah a nevem, Thusban születtem, földmivelő vagyok. — És mi hordott erre. — Nagy Mahmud sahhoz jöttem panaszszal. Sokáig nem voltam falumban, szántóföldemet elszedték, s hogy visszamentem senki nem akar rám ismerni és nem akarják visszaadni földeimet, meg tevéimet. A tudós Anzari megnyugodott. Ő ezekből a beesett szemekből egyebet nézett ki. — Mehetsz, mondá jakor jöttél a sachnak épen jó kedve van. — Nemde édes jó barátom, leszesz szószólóm ő felségénél ügyemben ? kérdezte Hassan. A tudós férfiú kegyesen ígérte meg pártfogását, mire Hassan tovább ment. És amint így ment volna a tündérkertben, egyszerre ijedt sikoltást hall, arra intézi lépteit, figyel, siet, félrehajtja a lombokat és kövülten áll meg. Megállt elméje, nem tudott gondolni semmire, megálltak tagjai, nem tudott lépni egyet sem. A tündérkertben ott volt a tündérleány ijedt arccal, zilált hajjal, rémült szemekkel egy kígyótól üldöztetve. A kábultság perce elmúlt, Hassan fogta botját s a következő percben a kígyó végsőket vonaglott. Hassan ben Sherifshah pedig leborult a sah leánya lábai elé és nem tudott szólni semmit is, mint nem tud szólni a bölcs ki egész életét egy halhatatlan eszme kikutatására fordította, és sok év, sok munka után elérte célját. A halhatatlan eszme,mely örökké űzte, kergette őt, ott állott előtte, és a kények között ölelte át az ifjút és elfutott. Az ifjú pedig ott maradt még sokáig a földre borulva, nem vette észre, hogy haladnak az órák, jól esett neki azon a helyen, boldogsága helyén merengeni. — Hassan fiam, a sach nemsokára nyugodni tér, siesse szavakkal verte fel öt álmaiból tudós Anzari. Mert álmok voltak azok, úgy gondolá legalább, hiszen hogy lehetne ez az élet, ez a rideg élet olyan szép! Ott feküdt előtte a kigyó — tehát mégsem álom . . Elindult, és megint visszament arra a helyre, oda a rózsák közé és ott megállóit. — Siess fiam, elkésel, nógatá Anzari s meg fogva kezét, elvezette a rózsák ligetéből.